A mohácsi síkon ottmaradt a magyar elit jelentős része. Meghalt mindkét fővezér, Tomori Pál és Szapolyai György is. Tomori fejét diadalmasan mutogatták a török táborban, Szapolyai tetemét viszont, hiába kerestette azt később János bátyja, nem találták meg.Nemesi családok sora borult gyászba, de olyan família is volt, amelynek utolsó leszármazottai maradtak ott Mohácsnál. Szulejmán még napokig a csatamezőn maradt, mielőtt tovább mert volna indulni Buda felé. Szeptember 12-én aztán bevonultak a törökök Budára, ahonnét már szinte mindenki elmenekült addigra. Két héttel később, miután csóvát vetettek Buda házaira, a törökök átkeltek a Dunán, és megindultak hazafelé. Mire októberben a birodalom területére lépett a sereg, már sok tízezer foglyot kísértek.
A király nélkül maradt ország trónjára ketten is jelentkeztek, mindkettőjüket meg is választották. Lássuk, hogy miként vélekedett a helyzetről a múlt század legendás történésze, Szekfű Gyula: A magyar állam életrajza című könyvében:
A mohácsi csata után a nemesség többsége Szapolyai Jánost, az erdélyi vajdát választotta királynak, néhány főűr és főméltóság, valamint a városok nagy része Ferdinánd osztrák főherceghez csatlakozott, s nem törődve Szapolyainak királlyá koronázásával, őt Magyarország királyává tette.”
A Habsburgok régi vágya, tehát teljesült, még egyelőre felemásan ugyan, de megszerezték a magyar trónt. Míg a két fél egymással hadakozott, Szulejmán szultánnak is megvoltak a maga tervei, ezért is támogatta Szapolyait a Habsburgokkal szemben.
Már 1529-ben megpróbálta elfoglalni Bécset – sikertelenül. Szulejmán azonban nem tett le a tervéről, három évvel később ismét megindultak a szultáni csapatok. Ferdinánd többször is igyekezett békét kötni a Portával, a szultán azonban nem bizonyult jó tárgyalópartnernek. 1532 tavaszán is elindultak a követek Isztambulba, de útközben összefutottak Szulejmán és Pargali Ibrahim nagyvezír csapataival. A török igyekezett kihasználni, hogy a kereszténységen belül is vallási ellentétek léptek fel.
Luther Márton tanai gyorsan terjedtek a német területeken, de éppen a török veszély miatt, a németországi rendek kibékültek egymással, egy időre félretették a katolikus-protestáns ellentéteteket. Ennek köszönhetően V. Károly császár komoly sereget tudott küldeni öccsének, Ferdinándnak. E hírek hallatán már Szulejmán is elbizonytalanodott kissé, vajon biztosan megéri-e, egy újabb bécsi látogatás.
Nem is csoda, hiszen a XVI. század egyik, ha nem a legnagyobb keresztény serege gyűlt össze Bécsnél, majdnem 100 ezer fő.
A Bécs újabb ostromára indult törökök ezúttal nem a Duna mentén, hanem a legrövidebb úton, a Dráván, a Zalán és a Rábán hidat verve nyomultak előre. Az útjukba eső várak ellenállás nélkül a kezükbe kerültek, így érkeztek el augusztus 5-én a Bécstől száz kilométerre fekvő Kőszegig. A kicsi és jelentéktelen, de korábban jól megerősített (még nem teljesen kész) vár kapitánya a horvát Jurisics Miklós volt. Ki is volt ő? „Nemcsak hisszük, de tudva tudjuk, hogy Jurisics Miklós kora egyik legfelkészültebb s egyben legrokonszenvesebb személyisége volt. Katonai, diplomáciai, kormányzati feladatok egész sorát kapta a Habsburg-testvérektől, főleg I. Ferdinándtól. Ezeket mind megbízói legnagyobb megelégedésére oldotta meg. Ugyanakkor a történeti források nagyon jól érzékeltetik, hogy nem megosztó, hanem kifejezetten egyesítő alkat volt. Olyan, akit alattvalói nemcsak tiszteltek, hanem kifejezetten szerettek, ha ugyan a vonzalomnak helye van a földesúr és jobbágya, földesúr és familiárisa között. Feltűnő ugyanis, hogy a források egy része nemes egyszerűséggel csak Nikolanak nevezi. Egyébként nevét, ha aláírt, akár rövid keresztneves vagy teljes névvel és ranggal, mindig boszniai cirill írással, a glagolita és latin betűket vegyesen használó bosančicával írta alá.” – kezdi róla szóló írását Bariska István a Vasi Szemlében.
