Úgy látom, sok ember tapasztalja ennek az adventi időszaknak a sokféle veszedelmét. Nem csak a két borzasztó háborús csatatér mindent jajjal, bajjal befedő szürke hamuja, betonpora miatt. Valami mély belső bizonytalanság honol az emberekben, nemcsak itthon, hanem szerte a nagyvilágban. Joggal merül fel az aggodalommal teli kérdés: milyen lesz az idei karácsonyunk? Lesznek-e gondtalan és boldog pillanataink családban és azon kívül, saját magunkban és abban az élethelyzetben, amiben éppen ránk talál az ünnep?
Hogy milyen lesz majd ama nap, én sem tudom. De egyet igen: mindenki megteheti a maga részét azért, hogy kicsit szebb, boldogabb, derűsebb, ünnepibb, krisztusibb legyen az adventje, karácsonya…
Az egykori zengővárkonyi református lelkész, a magyar tudományosság egyik legnagyobb szépségtudósa, esztétája egész élete egyfajta menekülés volt a szépséghez. Kétféleképpen. Tisztában volt azzal bibliás hite alapján, hogy Isten a legfőbb jó, a summum bonum, minden jó foglalata és összessége. Örök jóságforrásunk. Miként Dávid bizonyságtételében olvassuk: „Te vagy az én Uram, rajtad kívül nincs, ami jó nekem” (Zsolt 16,2). Dávid másik hálaadó énekében pedig így szól: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó” (1Krón 16-34). Jézus pedig, amikor a gazdag ifjú őt „jó Mesternek” szólította, szelíden tette helyre őt: „Senki sem jó az egy Istenen kívül” (Márk 10,18).
Hitte és vallotta is ezt sokakkal együtt a zengővárkonyi „magyar Krisztus”, ahogyan őt kortársai nevezték. De azt is hitte és vallotta, hogy Isten a legfőbb szépség, summum pulchrum, ahogyan a tökéletesen tisztán látó hit által éleslátással megáldott középkori teológusok, filozófusok, például Albertus Magnus is tanította. Az Újszövetségből tudta azt is, hogy a kalosz (=szép) és az agathosz (=jó) szavak egymásba ölelkezve utalnak Istenre, Jézus Krisztusra. Fülep Lajos már a múlt század 30-as éveiben így fogalmazott: „a mi korunknak, úgy látszik, az az igazi jellemvonása, hogy a puszta létet tartja legfőbb értéknek”, az evés-ivást, öltözködést, a szükségleti létszintet. Mennyivel inkább ma!
Márpedig az ünnepet és az emberi létet nem az asztal, a vendéglő, a pláza, a fitneszterem, kozmetikai szalonok kínálatai teszik igazán emberhez méltóvá, rangossá, hanem ezek többlete. Ami ezek után jön, isteni többletként. Ez a matérián túli, de valós szépség, szellemi-lelki gazdagság: a szimmetria, a harmónia a mennyei és a földi világ, a véges és a végtelen, az isteni és az emberi között. Ha ez a fényív nem jön létre kinek-kinek a szívében, akkor úgy járunk, miként a prófétai Ige fogalmaz: a nép sötétségben jár, a halál árnyékának földjén lakik. Ha nem fog Őbenne, Istenben és Fiában nagy világosságot látni, akkor nem lesz öröme, vigadozása még a legtűzijátékosabb ünnepen sem. Beteljesülhet a Példabeszédek szentenciája: Még nevetés közben is fájhat a szív, és az öröm vége is lehet bánat (14,13).
Kényszerű szürkeségbe boruló adventi napjainkban, ösztönösen fut a gondolatom és a lelkem olyan tájakra, olyan szépségszigetek felé, ahol lerázhatom magamról az út porát. Ennek is két módja van: emlékezetben száguldunk olyan helyekre, ahol valamikor valami értékeset kaptunk, amitől több lett az életünk, s felrangosítva, boldognak éreztük magunkat. És legfőképpen úgy, hogy naponta Isten Igéjét olvasva, átéljük a lélek- és szellemtisztítás, a beszéd és indulatkifehérítés felemelő pillanatait.
