„A valóság nyomon követi az emberi fantáziát, az élet a kitalálást. Megszégyenítő és undorító, ha az ember arra gondol, hogy aggodalmait és fájdalmait valamikor – ha teheti – íróilag értékesíteni akarja. De talán ez az igazi író, aki semmi más, csak író, nem ember, nem érző lélek, nem jóság, csak író és semmi más” – fogalmazott háborús naplójában Heltai Jenő. A Magvető Tények és tanúk sorozatában Négy fal között címmel, Tamás Zsuzsanna szerkesztésében megjelent naplójegyzetek egy író reflexiói a második világháború utolsó évéből. Egy olyan író helyzetjelentése a borzalmakról, aki mindvégig megmaradt írónak, ám az alkotói szenvtelenség dacára sem feledkezett el az érző lélekről, a humánum alapját jelentő jóságról, no és a humorról, amelynek jelenléte a pusztításban szintén nem magától értetődő.
Az első bejegyzés 1944. március 19-én, Magyarország német megszállásának napján született. Az akkor hetvenhárom éves, országszerte ünnepelt író, a Jaguár, A néma levente, az Álmokháza és a Kacsóh Pongrác írta János vitéz daljáték librettójának szerzője fél évvel korábban az elsötétített utcán elesett, és eltörte a karját. A selyemkendővel a nyakába kötött sínnel nem szívesen mutatkozott az emberek között, így Bimbó utcai lakása rabja lett, a munkára nem csak a karja, az agya sem állt rá, írja. Egészen március 19-ig. A német megszállás, ha fizikai valójában egyelőre nem is, szellemét kiszakította a tétlen fogságból.
„Aki kezébe veszi ezt az egy kis túlzással könyvnek bélyegzett noteszt, hiteles történeti adatokat aligha talál benne” – írja Heltai a napló tervezett (de akkor meg nem valósult) kiadása elé 1950 táján. Feljegyzéseit nem a nyilvánosságnak szánta, a szöveg azonban jól láthatóan rácáfol szerzője szándékára. Bár Heltai a Magánügy című előszóban hangsúlyozza, a csüggedés és reménykedés zűrzavarában csak ostobaságok, hazugságok, fantasztikumok, ellentmondó ijesztgetések és nevetséges megnyugtatások kavarogtak, a napló ennek ellenére – vagy tán épp ezért – a megszállás és az ostrom hiteles történetén keresztül egy ország tragédiájának regényévé áll össze.
„Ami engem illet, pillanatról pillanatra erősödik az a gyanúm, hogy régóta őrült vagyok. Elképzelhetetlen közönnyel nézem, ami körülöttem történik – írja Heltai április 5-én, azon a napon, amikor először kellett kitűznie mellére a sárga csillagot. – Noha soha semmi közöm nem volt a zsidósághoz […], mégis örökké éreztem azt, hogy zsidó vagyok, és ez mindig nyomott és bénított. Fiatal koromban még mertem magyarnak érezni magamat, ostobán büszke voltam rá. Később semminek nem éreztem magamat […], legföljebb olykor-olykor nagy ritkán embernek. Ma már annak sem, legföljebb növénynek. Megjött a sárga csillag, 1 pengő 50 fillér az ára. Nem szép. Fölvarrtuk.”
Zsidóságának megélése a személyes reflexión túl társadalmi diagnózissá terebélyesedik. Mint írja, a budapestiek elfordítják a fejüket, ha sárga csillagot látnak az utcán, de akadnak sokan, akik fittyet hánynak a megbélyegzésre: „Az ember csak jóindulatról, udvariasságról, emberségről hall.” Az egyház azonban megbukott – hangsúlyozza. „Két vallás maradt meg, a nácizmus és a bolsevizmus.”
„Valamikor azt reméltem, hogy a közös nyomorúság rávezeti majd az embereket a megértésre – fogalmaz Heltai, majd csalódottan megjegyzi: – Őrültek kezébe került a világ, egy bolond százmilliót csinál.” Keserű látlelete a társadalom állapotáról senkinek sem ad felmentést. „A németek, akik a saját maguk elkövette hitványságok háromnegyed részét áthárítják a magyarokra, maguk is föl vannak háborodva a magyarok hitványsága miatt. Megint megállapítják, hogy itt eddig körülbelül 50 000 zsidót jelentettek föl, sehol másutt ennyit. […] A szegény zsidók egy szálig el fognak pusztulni, a gazdagok átmentik magukat, az új társadalomban tehát megint együtt lesznek az urakkal, akikkel azelőtt is tökéletesen megértették egymást. Hiszen ezekhez asszimilálódtak, a magyarországi zsidó azért olyan hitvány, mert hitvány a magyar úr is. Nem az a baj, hogy a zsidó nem asszimilálódott, hanem az, hogy túlságosan asszimilálódott. A szegény zsidót éppen úgy lenézte, ahogy a magyar középosztály meg a dzsentri. A zsidó bűnök elsősorban magyar bűnök. […] Ha a középosztályon múlik, a zsidóság megússza a dolgot, máról holnapra elfelejtve mindent, a régi piszokban összetalálkoznak anélkül, hogy egymás iránt való érzelmeik hajszálnyit változtak volna.”