A Magyar Királyság társországában, a Horvát Királyságban született, Zengg (mai nevén Senj) városában. Aki ellátogat ezen Adriai-tenger menti, hangulatos kisvárosba az emlékművét is felkeresheti, a jó éttermek és a tengerpart mellett. Jurisics 1522 óta állt a Habsburgok szolgálatában, katonaként és diplomataként egyaránt: 1529-30-ban követként járt Isztambulban, s jó kapcsolatba került a nagyvezérrel.
A Habsburg-Szapolyai belháború kapcsán kapta meg Kőszeget birtokául.
1532. augusztus 5-én a török sereg letáborozott Kőszeg falai előtt. A török tehát a Dunántúlon keresztül igyekezett Bécs felé, az év nyara azonban nagyon csapadékos volt, ez sártengerré változtatta a vidéket, nagyban lelassítva az előrenyomulást. Emellett tovább keserítette a hódítók életét a Nyugat-Magyarországon kialakult össznépi ellenállás, melyben pártállástól függetlenül vettek részt a helyiek. Elvitték az állatokat, élelmet a török vonulás útjából, felégették a malmokat. Az eszéki török táborban még csak 1 akcse volt 16 dkg kenyér, Kőszeg falai alatt ennek már a tízszerese.
A felperzselt föld taktikája működött, az élelmet kereső portyázókat gyakran verték szét a keresztény csapatok. Ez az ellenállás, melyben részt vettek az osztrák örökös tartományok határvidékén élők is, alaposan megtépázta a török idegeit, próbára tette tűrőképességét. Kőszeget mintegy 55-60 ezer oszmán katona vette ostrom alá. „Mihelyt a pasa Őfelsége Naphoz hasonló elméje előtt világossá vált a vár helyzete, az említett hónap 8. napján seregének oroszlán-bátorságú vitézeivel előtte letáborozott, az lévén a szándéka, hogy miután a benne zárkózott lázadók elbizakodottságát megtörte, megnyissa a győzelem kapuját, és ezt a várat is a többi elfoglalt erősségekhez csatolja” – írta a szultán kancellárja. Jurisicsnak mintegy ezer embere lehetett.
Több napi ágyúzás után Ibrahim nagyvezír augusztus 13-án rohamot rendelt el a falak ellen. Négy napon át tartottak a rohamok, a védők minden alkalommal ádáz közelharc során verték vissza a támadókat.
Az ostromlott a vár kapitánya számos segélykérő levelet intézett Ferdinándhoz, ám ő nem küldhetett csapatokat Bécs alól a vár felmentésére, mivel a németországi rendek és a császár kikötötték, hogy a török ellen összegyűlt had nem lépheti át a birodalom határát. Jurisics tehát egyedül várhatta az általános támadást, tudta is, mi vár rá. Egy korábbi levelében azt írta a királynak:
Én e gyönge várost védeni merészeltem a hatalmas ellenség ellen. Nem mintha azt megtartani remélném, de hogy az ellenséget egy ideig feltartóztatva, időt nyerjenek a keresztény fejedelmek seregeik összegyűjtésére, saját életem kockáztatásával. ”
A vgéső rohamot augusztus 27-én indították meg a törökök. A küzdelem több mint 24 órán át tartott, bár kitűzték lófarkas zászlót Kőszegre, a védők a vár belsejében így sem adták meg magukat. Végül a szultán egy érdekes javaslattal rukkolt elő, pontosabban a nagyvezíre: a török jelképesen elfoglalhatja a várat, tehát kitűzik a lófarkas zászlajukat, de Kőszeg Jurisicsé marad. A kapitány ezt elfogadta, így a törökök augusztus 29-én 11 órakor elvonultak a falak alól. 1777 óta Kőszeg városában dél helyett ebben az időpontban szólalnak meg a harangok.
Szulejmánnak ezután már nem akaródzott Bécs ellen vonulni, hanem Stájerországot pusztítva hazavonult.
A történészek, ahogy szinte mindig, azóta is vitatkoznak, hogy mért töltött el Szulejmán három hetet, e nem túl fontos vár-város ostromával. Ötleteik: nem voltak megfelelő ostromágyúik, Szulejmán óvakodott összecsapni a hatalmas keresztény sereggel Bécsnél, vagy pont ellenkezőleg, Bécs alól elcsábítva akarta őket egy nyílt ütközetre ösztönözni. Akit bővebben érdekel Kőszeg helytállása és az 1532-es török hadjárat annak Bariska István: Az 1532. évi török hadjárat történetéhez című írását ajánljuk.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
