A francia elnök ripacskodó stílusával súlyos csalódást okozott a választóinak.
Emmanuel Macron az élő példája annak, hogy a kommunikációra építő európai politikák előbb vagy utóbb csődöt mondanak. Ennél is nagyobb gond, hogy a francia elnök és a hozzá hasonló politikusok – akik egy náluk nagyobb hatalom kijáróembereinek tűnnek – visszafordíthatatlan károkat okoznak Európának. Menesztésük, lelépésük után már-már helyrehozhatatlan a kár, azaz a fogyasztásba beleszédített európai kisember késői ébredése: ismét átvertek egy újszerűnek tűnő választási kommunikációval.
Immár másfél éve annak, hogy a jelenlegi francia államfő egy különösen agresszív kampánnyal győzött. Az ő sikeréért hajtó tévécsatornákban fel sem merült a kérdés: honnan volt ennyi pénze a kampányához e párt nélküli, kívülről jött „szakembernek”?
Ahogy Trianonról, úgy arról sem illett beszélni Párizsban – pedig bányászlámpafény lenne az európai akna sötétjében –, hogy a nyuszikalapból elővarázsolt elnökjelölt már 27 évesen az Általános Pénzügyi Felügyelőség tagja volt, majd befektetési bankár a Rothschild & Cie Banque pénzintézetnél. A Ragadozók a hatalomban című könyv szerzője, Monique Pincon-Charlot szociológus szerint a választóknak fogalmuk sem lehet, hogy mely bank és hány milliárdos nyúlt a zsebébe egy ilyen „szakember” révbe juttatásához. Ez a legféltettebb tabu a Szajna-parton.
Az a módszer, amellyel a közvéleményt megdolgozó média és a jogásztársadalom egy szűk rétege eltakarította a macroni diadalútból a rátermettebb Francois Fillont, egy közép-amerikai banánköztársaság színvonalára alacsonyította a francia belpolitikát. Michel Onfray filozófus szerint a választási mesterkedés célja az volt, hogy az új jelölt az ördögnek lepingált „szélsőjobboldali” politikusnővel kerüljön szemtől szembe a második fordulóban, ahol a gazdasági statisztikákkal való zsonglőrködése elég a fölényes győzelméhez.
Pedig azzal, hogy „túllépett a mai kocsmán”, azaz a neoliberális gazdaságpolitikát évtizedek óta kiszolgáló, a hatalomból lassan kiutált pártokon, Macron az ellenfelét igazolta. A Nemzeti Front elnökjelöltje az UMPS-tömböt jelölte meg leváltandó párttömbként, amely a centrista jobboldal (UMP) és a centrista baloldal (PS) rövidítésének szellemes összevonása. (Azóta mindhárom vesztes párt megváltoztatta a nevét. Nomen est omen.)
A balról és jobbról gondosan összeverbuvált Macron-kormánycsapat gyors felállása csak látszatra meglepő. Már növendékként ismerték egymást az országos közigazgatási főiskola padjaiból, és az istálló melege tartja össze őket, attól függetlenül, hogy melyik párt környékén keresték az érvényesülést. E belterjes társaság pragmatikus hatalomgyakorló, mint a kommunisták második nemzedéke, az ideológiát csak trójai falónak használják egyéni céljaik kiteljesedésére.
Macron azonban nem állt meg a francia határon, nemcsak azért, mert az nem létezik, hanem mert a megbízói tervét magában misszióvá átszédítve máshol is terjesztené. Erre a megrendült Angela Merkel végnapjaiban szerencsés alkalma adódik – egyelőre szavakban, fenyegetésekben.
Leegyszerűsítő szlogenjei egyikével sulykolja, hogy ő a progresszió táborának az élharcosa, és fő ellensége a nacionalizmus, a populizmus, a lepra, amely egyre nő Európában. Macron küldetése kettős: egyrészt eltakarítani az utolsó akadályokat a multikultis felső tízezer kénye-kedve útjából, másrészt a felszabadító (emancipáció) ideológia érvényesülése elől. E kettő kéz a kézben jár. Ez utóbbi az atlanti balliberális értelmiség esti meséje az előbbi által kikényszerített napi robot után.