http://mno.hu/
Bár fenti diagnózisa árnyalja némiképp, Heltai mégis egy olyan kor szülötte, amelyben az értékek még jelentéssel teli rendszerbe álltak össze. Hiába fordult feje tetejére a világ az első nagy háborúban, és hiába erodálódtak az értékek a húszas–harmincas években, a modern kor jelentései tovább hagyományozódtak. A második világháború azonban felrobbantotta ezt a jól-rosszul megőrzött rendszert, a világ, amelyet oly sokan ismertek, eltűnt, értelmezhetetlenné vált. Heltai valódi polgár volt, annak minden erkölcsi felelősségvállalásával együtt, s bár a világ szétrobbant körülötte, saját belső univerzuma épen maradt. Nem engedett az őrületnek még a második világháború utolsó évében sem. Humorával és a humánum megőrzésének vágyából kibomló (ön)iróniájával felülkerekedett a tomboló őrületen.
A lóversenyek lelkes híveként írja május 21-én, hogy az előző napi versenyen „megint nyert egy zsidó ló, a Rubiné, ma már irigylésre méltó állapot zsidó lónak lenni. Csodálom, hogy az újságok nem tiltakoztak még a zsidó lovak ellen.” Öniróniája a bombázás alatt, az óvóhelyen sem hagyja cserben, ahol a ház keresztény asszonyai annyi üdvözlégyet és miatyánkot hadarnak el, hogy „egy beteg, öreg zsidó asszony elszédült tőlük”. Amikor kiderült, hogy a mellettük álló épület csillagos ház lett, az általuk lakott azonban nem, saját kilakoltatásának rémképét is egy maliciózus megjegyzésben oldja fel: „Lakásügyben pontosan ismétlődik lóversenykarrierem, nyakhosszal vesztettem el a versenyt, ha nem a Bimbó út 4., hanem a 6. szám alatt lakok, semmi bajunk.” És még az ostrom legsúlyosabb napjaiban is megőriz valamit a kabarétréfák világából: a házban lakó Daisy kutyát az emberek „a jövőre való tekintettel elnevezték Pörköltnek”.
„Komikus volna, ha nem volna tragikus” – állapítja meg Heltai 1945 márciusában a „meztelen tégláig” szétlőtt fővárosról, amely önmaga karikatúrájává vált. A naplót olvasva egyszerre érezhetjük magunkat meztelen téglának és a pokoli színjáték szemtanújának. Zavarba ejtő élmény, amikor az elembertelenedés változatos formái csalnak mosolyt az olvasó arcára. Ám Heltai bejegyzéseiben még a legsúlyosabb tragédiákban is mindig ott a komédia, a pusztulás közepette az emberség, amely a következő nap ígéretét hordja magában.
Még akkor is, ha a borzalom egyre szorosabbra vonja magát a narrátor köré. Az író mindent pontosan számon tart: jelzi, hány nap telt el a megszállás, a sárga csillag viselése, a gettó felállítása, a csillag viselése alóli mentesülés, végül Szálasi hatalomra jutása óta. Ahogy nőnek a számok, úgy szűkül a tér Heltai körül. Otthonából előbb a szomszéd csillagos házba kerül, majd a svábhegyi Mirabell garniszálló következik, a Gestapo egyik főhadiszállása, onnan a toloncházba viszik, később a szociális testvérek Slachta Margit vezette, Thököly úti rendházában rejtőzik el, végül visszatér Budára, a Vár oldalába, ahonnan az ostrom elől Zugligeten át Pasarétre menekül. És minél elkerülhetetlenebbnek tűnik a vég, annál hosszabbá válnak a bejegyzések. A rommá lőtt Vár alatt, a berobbanó ablakok, leomló falak, halomra gyilkolt katonák és civilek között Heltai saját írásai főhősévé válik, s ekkor már hiába próbálja leplezni, a napló prózává mélyül, és átveszi az uralmat alkotója felett. Valóság és fikció határai oldódnak fel a szövegben. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szerző hazudik, sokkal inkább azt, hogy a valóság művészi igazsággá változik a kötetben. Annál is inkább, mert a valóság – ahogy a mindig más négy fal közé zárt Heltai a fent idézett előszóban hangsúlyozza – rém- és álhírekből épül fel.
