M. Kovács Melinda: Látogatók Lakatos Krisztina2024. 03. 03., v – 19:26
Tárca a Szalonban.
Éjfél után érkezik haza, lassan kullog fel a lépcsőn. A harmadikon megint kiégett az izzó, a mobillal világít, hogy beletaláljon a zárba. A kulcscsomó kiesik a kezéből, hangos csörömpöléssel zuhan a csempére. Ingerülten hajol le érte, a lendülettől csaknem orra bukik. A szemközti lakás ajtaja résnyire nyílik. Te vagy az, Tamáskám? – kérdezi egy vékonyka hang, idős, ráncos arc jelenik meg a nyílásban. Későre jár, miért nem alszik már, Teri néni, pillant hátra a férfi. Az asszony kiakasztja a láncot, szélesebbre tárja az ajtót. Mostanában csak forgolódom, panaszkodik, aggódtam, hetek óta nem láttalak.
Holnap délután ráérek, jegyzi meg a férfi. Az asszony arca felragyog: lemegyek reggel a boltba, veszek almát, túrót, sütök rétest, háromra várlak teára, lelkesedik. Miattam ne fáradjon, Teri néni, tiltakozik a másik. Ugyan, dehogy fáradság, inti le az asszony. Azt javaslom, gyere inkább ebédre, főzök paprikás csirkét nokedlivel, jó sok tejföllel, ahogy szereted. Teri néni aztán tudja, mivel vegyen le a lábamról, jön zavarba a férfi. Az már biztos, Tamáskám, paskolja meg az asszony szelíden a karját, rafinált mosoly bujkál a ráncai között. Nem is tartalak fel tovább, pihend ki magad, holnap majd elmeséled, hogy sikerült a fellépés.
Diszkrét csokorral érkezik, ritka teakeveréket, csokoládét, márkás kávét hoz. Az asszony megöleli, a mellkasához szorítja a fejét, apró termete elveszik a férfi karjai között. Isten hozott, suttogja, remeg a hangja, tekintete fátyolos. Ne is törődj vele, gyűri az otthonkanadrágba a zsebkendőt, csak az időskor szentimentalizmusa.
A konyhába vezeti a vendéget, az apró, kör alakú asztalhoz ülteti. Sűrű, gőzölgő zöldséglevest tesz a férfi elé, három fogás készült, mondja büszkén. Energikus mozdulatokkal, magától értetődő örömmel szolgálja ki, míg a rétest szeleteli, vicceket mesél, zavarba ejtő humora mulattatja Tamást. Tudod, milyen szemérmetlenek a férfiak, a nyugdíjasklubban csupa disznósággal szórakoztatnak bennünket.
Csaknem egy évtizede oszlopos tagja a klubnak, ha teheti, ott tölt minden szombat délutánt. Reggeltől csinosítja magát: gyöngyház árnyalattal lakkozza ki a körmét, besüti a haját, finom sminket tesz fel, mutatós ruhába öltözik. Megfiatalodunk mi ott egymás társaságában, meséli; meglepődnél Tamáskám, ha látnál bennünket, úgy ugratjuk egymást, mint a kamaszok.
Az apró konyhában napfény játszik az élénk színű drapérián, a kör alakú konyhaasztalnál gyorsan telnek az órák. A paprikás csirke után hatalmas tányér rétes kerül Tamás elé, kávé, később tea, minden úgy, ahogyan szereti. Egy kis ropogtatnivalót is hozok, mondja az asszony, tálba szórja a sós mogyorót. Egyél, Tamáskám, rád férne néhány kiló, én megmondhatom, mert régóta ismerjük egymást, le vagy gatyásodva rendesen, látszik, hogy nincs melletted senki, aki főzne rád. Tamás jókedvűen, mohón falja Teri néni ízletes főztjét, kortyolja a teát, harapja a duci, mazsolával gazdagított rétest. Ritkán jut házi koszthoz, hálásan adja meg magát a gondoskodásnak.
Öt évvel ezelőtt, a válása után költözött a régi, felújításra szoruló épületbe. Egy kora márciusi délelőtt futottak össze a lépcsőházban, Teri néni derűs mosollyal üdvözölte. Ha jól sejtem, ugyanazon az emeleten lakunk, megköszönném, ha segítene felcipelni ezt a két szatyrot, kicsit elszámoltam magam, hazáig is alig bírtam vele, csacsogott. A lányomat meg az unokámat várom látogatóba, nem sok minden volt itthon, adta a férfi kezébe a vászonszatyrokat. Tegye csak le ide az előszobába, innen már én is boldogulok. Jöjjön, főzök egy kávét, hadd vegyem szemügyre kicsit jobban, meséljen magáról valamit.
Tamás vonakodott, aztán mégis maradt egy fél órára. Szóval maga gitározik esténként, tette elé a dupla adag feketét az asszony. Szívesen hallgatom, ahogyan játszik. Szeretem a zenét, bakfis koromban én is zongoráztam. Aprósüteménnyel kínálta, dekoratív szalvétát tett a tányér mellé. Évi unokám ötéves, imádja a szalvétákat, most is hoztam három színben, magyarázta. Csak ide, a sarki boltba járok, hosszú sétákra nem alkalmasak már ezek a lábak. Ha útjába esne egy szupermarket, tegye meg, hogy hoz nekem néhány különleges darabot, nagy örömöt okozna vele a gyereknek. Márta, a lányom évek óta külföldön él, vezető beosztásban dolgozik egy multinál, Évire kevés ideje marad, pedig értelmes és csoda szép kislány.
A szalvétákért cserébe teára, kávéra invitálta Tamást, ünnepnapokon ebéddel kínálta. Gyakran látogatta az asszonyt, de a rokonokkal soha nem találkozott.
