Luther Márton születésnapja alkalmából pár megjegyzés a protestantizmusról. Én magam sohasem tudtam, sem akartam bekategorizálni magam a katolikus-protestáns tengelyen. Magamtól tértem meg, saját filozófiai-teológiai okfejtést bejárva, az ateizmustól, okkultizmuson és hindu filozófián át Jézus Krisztus elismerésééig. Ebben ókeresztény teológusok voltak rám nagy hatással, de legalább annyi katolikus teológiai bölcsesség, mint protestáns megközelítés is. Jacques Ellul nyomán, az egész egyháztörténetet Krisztus tanításainak kisiklásának látom, és keresztényanarchistaként Isten tekintélyén kívül semmilyen világi hatalmat el nem fogadva, a világi hatalom, birodalmak, hierarchiák és politikai intrikák áldozatának az összes felekezetet.
A katolicizmus nem kérdés a Krisztusgyilkos Római Birodalom pogány székébe ült bele és önmagában formált hatalmi monopóliumot, s bár megannyi teológiai bölcsességet halmoztak fel, egészét tekintve egy elpogányosodott világi hatalommá vált. Ellene felkelni, a Szentírás eredeti igazságát újrafelfedezni hatalmas feladat és kötelesség volt akkor, mikor Luther élt. Kiállása lelkiismerete és személyes hite mellett példaértékű akkor is, ha egyéb kérdésekben egy vállalhatatlan tróger képe rajzolódik ki ( lásd: Asztali beszélgetések), de hát nem egy személyt kell követni, hanem azt az elvet, amit ő követett. A Szentíráshoz való ragaszkodás és szünetelen felülviizsgálata a jelenlegi világi, önös elhajlításainak. A reformáció leganagyobb tragédiája, hogy a német választófejedelem vette kegyeibe Luthert és a protestantizmust és pikk-pakk a római hatalmi monopólium és kisebb nemzeti birodalmi ambíciók politikai felhasználásába került. Annyira, hogy a Luther utáni evangélikus egyház államvallássá, nemzeti vallássá vált Skandináviában. Ezután nem a pápa mondta meg, miben kell hinni, hanem az aktuális nemzeti érdek és így lett ma az evangélikus egyház a nyugati progresszív-genderideológiák teológiai háttértámogatója. Jobban meggyalázva a Szentírás szellemiségét, mint talán katolikus elődje. De legalább ugyanolyan mértékben. Erre válaszul megannyi protestáns, s később neoprotestáns felekezet alakult, akik ezzel is szembehelyezkedtek és a katolikus és népegyházi protestáns (evangélikus, református) elpogányosodás hatására visszasüppedtek a törvénybe és Krisztus nevével re-judaizálták, visszazsidósították elveiket. Róma mint pogány és a zsidó farizeusok együtt feszítették keresztre Jézus Krisztust. Ez a pogányság (katolicizmus, népegyházi protestantizmus) és a farizeusok ( neoprotestantizmus) újfent közösen értik félre és feszítik meg napról napra az emberré lett Isten, Jézus Krisztus megváltónk igazságát. S bár Luther Asztali Beszélgetéseket olvasva, mindinkább arra jutok, hogy egy vállalhatatlan, önön bűneit sokszor mentegető, arrogáns tróger volt, mégis Luther eredeti, szent pillanatában tett lelkületét állítanám példaként, minden hívő kereszténynek. Mikor félve, de lelkiismeretét követve állt a pápisták elé, tudva, hogy ha hitéhez tartja magát, könnyen a halál lehet a vége, mégis megtette ” Itt állok, másképp nem tehetek”- mondatával, s nem vonta vissza tanait minden nyomás ellenére sem. Így álljon ellen az örök pogánynak és az örök farizeusnak is -legyenek bárki bőrébújva, a szent halált értünk vállaló Megváltónk nevét akár magukra is húzva-, minden saját maga őszínte Istenhitét megélő Krisztus követő ember ma is.
Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »
