…Mert a Notre Dame immár nem az Isten háza, hanem Európa hitehagyásának jelképe. Hit nélkül pedig, a Notre Dame mindössze az, amivé vált. Aki ma búslakodik, gyűjtésre szólít, az tévúton jár. Hiszen ez a katedrális nem először vált a lángok martalékává, s nem először kellene újjáépíteni. S talán nem is utoljára, hiszen amikor építették, akkor a franciák még igaz katolikusok voltak, akik számos szentet adtak az Anyaszentegyháznak…
A döbbenet szállta meg az európai keresztény világot, amikor látta, miként válik a párizsi Notre Dame a tűz martalékává. Ki-ki a maga személyes érzelmeit írta le, s ezekben mindössze egyetlen dolog volt közös: a félelem.
Mert egy olyan katedrális égett le, amelyet az is ismert, aki soha nem volt ott, nem látta személyesen… de tudta, hogy Párizsban van. A mai világban ennek a katedrálisnak a pusztulása jel, figyelmeztetés. Még nem Sodoma és Gomora… inkább az azt megelőző intés, amelyet Lót kapott. Ma minden úgy történik, mint akkor. Lót elmehetett a városból, de nem nézhetett vissza… felesége azonban visszanézett az angyal parancsa ellenére és só-oszloppá vált…
Ma nem a templomot kell újjáépíteni tehát, hanem a hitet!
Mert a Notre Dame immár nem az Isten háza, hanem Európa hitehagyásának jelképe. Hit nélkül pedig, a Notre Dame mindössze az, amivé vált. Aki ma búslakodik, gyűjtésre szólít, az tévúton jár. Hiszen ez a katedrális nem először vált a lángok martalékává, s nem először kellene újjáépíteni. S talán nem is utoljára, hiszen amikor építették, akkor a franciák még igaz katolikusok voltak, akik számos szentet adtak az Anyaszentegyháznak. Majd jött 1789., s maguk a franciák tették rommá a híres katedrálist. Állami tulajdonba vették a köztársaság nevében, s később újraépítették az eredeti tervek szerint. De nem hittel, és a hitért, hanem látványosságként, ugyanazon szellemiségben, amelyben lerombolták. S ez a szellemiség, azóta még jobban lealjasult, s még inkább eltávolodott Istentől, az isteni akarattól, a Teremtés logikájától és rendjétől, de jó bevételt hozott a köztársaságnak. Idegenforgalmi látványosság volt, amelyet hajléktalanok ürüléke, mocska és szaga vett körül, de amelynek látásáért nem kis összeget kért Párizs önkormányzata.
Miért kellene a világnak összeadni e templom újjáépítésének költségeit, amikor maga a francia elnök vett el 2,5 millió €-t a felújításra szánt összegből… miért kellene gyűjteni, amikor a francia állam a francia adófizetők pénzét az új-franciákra költi… akik ebbe a katedrálisba és sok más templomba csak rombolni mennek, s örvendezve adták tudtul egymásnak, hogy sikerült… Macron pedig bejelentette, hogy a mai Franciaország képéhez alakítják a Notre Dame külsejét a tatarozás során, és erre már megvannak a tervek is. Tehát semmi nem lesz már ugyanaz…
Szívszaggató együttérzésről tanúskodó kormányfői levelek mentek Macronhoz és a francia püspöki karhoz, s mindenki együtt érez e „nagy tragédiában” azokkal, akik már egyszer eltakarították saját templomukat. S ma is ugyanannak a szellemiségnek vált áldozatává ez a katedrális. Reménykedni pedig abban, hogy ettől a katedrális-tűztől visszatér a kereszténység Európába – féktelen ostobaság!
Mi magyarok is belendültünk… Gyűjtenek a nagyvárosok, s adni szándékozik a kormány is e hatalmas újraépítésre. És ez az emberi ostobaság, a magyar ostobaság magasiskolája. Egy lelki romhalmazban álló romhalmazt támogatunk, hogy újra célponttá és újra turisztikai látványossággá válhassék a „párizsi Notre Dame”. Pedig nekünk, magyaroknak néhány dolgot nem volna szabad elfelejtenünk. Például a Párizs melletti békeszerződéseket, amelyek a keresztény Magyarországot szabdalták szét, a keresztény magyar emberek millióit keserítették, kínozták és ölték halomra. Nem volna szabad elfelejtenünk a Nagyváradon most szobrot kapott mérnököt, aki meghúzta a határokat, s Clemenceau-t, aki magyar-gyűlöletében Dan Tanasát is megelőzte. Ma, amikor ostobán az európai kereszténység jelképeként aposztrofáljuk a leégett turisztikai látványosságot, akkor nem mondunk igazat, hiszen az európai kereszténység jelképe Róma – kéne, hogy legyen. Az a Róma, az a Vatikán, amelynek az újjáépítés költségeit saját bankja a mellényzsebéből ki tudná fizetni…
Nekünk, magyaroknak másra kellene gyűjtenünk. Ne akarjunk két lovat megülni egy fenékkel. Nekünk a magyarságot védő, vállaló erdélyi, felvidéki magyarságot kell támogatnunk. A polgármestereket, akiket személy szerint büntetnek az oláhok a magyar zászlók miatt, amelyek március idusán széppé tették elrablott városaink utcáit, falvainkat. Akiket a törvény ellenére, a magyar feliratok miatt hatalmas összegekre büntetnek. Mert mint Bíró Zsigmond barátom írta: amíg a szászok 1,2 százaléknyi lakossága megérdemli a német feliratokat, addig a 80-95 százalékban magyarlakta településeken az oláh fasizmus büntet… mert magyar a felirat. Ugyanis, törvény írja elő, hogy ahol a lakosság húsz százaléka magyar, ott ki kell tenni a magyar feliratokat a hivatalos épületekre, helyiségekre, s kötelező a magyar nyelv használata is. Ám, a fasiszta román hatalom a saját maga által alkotott törvényt nem alkalmazza… ellenkezőleg…
Mire gyűjtünk tehát? Egy francia idegenforgalmi látványosságra, amely ma csupán annyit jelent a világnak, mint az Eiffel-torony. Nem kellene tehát saját ostobaságainkat és botorságunkat felülbírálni? Nem kellene magyarnak maradnunk akkor is, ha szép emlékek vagy a belénk nevelt empátia miatt hajlamossá válunk elveszteni az önbecsülésünket, a felelősségünket, s elfelejtjük történelmünket és a magára maradt székelyeket, magyarokat? Nem vagyunk inkább felelősek gyermekeink jövőjéért, a magyarság Kárpát-medencei megmaradásáért, a magyar keresztény-keresztyén jövő biztosításáért, mint egy francia épület újjáépítésért, amelyre a Vatikáni Bank még egy centet sem ajánlott fel?
Milyen alapon nevezzük az európai kereszténység jelképének a Notre Dame katedrálist, egy hitetlen ország közepén, ahonnan magyarságunk csak kínt és fájdalmat kapott az elmúlt évszázadokban? Magyarként a Mária-tisztelet európai központjának nevezni ezt a katedrális, a mai Franciaországban szintén keresztényi perverzitás.
Nem, nem és nem! Nekünk, magyaroknak egyetlen kötelességünk van a Notre Dame pusztulását illetően: A csíksomlyói pünkösdi búcsún kérni a Szentlelket, hogy világosítsa meg azoknak a lelkét és tudatát, akik miatt ma Franciaországban mindez megtörténhetett… és kérni Istent, hogy bocsásson meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. A mi dolgunk, a nemzetük! A mi keresztény hitünk felvirágoztatása, elcsatolt magyarjaink és székelységünk támogatása, ha azért büntetik őket, mert vallják hitüket és magyarságukat. A többi Macron, a párizsi érsek és a pápa dolga. Meg azoké, akik a világot ebbe a hitetlen és erkölcs nélküli örvénybe sodorták. Ha mi gyűjtünk, és nem azoknak adjuk, akiknek adnunk kell, olyanokká válunk önmagunkkal és nemzetünkkel szemben, mint Lót felesége. Látnunk és tudnunk, hinnünk és értenünk kell János Evangéliumának alábbi részletét. Nekünk szól…
„Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (Jn. I. 2. 15-17.)
Stoffán György
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
