Merre tovább, Franciaország?
Három táborra szakadt a francia politika, az ingatag kormányok képtelenek megoldani a sokasodó problémákat, Emmanuel Macron elnök pedig kapaszkodik a székébe. Az embereknek egyre inkább elegük van a politikai elitből, a megszorításokból és a romló közbiztonságból.
Nehéz lépést tartani a francia belpolitikával, a múlt hét is újabb „miniszterelnök-áldozatot” szedett. Az addig sem éppen sikert sikerre halmozó Emmanuel Macron államfő kálváriája tavaly júniusban kezdődött, amikor pártja elvesztette az európai parlamenti választásokat. Az első helyet akkor a jobboldali Nemzeti Tömörülés (RN) szerezte meg 31,7 százalékkal, Macron Együtt (Ensemble) nevű szövetsége pedig – nagyot bukva – 14,6 százalékot kapott.
Az államfő erre feloszlatta a Nemzetgyűlést, és júliusra előre hozott választásokat írt ki. Nem sokat segített rajta: a legtöbb mandátumot a szélsőbaloldali Új Népfront (NFP) szerezte meg, Macronék jócskán meggyengülve a másodikat, a harmadikat pedig a Jordan Bardella vezette – ugyanakkor elsősorban államfőjelöltjéről, Marine Le Penről ismert – Nemzeti Tömörülés, a parlament pedig háromosztatúvá vált. Tavaly szeptemberben Macron a jobbközép Michel Barnier-t bízta meg kormányalakítással, ám a kabinet már az év vége előtt elvesztett egy bizalmi szavazást. Barnier-t a centrista François Bayrou követte a miniszterelnöki székben, és valamivel tovább is maradt benne. De azért nem sokkal, mivel szeptember elején elvesztette a saját maga által kért bizalmi szavazást, a tervezett 44 milliárd eurós költségvetési megtakarítási csomag nyomán. Ekkor került képbe a baloldali Sébastien Lecornu, aki egyébként védelmi miniszter volt az előző kormányban.
Ő október ötödikén alakította meg a kormányát, amelynek összetételét kemény kritikák érték az ellenzékből, a miniszterek többsége ugyanis ugyanaz, mint az előző kabinetben. Másnap már le is mondott. A két kormány hasonlósága, valamint a korábbi liberális pénzügyminiszter, Bruno Le Maire visszatérése védelmi miniszterként lehetőséget adott a jobbközép Republikánusoknak, hogy a koalícióból való kilépéssel fenyegetőzzenek – mutatott rá lapunknak Soós Eszter Petronella Franciaország-szakértő.
– Világossá vált, hogy a miniszterelnök a hét folyamán így vagy úgy megbukhat, igyekezett ezt megelőzni, és hétfő reggel maga mondott le – tette hozzá. Sébastien Lecornu azt tanácsolta Emmanuel Macronnak, ne írjon ki előre hozott törvényhozási választásokat, hanem mielőbb nevezzen is új kormányfőt. Ez az államfő néhány nappal később meg is tette, szombaton újra Lecornut kérte fel.
– A 2024-es előre hozott választáson a franciák nem adtak egyetlen politikai erőnek sem abszolút többséget, ennek következtében senki sem tud egyedül kormányozni, a koalíciók ingatagok – emlékeztetett Soós Eszter Petronella a kialakult helyzet hátterére. Mint mondta, a pártok között a gazdaságpolitikai kérdésekben, például a nyugdíjreform ügyében gyakorlatilag áthidalhatatlanok a különbségek, ráadásul közeledik a 2027-es elnökválasztás, így a politikusok egyre kevésbé kompromisszumra és egyre inkább a versenyre és a konfliktusra törekednek. A francia politika háromosztatúságát emelte ki lapunknak Thibaud Gibelin, a Mathias Corvinus Collegium francia vendégkutatója is, aki szerint egyértelműen látszik, hogy az államfő tábora hanyatlik, miközben bal- és jobboldalról is nő rajta a nyomás. Sébastien Lecornu kormányalakítási kísérletével kapcsolatban úgy fogalmazott, a politikusnak egyensúlyoznia kellett Macron tábora, a Republikánusok és a balközép Szocialisták (PS) között is, két hét alatt egy az előzőhöz nagyon hasonlító kabinetet hozott össze. A francia gazdaság stagnál, nőnek az adóterhek – a közvéleménynek egyre inkább elege van a politikai elitből és az újabb megszorítások fenyegetéséből.
Soós Eszter Petronella szerint semmilyen garancia nincs arra, hogy az újabb kabinet stabil lesz.
– Még ha most sikerül is megegyezniük, a korábbi kormányokhoz hasonlóan ez is könnyen megbukhat. Néhány hét vagy hónap stabilitás elképzelhető, de az önkormányzati és elnökválasztások közeledtével várhatóan ismét felerősödnek a konfliktusok. Ebben a helyzetben senkinek sem érdeke túlságosan szorosan kötődni a mind népszerűtlenebb Macronhoz és a centrista tömbhöz – magyarázta a szakértő.
Tizennyolc hónappal a következő elnökválasztásig teljesen megjósolhatatlan, hogyan alakul Emmanuel Macron ciklusának vége Thibaud Gibelin szerint.