Dámában a néni verhetetlen, mire végeznek a harmadik körrel, már lámpát kell gyújtani. Köszönöm a vendéglátást, áll fel a férfi. Pihenjen le, Teri néni, hosszú volt ez a nap. El sem hiszem, hogy már öt óra, csapja össze tenyerét az asszony, lassan megadja magát a tél, egyre később sötétedik. Mindjárt vége a báli szezonnak, szabadabbak lesznek a hétvégéid, akkor majd lejátszunk néhány visszavágót. Abban biztos lehet, Teri néni, ígéri a férfi.
Az utolsó fellépésről egy héttel később, kora reggel érkezik haza. Fáradtan baktat fel a lépcsőn, a gyomra is üres, Teri néni baracklekváros fánkjáról ábrándozik. Okvetlenül kopogj be érte, reggel nyolcra mind elkészül, kötötte lelkére az asszony.
A lakás ajtaja nyitva, ismeretlen hangok szűrődnek ki odabentről. Tamás az előszobába lép, a férfit látja meg először. A negyvenes, kopaszodó mentőorvos monoton hangon magyaráz, egy barna, magas nő áll mellette. Elnézést, próbálkozik Tamás, a szemközti szomszéd vagyok. A nő türelmetlenül méri végig. Az orvos sürgeti: még ezt a papírt írja alá, legyen szíves, aztán mi mennénk, nyomja a kezébe az iratokat. Tamás zaklatott lelkiállapotban várakozik.
A nő tekintete nyílt, arca érzelmektől mentes. Kezet nyújt és bemutatkozik, a hideg, nyirkos tenyér alig néhány másodpercig érinti a férfiét. A szíve vitte el, közli szárazon. Még volt ereje mentőt hívni, élt, mikor az orvos kiért. Magát követelte.
A férfi zavartan magyarázkodik: úgy tudtam, a kislánnyal, Évivel, sűrűn látogatták. Márta arca grimaszba rándul. Ezt ő mondta magának? – kérdezi. A lányom és én sosem jártunk ebben a lakásban.
Tamás döbbenten fürkészi a kipirult arcot, melyen hideg és cinikus a mosoly. Anyám akkor költözött a fővárosba, amikor úgy döntöttem, egyedül vállalok gyereket. Közel jártam a negyvenhez, akkor már évek óta külföldön éltem, folytatja a nő. A nővéréhez költözött, örültem, hogy nem marad egyedül. Ezt a lakást egy évvel később, a régi ház árából vette. Anyám ellenezte a döntésemet, ezért nem óhajtotta, hogy az új lakhelyén látogassam. Évi születését követően megpróbáltam kibékülni vele, fényképeket küldtem , de egyetlen levelemre sem válaszolt. Nem engedett a meggyőződéséből, hogy ostobaság apa nélkül gyereket nevelni. Hatéves volt, mikor a nagyapám elesett a fronton. Soha nem tudta megbocsátani neki.
Tamás a konyhába megy, poharat vesz elő, vizet enged a csapból. Látom, jól kiismeri itt magát, jegyzi meg epésen a nő. A férfi nem válaszol, a kitárt szekrényajtóra mered: a polcokon gondosan egymásra rakott, bontatlan szalvétacsomagok sorakoznak. Szép kis gyűjtemény, szólal meg Márta a háta mögött. Tamás a munkalapra teszi a poharat, a legalsó fiókban vászonszatyrot keres. Mi a fenét akar azokkal a szalvétákkal? – csattan fel a nő, amikor pakolni kezd. A férfi megtorpan. Ezek itt, mutat körbe, az együtt töltött délutánjaink emlékei. Teri néni ezekkel a csomagokkal koldult figyelmet és szeretetet egy idegentől, amíg maga távol volt.
Márta nem válaszol, szótlanul várja meg, míg az utolsó darab is a táskába kerül. Emlékeztetőül, nyom a kezébe egy bontatlan csomagot a férfi, aztán köszönés nélkül távozik.
A nő dermedten áll a szoba közepén. A szekrény kifosztott belseje, akár egy hatalmasra tátott száj. Fenyegető és sötét, úgy érzi, nyomban elnyeli. A kanapéra ejti a csomagot, ráérősen járja körbe az idegen lakást. A nappali kicsi, de jó fekvésű, az ablak alatt olajzöld kanapé. A dohányzóasztalon egy vázában tulipán, mellette lefordított Jókai-regény, olvasószemüveg. A csillár kristály, a vitrinben porceláncsészék. Jobb oldalt könyvesszekrény, szemben a falon modern, többrekeszes képkeret. Közelebb lép, a fotókon magára ismer: tízévesen a régi ház udvarán, a diplomaosztó ünnepség után az egyetem előtt, az újszülött Évivel a karján. Az utolsón az anyjával pózol: aznap készült, mikor külföldre költözött.
A táskájában cigarettát keres, rágyújt, erőtlenül roskad a kanapéra. A szagától is felfordul a gyomrom, mondaná az anyja: neheztelt, amiért rászokott. Jólesően fújja ki a füstöt, a háttámlának dől, a csomag szalvéta ismét a keze ügyébe kerül. Talán a kis kerek asztalon, egy tányér sütemény, egy gőzölgő tea mellett, mereng. Könnyek égetik a szemét, torkáig kúszik a düh. Megragadja a csomagot és a falhoz vágja; álszent vénasszony, sziszegi.
A virágmintás szalvéták szanaszét repülnek, a lógó fejű hóvirágok vádlón borítják be a kopott, fénytelen parkettát. A legközelebbit felemeli, belefújja az orrát.
A mosdóban sokáig bámulja a tükörképét. Az anyám arca, dünnyögi keserűen.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
