Tömegmészárlásba fulladt a magyarok utáni hajtóvadászat 1919 tavaszán a komáromi május elsején.
Míg a Tanácsköztársaság uralma alatt Budapest a munka ünnepére készült, tőle nem egészen száz kilométerre, Komáromban a város lakóit egészen más dolog foglalkoztatta. A január óta cseh megszállás alatt sínylődő északi városrészt akarták felszabadítani. A próbálkozást véres megtorlás követte.
Kevéssé ismert, annál véresebb epizódja a magyar történelemnek a komáromiak 1919-es próbálkozása az éppen formálódó trianoni határok korrigálására. Az év tavaszán a megszálló csehek kegyetlen mészárlással válaszoltak a város felszabadítására szervezett akcióra.
Békés megszállás
1918 decemberében az I. világháborúban győztes hatalmak a Duna-Ipoly vonalában jelölték ki a Magyarország és Csehszlovákia közötti demarkációs vonalat, vagyis nagy, összefüggő magyar többségű területek kerültek megszállás alá. Komárom esetében ez azt jelentette, hogy a város kettészakadt, Dunától északra fekvő részét a csehek vehették birtokba.
A csehszlovák hadsereg 1919. január 10-én ért Komáromba, és mint Számadó Emese, a város Magyarországnál maradt részében működő Klapka György Múzeum igazgatója elmondta, a felvidéki magyar területek megszállása békés folyamat volt. A magyar lakosság ugyanis ekkor még abban bízott, hogy ideiglenes állapotról van szó, mivel a békeszerződésről még folytak a tárgyalások.
Cseh légionisták röviddel Komárom megszállása után az eltorlaszolt dunai hídfőnél (balra)
Megijedtek a csehek, elhatározták magukat a magyarok
Március 21-ig, a tanácsköztársaság kezdetéig viszonylag nyugodt volt a helyzet a demarkációs vonal mentén. A magyarországi kommunista hatalomátvétel után azonban a csehszlovák kormány megijedt, attól tartott, hogy az általa ellenőrzött területeken is zavargások lesznek, esetleg a vörösök ott is győznek.
A cseh megszállók ezért szükségállapotot vezettek be, és megakadályozták a Komárom két felét összekötő hídon való átjárást, így családokat szakítottak ketté. Ezzel párhuzamosan – bár a béketárgyalásokon még nem született végleges döntés a határokról – elkezdték lecserélni a régi magyar közigazgatási vezetőket, illetve azokat a munkatársakat, akik nem esküdtek fel a csehszlovák államra. Az ő helyükre a megszállók hűséges csehszlovák kinevezetteket ültettek.
Mindez egyre inkább érlelte a gondolatot, hogy az idegen hadsereget valamiképpen ki kell verni Komárom északi feléből. Az akció előkészítésében mindkét part lakosai részt vettek – északon hajógyári munkások, délen a magyar hadsereg tagjai, de győri vagongyári dolgozók, tatabányai, oroszlányi bányászok, tatai polgárok, szőnyi földművesek is a kezdeményezés mellé álltak.
Egy ideig jól haladt a felszabadítás
Az első próbálkozás április 28-án zajlott, a magyarok azt tervezték, hogy a hajógyári munkások megrohamozzák a híd csehszlovák hídőrséget, majd a déli oldalról meginduló magyar erők visszaveszik a várost. Az akció azonban nem sikerült, a hídőrség nagyon stabilan tartani tudta magát, amiben korabeli vélemények szerint árulás is szerepet játszhatott.
A déli városrész magyarjai azonban nem nyugodtak bele a kudarcba, és április 30-a éjszakájára újabb tervet dolgoztak ki a csehek kiverésére. A támadás annak ellenére is megindult – a lakosság teljes összefogásával –, hogy a tanácsköztársaság vezetése letiltotta azt. A munkások, parasztok és katonák a közúti és a vasúti hídon, valamint a Dunán csónakkal is rohamoztak.
Egy ideig elég jól haladt az akció, ezúttal sikerült likvidálni a hídőrséget, és benyomulni az északi városrészbe, ám hajnali négy-öt óra körül a megszállók erősítést kaptak a 30-40 kilométerre fekvő Érsekújvárról.
Lövés nélkül öltek
A friss csehszlovák csapatok érkezése után a magyar harcolók menekülni kezdtek a hidakon át, és csónakokon is, de nagyon sokan nem érték el a túlpartot, és az északhoz tartozó Erzsébet-szigeten rekedtek. Az ő sorsuk megpecsételődött, a cseh légionisták akiket megtaláltak közülük, halomra gyilkolták. Az egyik visszaemlékező szerint – akinek bokrok mögött hason csúszva sikerült kijutnia a mészárlás helyéről – a csehek az elkapott magyarokat egytől-egyig felkoncolták. A szigeten talált embereket általában lövés nélkül kínozták és ölték meg a legionisták, de olyan menekülők is voltak, akiket a Dunába lőttek.
Számadó Emese szerint ma biztosan annyit lehet tudni, hogy amikor hajnalban véget értek a harcok, a hajtóvadászat után hivatalos adatok szerint százhúsz halottat szedtek össze a szigeten. Az áldozatok száma azonban ennél sokkal magasabb is lehet, mert egyes források szerint a csehek nagyon sok holttestet a Dunába dobáltak, hogy ne derüljön ki, valójában mennyi embert öltek meg. Olyan is volt, aki ugyan élve el tudott szökni az északi partról, de menekülés közben vízbe fulladt – tette hozzá a szakember a helyiek által csak véres május elsejeként emlegetett eseményt felelevenítve.
Nem bírta nézni az orvos
A leszámolás brutalitására jellemző, hogy nagyon sok holttestet nem tudtak azonosítani, amikor másnap az áldozatokat kiterítették a temetőben. Az agnoszkálás a nagy többségnél, százkét esetben volt sikertelen, aminek egyik oka az volt, hogy a meggyilkoltak egy része nem helybéli volt, másrészt a holttestek rettenetes állapotban voltak. Az adatok felvételére kirendelt két orvos közül az egyik nem is bírta elvégezni a feladatát, mert rosszul lett a látványtól – tette hozzá a múzeumigazgató.
A Komáromi lapok újságírója néhány nappal a tragédia után így írt: „Kezünkben megremeg a toll, amikor a kiállott borzalmakat kellene leírnunk és megütnünk a szenvedésnek és fájdalomnak igazi hangját, mely a város minden polgára lelkén átviharzott.”
A százhúsz magyar áldozatot teljes csendben temették el – az azonosítatlan többséget tömegsírba –, mert a hatóságok féltek a negatív visszhangoktól, az esetleges újabb lázadástól. Ezzel szemben a harcokban elesett tizenöt csehszlovák katonát hatalmas pompával, hősöknek kijáró tiszteletadással kísérték végső útjukra. Az akkori magyar politikai vezetés, vagyis a Tanácsköztársaság irányítói a komáromi felszabadítási kísérletet helyi magánakciónak minősítették.
Újraszínezték volna
A tömegsír fölé 1929-ben észak-komáromi közadakozásból emlékművet emeltek, majd a Magyarországnál maradt Dél-Komáromban a vasúti hídfőnél, a magyar támadás egyik kezdőpontjánál avattak emlékművet, ami a mai napig megtalálható. Utóbbi annak is köszönhető, hogy a második világháború után szocialistává lett Magyarországon a komáromi akciót munkásmozgalmi megmozdulásként próbálták beállítani.
Megemlékezés az 1919-es komáromi áttörés áldozataira emlékeztek az észak-komáromi katolikus temetőben, az áldozatok tömegsírjánál
Számadó Emese elmondása szerint ez azonban a múlt hamis értelmezése, mert bár vörös katonák és frissen leszerelt egyenruhások is részt vettek a támadásban, a csehek kiverésére a szervezett akció a társadalom minden rétegét összekapcsolta. Mindenkit egy cél vezérelt, Komárom visszafoglalása.
(Vasárnapi újság / Kossuth Rádió nyomán)
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