Genfben Kálvint látogatom meg, aki éppen Institutioja írása közben jegyzi le: „Péter tagad, a lator hisz! Ó, mélység! Te az okokat keresed? Engem elriaszt a mélység. Te okoskodj csak, én ámulok. Te csak vitatkozz, én hiszek: mert látom a mélységet, de az aljáig nem juthatok. Pál megnyugodott, mert rátalált a csodálkozásra” (Inst. 3.23.5).
Aztán átröppen gondolatom a szellemtörténet egyik legkülönösebb filozófusához, Nietzsche-hez, aki talán éppen az itáliai Nizzában, 1883-ban írhatta le: „Csak esztétikai létként érdemes az élet és a világ arra, hogy életben maradjunk”. Erre visszhangzott sok ezer kilométerrel keletebbre a nagy orosz keresztyén zseni, Dosztojevszkij vallomás
Erről vallotta a bűnök és bűnhődések nagy ismerője: A szépséget nevezhetjük Isten kegyelmének, szeretete áradó forrásának. Számára és még sok szépségkutató, esztéta, s talán számunkra is így igaz: Isten a szépség tökéletes teljességeként, kimeríthetetlen forrásaként képes megmenteni, miként eddig is tette, a világot. És minket is. Ő ellenpontozza láthatatlan kezével a világ rútságát, az embertelenségek mesterséges intelligenciával kitervelt borzalmait, az ajándékozás közben is gyűlölködő szívek kakofóniáját, lélekzavaró káromkodásözönét.
Uram, Hozzád jövünk, kérünk: Szépségeddel, békességeddel, harmóniáddal járd át zaklatott szívünket, korunkat, környezetünket, népünket ezen az adventen! Rád várunk!
Miközben képzeletben kedves Itáliám fantasztikus útjait járom Fülep tiszteletes, a szépségtan akadémikusa virtuális társaságában, olyan szépségekre találok, amelyekről még írni fogok, mert írni kell. Felfedezteti az ismeretlent a Szentlélek Isten, a lelkek legnagyobb inspirátora, ihletője. Az európai festészettörténet női alkotóit. Csak ámulok és bámulok. Nem is értem, hogyan maradhattak ki ők eddig az életemből. Az kész csoda, hogy a reneszánsztól kezdve napjainkig micsoda elbűvölő vagy megrázó témák nyomában járt a női kéz ecsetje, a női lélek beleérzése, és művészi kifejezőkészsége. Kivált megragadta figyelmemet Michelangelo kortársa, az általa is becsült Sofonisba Anguissola (1535-1625) tisztán ragyogó munkássága, aki az anyaságot, a családot állította festészete középpontjába. Gondűző, pillanatnemesítő művészetet ajándékozott a világnak. Érdemes lesz majd megismerkednünk vele.
Eleinknek volt idejük ünnepelni, s ami még fontosabb: előkészülni az ünneplésre. Karácsonyra néhány héten át bűnbánati istentiszteleteke
Ma ez hiányzik. Nagyon.
Nem hogy négy hét nincs a zűrzavaros világban a még konfúzabb lelki állapot rendezésére, de egyházainkban már csak napokra soványodott le ez az istenadta nagy lélekgyógyító, nemzetgyógyító lehetőség! Legalább egy-két napjával éljünk a hátralévő időben. Hogy megszülessék bennünk a hála, ami nélkül nincs felrangosított, emberségesen emberi élet. Se ünnep. Csak mulatság lesz az egész. Kálvin így kérdezte hallgatóit Genfben:
„Hol marad a hálaadás, ha annyira megtömöd magad étellel és itallal, hogy elkábulsz vagy alkalmatlanná válsz isteni hivatásod teljesítésére? Hol marad az Istennek járó elismerés, ha tested a túlzott bőség miatt ocsmány kívánságra lobban, és megfertőzi az elmédet, s nem tudod már felismerni, mi a helyes és tisztességes? Hol marad a hálaadás Istennek az öltözetért, ha drága díszei miatt magunkat csodáljuk és másokat lenézünk, ha magunkat felcicomázva és kicsinosítva bujaságra készülünk? Hol marad az Isten iránti elismerés, ha ezek csillogásához tapad az elménk?” (Inst. 3.10.3).
Lesz-e még, mert még lehet,
magyar advent az isteni Szépség vonzásában?
(Dr. Békefy Lajos)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