Az ostrom, mint írja, sokként érte a lakosságot. „Magyarország nem tudta, mivel jár a háború. […] Azt hitte, most is úgy lesz [mint az első világháborúban], a frontokon verekszenek majd, de itthon a hivatalokban derűsen pöfékelünk, az élet változatlanul megy tovább.” Ám az élet nemhogy megtorpant, de eltűnt a romok alatt, a nyilasházak mélyén és a Duna vizében. És amint a mindennapok rendje elvesztette jelentését, már nem látszott a különbség a tények és az álhírek között. Heltai több tucat verziót idéz fel az utolsó hónapok során a háború végkimenetelére, Horthy Miklós, az ország, szerettei és ismerősei sorsára vonatkozóan, és a deportálásokról, a hatalmi harcok eredményéről, a németek szándékairól, a szövetségesek igényeiről is újabb és újabb teóriák látnak napvilágot. Az „állítólag” lesz a központi fogalom.
Két biztos pont marad, az elbeszélői józanság és a külvilág őrülete. Az embereket megrészegíti a pusztítás lehetősége. Míg a felsőbb szinteken „Hubayék, Szálasiék, Imrédyék, Rajnissék máris hajba kaptak azon, kié legyen a hatalom”, az utcákon megindul az aprópénzre menő szabad rablás. „A kirabolt nyilas fűszeres elfoglalta a megürült pártirodát, az egyik segédjét beöltöztette századosnak, a másikat, egy fiatal fiút, őrmesternek, ő maga ezredesnek öltözött. Ők razziáznak, fosztogatnak, bandát alapítottak.” A pusztításhoz pedig, akár egy abszurd színdarabban, a János vitéz daljáték szolgáltat aláfestő zenét. Miközben a hetvenhárom éves, cukorbeteg Heltai a megaláztatás és a közvetlen életveszély között ingázik, az állami eseményeken a hatalom Kassától Szegedig, Soprontól Kolozsvárig Kacsóh Pongrác művével igyekszik kifejezni a nemzet egységét és a túlcsorduló hazafias büszkeséget.
A létezés abszurditása pedig az ostrom végeztél sem tűnik el, csak átalakul: megérkezik a Vörös Hadsereg, a nácizmus vallását felváltja a bolsevizmus. „Az oroszok sajnálják ezt a szép várost, amelyet a németek miatt kénytelenek voltak tönkretenni. Emberségesek, előzékenyek. […] Jól ismerik a régi orosz írókat” – jegyzi le Heltai. Később azonban árnyalja a képet. „Az oroszok a bútort feltüzelték Budakeszin, mindent összetörtek, oktalanul és fölöslegesen kárt csináltak. […] Tegnap az oroszok a szomszédban valami nőrablást rendeztek. […] Nagy lárma és sikoltozás. […] A Hidegkúti úton belém rúgott egy orosz kölyök, szerencsére a botomat találta el, föl is fordult benne.”
Heltai számára az élet lassan látszólag visszatér a rendes kerékvágásba, kinyitnak a színházak, az író körül sürögnek a színészek: Tolnay Klári, Major Tamás, Gobbi Hilda, próbákra, megbeszélésekre jár, ám annak a világnak már érezhetően alig van kapcsolata a háború előttivel. A napló bejegyzései egyre kurtábbak lesznek, az ostrompróza egyszerű határidőnaplóvá szelídül, Heltai – az alkotó – pedig eltűnik a programok felsorolása között. Igaz, addig még – alig néhány nappal az ostrom végeztével – futja hátborzongató jóslatokra az erejéből, amelyekben humornak már nyoma sincs, kiábrándult józanságnak annál inkább: „Kétségtelen, Rákosi a jövő embere. És a kommunizmus […] az uralkodó forma.” Heltai tizenkét évvel az utolsó bejegyzést követően, 1957 szeptemberében hunyt el nyolcvanhat esztendős korában.
A Magvető Kiadó két éve indította újra a hetvenes–nyolcvanas évek legendás visszaemlékezéseket, memoárokat, naplókat tartalmazó, Tények és tanúk című sorozatát. Eddig mások mellett Réz Pál, Orbán Ottó, Zimándi Piusz István és Szabad György munkáit vehettük a kezünkbe. Ebbe a sorba illeszkedik Heltai Jenő különleges erejű szövege, amely egy humanista polgár látlelete a korról, amelyben a humanizmus talán végleg elvesztette a jelentését.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.11.04.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
