Oké, nagyszerű dolog, hogy két nő is akad már az EU vezérkarában (már csak arra kell figyelni, fizetésük legalább annyi legyen, mint férfi-elődeiké), a női kvóta tehát kipipálva.
A személyzeti kompromisszummal sincs különösebb baj: némi jóindulattal még az a pontatlan mondat is oké, hogy senki sem győzött, de mindenki nyert.
Valamicskét. (Ha mást nem, legalább a pozitív értelmezés lehetőségét.)
A legtöbbet kétségkívül Emmanuel Macron nyerte, aki a háttéralkuk során egy kígyó türelmét és egy róka ravaszságát elegyítette magában.
Oszakában például úgy csusszant ki a csúcsjelöltséget ellenzők táborából, hogy azt tanítani lehetne egy „ki kit ver át” továbbképző tanfolyamon. Jól érezte, hogy a szocialista Timmermanst úgyse nyelik le a néppártiak, a visegrádiaknak a holland pedig egyenesen vörös posztó, aki talán maga sem veszi észre, hogy csupán báb abban a játszmában, amelybe Macron a szemmel láthatóan fáradó Merkel Muttit szépen belehúzta.
Egy ideig úgy tűnt, mindezt Michel Barnier pozicionálása érdekében teszi, de nem.
Barnier francia ugyan, ám mégiscsak néppárti, és ha megválasztják, vajon mit kérhetnek a németek cserébe? – kalkulálhatott Macron. A Parlament vagy a Tanács vezetése túl kis falat nekik, márpedig ő semmiképp sem szeretne német bankárt látni a legfontosabb gazdasági intézmény, az Európai Központi Bank élén. Ez nemigen férne bele ambiciózus pénzügyi reformterveibe, melynek mégiscsak az a veleje, hogy a bukdácsoló francia gazdaságot uniós forrásokból menedzselje.
Christine Lagarde asszony az európai bankban sokkal kecsegtetőbb francia lehetőség, mint Bernier elnöki széke a Bizottságban, már csak azért is, mivel a banki poszt nyolc, a bizottsági ciklus meg csak négy évre szól. Inkább ez utóbbit töltsék be a németek, jöjjön hát a kalapból elővarázsolt Ursula von der Leyen, aki Merkelnek is tetszhet, s jobb híján a visegrádiaknak is megfelel, hiszen ezzel biztosan kivédhetik Timmermanst,
És lőn.
Már csak a Parlamentnek kellene rábólintania erre, persze az még kicsit odébb van.
Pillanatnyilag ott nagy még a felzúdulás, mert a szocialisták túl komolyan vették Timmermans esélyeit, másrészt, mert az osztozkodásból épp az európai választásokon jól szereplő zöldek maradtak ki. De a Parlament ennél is mélyebb közös sebe, hogy a jelek szerint végleg oda van a csúcsjelölti szisztéma, s (egyelőre) elveszítették a Tanáccsal szembeni kompetencia-harcot. Mindezeket egyszerre kellene megemészteniük, kérdés sikerülhet-e nekik. Nyomós ellenérv viszont, hogy von der Leyen megfúrása csak tovább amortizálná az egész Unió presztízsét, ily módon a Parlamentét is, ezért kétszer is meggondolandó.
Macron végül azonban elégedett lehet: a lehetséges öt pozícióból másfelet megszerzett, lévén Charles Michel belga ET elnök legalább félig francia. A tengely másik végén Németország momentán nem valami acélos, Merkel helyett előbb-utóbb alighanem új kancellárt keres, és a távozni készülő britek sem kavarnak már sok vizet. Macron ujja minden eddiginél nyomatékosabban ott van az Unió ütőerén, amivel még inkább kompenzálhatja több mint ellentmondásos hazai teljesítményét.
Jó passzban van, alakítgathatja a kontinens jövőjét.
Nem lepne meg, ha e nagy munkája közben mostanság Carolus Magnus portréját is gyakran nézegetné.
Galló Béla
politológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