– Egyfelől az alkotmány védi az elnököt, akinek kiterjedt jogosítványai vannak, és a parlamentben négyötödös többség kell az elmozdításához, másfelől viszont Macron elszigetelődése egyre nyilvánvalóbb – jegyezte meg. – A 2017-es elnökválasztáson nagyon kényelmes többséggel diadalmaskodott, le akarta győzni a bal- és a jobboldali szélsőséget, ehhez képest most ő a fő hajtóerő a Nemzeti Tömörülés és a baloldali Engedetlen Franciaország (LFI) erősödése mögött is. A megmaradt jobb- és balközép szavazók pedig elhagyják a centrista konszenzust, és a radikálisokhoz pártolnak át, miközben egyik centrista kormány váltja a másikat, és ugyanazt a politikai irányvonalat követi – fejtette ki. Thibaud Gibelin úgy fogalmazott: az általános frusztráció fókuszában Macron áll, rajta töltik ki az emberek több évtizedes elégedetlenségüket a stagnálás, a gazdasági egyenlőtlenségek, az egyre romló közbiztonság, a bevándorlás, sőt a nemzetállamot háttérbe szorító uniós politikák miatt is.
Egy esetleges előre hozott választás valószínűleg újabb katasztrófa lenne a centristáknak és győzelem az RN-nek, ezért is valószínűtlen a francia szakértő szerint, hogy Emmanuel Macron újra a szavazóurnákhoz küldené honfitársait. Ugyanakkor ha még másfél évet kell várakozniuk a franciáknak a változás érdemi esélye nélkül, az még feszültebb helyzetet és a centrista tábor – és ezáltal a „macronizmus” – teljes megsemmisülését eredményezheti, figyelmeztetett.
A francia bal- és jobbközép politikai elit küszködéséből okkal feltételezhetjük, hogy a hatalomból mindeddig kiszorított, ám egyre sikeresebb Nemzeti Tömörülés is profitálhat.
– A jelenlegi felmérések szerint a Nemzeti Tömörülés és szövetségesei kb. 35 százalékon állnak, míg minden más párt húsz százalék alatt, de inkább 15 százalék körül. Ez stabil pozíciót jelent Marine Le Pennek, de nem garantál abszolút többséget. A francia választási rendszerben az nyer, aki a két forduló közötti szövetségeket jobban ki tudja használni. Nem véletlen, hogy Le Penék nyitnak a mérsékelt konzervatív jobboldal felé, hogy bővítsék szövetségi hálójukat – magyarázta Soós Eszter Petronella. Kérdésünkre, milyen mozgástere van az RN-nek annak árnyékában, hogy egy pártfinanszírozási ügy miatt Marine Le Pent bírósági ítélet tiltotta el attól, hogy elinduljon a 2027-es elnökválasztáson, a szakértő elmondta, a fellebbviteli tárgyalás jövő januárban kezdődik, a másodfokú ítélet nyárra várható, ebből derül majd ki, hogy Le Pen indulhat-e.
– Ha addig előre hozott nemzetgyűlési választást tartanak, várhatóan elindul, a jelöltsége elutasítása esetén pedig per lesz, és ha tudja, viszi az ügyet az Alkotmánytanács elé. Ott alkotmányértelmezés dönthet arról, hogy a közügyektől való eltiltás előzetes végrehajtása mennyiben egyeztethető össze az alkotmánnyal – fejtette ki.
– A Nemzeti Tömörülésre minden eddiginél inkább úgy tekintenek a franciák, mint arra a politikai erőre, amit még nem próbáltak ki – mutatott rá Thibaud Gibelin. Úgy látja: a párt eddig elszenvedett kirekesztettsége is előnyére válhat, hiszen az elhasználódott alakulatokkal szemben ők megőriztek bizonyos politikai szüzességet, a többség szemében a népszerűtlen mainstream támadásai csak szimpatikusabbá teszik őket. A szakértő szerint a RN mindazon szavazók támogatását keresi, akiket szintén aggasztanak olyan kérdések, mint a nemzeti szuverenitás, a biztonság, a társadalmi igazságosság és a közrend. Elsősorban a republikánus szavazókra pályáznak, de a még mindig balra szavazó munkásokra, alkalmazottakra is. Megjegyezte, kényes helyzetben vannak, hiszen ha elvesztik radikális jellegüket, azzal csökkentheti az értéküket a jelenlegi nagyon bizonytalan körülmények közepette.
A francia politikai helyzet tehát az elmúlt napokban sem lett világosabb, és egyre több a nyitott kérdés. Emmanuel Macron mostanra elvesztette tényleges támogatottságát, valószínűtlen, hogy kockáztatná a hatalmát – csakhogy ennek az az ára, hogy Franciaországnak még egy darabig biztosan nem lesz épkézláb kormánya. Macron mellől pedig sorra állnak ki egykori szövetségesei: első miniszterelnöke, Édouard Philippe például azt mondta, az államfőnek fel kell végre kérnie egy kormányfőt, aki képes keresztülvinni az új költségvetést, majd ha ez sikerült, jöhet az előre hozott elnökválasztás. Macron ebből az első lépést nem tudja, a másodikat vélhetően nem is akarja megtenni.
Őry Mariann
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