A progresszív ideológia felszámolná az emberi létezést, az emberi állapotot, és célja érdekében nem válogat az eszközeiben. A liberális, macroni elit gyűlölettel tekint a vallási, nemzeti, családi és más klasszikus közösségi kötődésekre, jogi és médiaerőszakkal alakítgatná az alantas államokat, amelyeknek van merszük a brexitre szavazni, és vonakodnak az adójukból klozetet építeni a harmadik nemnek. Az európai kulturális gyökerek elmetszése, az identitás felszámolása közben mesterséges egyenlőséget hirdetnek kicsi és nagy, férfi és nő, szülő és gyerek, tanár és tanítvány, színes és fehér, műveletlen és művelt, gyilkos és áldozat között.
Csak hierarchia ne legyen, csak csend ne legyen, csak rend ne legyen – az elkerített városnegyedeik, a biztonsági emberekkel őrzött luxusházaik környékét kivéve.
Emmanuel Macron, Justin Trudeau, a Clinton család és a hasonszőrű politikusok e posztmodern világ romboló alanyai. A francia azért veszélyesebb – elsősorban a sajátjai számára –, mert az alkotmány adta státusa még az amerikai elnöknél is nagyobb jogkört biztosít neki.
Ugyanakkor az állam eladósított mivolta és a brüsszeli szerződések kényszere annyira megköti a kezét, hogy valójában polgármesteri szerepkört tölt be a Franciaország nevű, no-go zónákkal pöttyözött világvárosban. Ez az örökölt kényszer részben magyarázza, hogy miért kell kommunikációval pótolnia a cselekvés hiányát.
Viszont nem ad magyarázatot arra, hogy az első évében a hatalmat külsőségekben még méltósággal alakító elnök miért kezdett egyre többet ripacskodni, maga ellen hergelve választói tekintélyes részét. Az Antillákon tett látogatása során félmeztelen feketékkel fotóztatta magát ölelkező pózban. Júniusban, a zene napján a Kiddy Smile technoegyüttes tagjaival örökítette meg jupiteri önmagát az Élysée-palotában. E „művészek” a bevándorlók, a feketék és a homokosok utódainak vallják magukat. Így együtt, ebben a szerelmi háromszögben.
Úgy tűnik, vége a macronizmus boldog hónapjainak. Sok rá szavazó ébredt fel, hogy ő sem tud gyeplőt rántani a multik kényére idomított gazdaság száján. Ugyan a népszerűségi index nem minden, de azért valamit megmutat a visszaesésből. Huszonkilenc százalékos elégedettségi rátája rosszabb, mint Nicolas Sarkozyé volt elnöksége hasonló időszakában.
Ám közös bennük, hogy mindkettőjükre ráragadt a „gazdagok elnöke” homéroszi jelző. Két államminisztere is faképnél hagyta, ráadásul példátlan módon. Nicolas Hulot, a népszerű környezetvédelmi miniszter a nyár végén úgy jelentette be a lemondását, hogy előzetesen nem egyeztetett vele. Majd a belügyminisztere, a 71 éves Gérard Collomb mondta ki, hogy a jövő évi lyoni polgármesteri választásokra készül, ezért távozik a székéből.
Láthatóan elkedvetlenítette a Macron közvetlen környezetében kirobbant Benalla-ügy. Meg az is, hogy a május elsejei tüntetőket önhatalmúlag bántalmazó testőrét így védte kedvence: „Alexandre Benalla nem a szeretőm.” Holott Collomb úr volt az első a szocialista elefántok közül, aki Macron mellé állt, és ormányával terelgette, protezsálta őt.
Az értelmiségiek részéről is egyre kérlelhetetlenebbek a bírálatok. A válasz Michel Onfray filozófus és Éric Zemmour regény- és újságíró esetében egyelőre a részleges letiltás. Kormánya most tervezi, hogy megfigyelés alá helyezi az internetet, a disszidensek utolsó menedékhelyét. Igaz, ami igaz: Macron kedélye változatlan. Tesz-vesz, parancsokat osztogat és hangolja a hegedűjét a téli bálokra.
A süllyedő Titanicon is keringőt játszott a zenekar.
S. Király Béla
A szerző politológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
