A könyv ismertetését azzal a résszel folytatjuk, amelyben a szerző leírja, milyen is ma a New York-i Külkapcsolatok Tanácsa (CFR).
2008 novemberében választották újra Barack Obamát amerikai elnöknek. A választási kampányban saját magát washingtoni „kívülállónak” festette le, aki véget vetne a Bush elnök és Dick Cheney alelnök korszakából ismert, a „Nagy Olajjal” és a hadiiparral összefonódott „haveri” gazdasági rendszernek.
Obama megválasztása után kormányának majdnem minden fontos pozíciójába a CFR tagjait helyezte el. Így volt ez többek között Timothy Geithner, a New York-i Federal Reserve Bank (FED) elnöke esetében, akit Obama pénzügyminiszternek nevezett ki. Lawrence Summers volt pénzügyminiszter a Nemzeti Gazdasági Tanács igazgatói posztját kapta. Susan Rice, Obama nemzetbiztonsági tanácsadója ugyancsak CFR-tag volt, mint Chuck Hagel, védelmi miniszter.
Egyetlen más szervezet sem gyakorolt akkora hatást Washington politikájára évtizedeken át, mint a CFR. Tagjai közül került ki az Egyesült Államok nyolc elnöke, hét alelnöke, 17 külügyminisztere, 20 védelmi miniszter, 18 pénzügyminiszter és 15 CIA-igazgató.
A CFR tagjai között voltak a Demokrata Párt és a Republikánus Párt tagjai is. Ami megerősíti azt, amit egyre több választó érzett: a két nagy párt között lényegi dolgokban alig van eltérés, és a különbség csak a hang tónusában található. A CFR-tagok közül a múltban több száz államtitkár és kormányzati tisztségviselő került elő.
CFR-tagként voltak elnökök Herbert Hoover, Dwight D. Eisenhower, John F. Kennedy, Richard M. Nixon, Gerald R. Ford, James E. Carter, George H. Bush és William (Bill) J. Clinton. És olyan alelnökök, mint Nixon, Humphrey, Gerald R. Ford, Nelson A. Rockefeller, Walter Mondale, George H. W. Bush és Richard Cheney. (A fordítás nem hiba: ugyanaz a személy volt elnök és alelnök is.)
A szerző felsorolja a CFR-ből jött külügyminisztereket is, ezek: Henry L. Stimson, Edward R. Stettinius Jr., Dean G. Acheson, John Foster Dulles, Christian A. Herter, Dean Rusk, William P. Rogers, Herny A. Kissinger, Cyrus R. Vance, Edmund S. Muskie, Alexander M. Haig Jr., George P. Shultz, Lawrence Eagleburger, Warren M. Christopher, Madeleine H. Albright, Colin L. Powell, Condoleeza Rice, Hillary Clinton és John Kerry. És szinte valamennyi pénzügy- és védelmi miniszter, valamint hírszerzési igazgató.
A következő alfejezet címe: „Ki ül a CFR irányítótestületében?” A CFR-ben a hierarchia informális. 4900 tagból álló hálózatból tevődik össze. Taggá csak meghívásos alapon válhat valaki. A potenciális tagnak amerikai állampolgárnak kell lennie, és egy CFR tagnak kell javasolnia tagságát. A döntés a vezető testületé. Vajon kik ők, akiket e 4900 tag választ meg?
A vezető testület összetétele elárulja, hogy milyen is a XXI. század Amerikájában a hatalom természete.
2014-ben a társelnök Robert Rubin volt, aki korábban a Goldman Sachsnak volt az igazgatója, majd pedig Clinton pénzügyminisztere. Ő felügyelte a pénzügyi szektor deregulációját, amely azután a jelzálogokiratok csalása felé nyitotta meg az utat és végül a 2007-es összeomláshoz vezetett. A másik társelnök Carla Hills volt amerikai kereskedelmi képviselő, a JP Morgan Chase, a Rockefeller család bankjának igazgatónője és David Rockefeller Trilaterális Bizottságának volt elnöke, amellyel a szerző később bővebben foglalkozik.
A könyv kéziratának írásakor – 2014-ben – a CFR igazgatóságának tagjai között ott volt David M. Rubinstein, a Carlyle Csoport, a világ legnagyobb befektetőházának igazgatója, amelynek vezetéséből későbbi CIA-igazgatók, védelmi miniszterek és elnökök is kikerültek. De onnan jött John P. Abizaid is, aki a 2013-as iraki háborúban az amerikai erők ottani parancsnoka volt, mint ahogyan David G. Bradley is, aki az Atlantic Media Company igazgatója lett, és tulajdonába tartoztak olyan periodikák is, mint a The Atlantic, a National Journal és hasonlók.
A CFR 4900 tagjának kétharmada vagy New York, vagy Washington, vagyis az amerikai oligarchia hatalmi központjai környékén él. 31 százalékuk vállalatoktól, 25 százalékuk a felsőoktatás világából való. A tagok közül több mint 248 fontos médiumokban tevékenykedik. És ez az oka annak, hogy egy prominens kormányzati ember CFR-tagságát soha nem említik.
A CFR-ben van még egy külön vállalati tagsági kategória. Itt a vezető kétszáz nemzetközi vállalat igazgatói ülnek és vesznek részt különféle CFR-programokban. A szerző ebből nagyon sokat felsorol. Közéjük tartozik a Citigroup, a JPMorgan Chase, a Boeing, a Kissinger-McLarty Associates, az IBM, az Exxon Mobil, a Dow Jones/Wall Street Journal, a Viacom/CBS, a Time Warner, a Lehman Broters, a Morgan Stanley, a Goldman Sachs, a Merrill Lynch, a Credit Suisse, a Washington Post/Newsweek, a Chevron, Texado, Lockheed Martin, a Halliburton stb.
A tagok listáján olyan nevek bukkannak fel, mint David Rockefeller, Henry Kissinger, George Soros, Robert Rubin, Alan Greenspan, Zbigniew Brzezinski stb. (A felsorolásból látható – Brzezinski –, hogy a szerzőt az Orbán miniszterelnököt Soros-bírálata miatt antiszemitának nevező uniós bizottsági elnök nem nevezhetné antiszemitának.) „Más szavakkal: a New York Council on Foreign Relations (CFR) az amerikai »birodalom« középpontjában áll, mind hivatalos, mind nem hivatalos szempontból.” A CFR indította útjára a Bilderberg-konferenciákat is 1954-ben, amelyek azóta is a nyilvánosság kizárásával működnek.
A könyv következő fejezetének címe „A Bilderbergek rajta tartják ujjukat Európán és az USA-n”. Az első alfejezet címe: „Egy grandhotelben, valahol Európában”.
1954 májusában Oosterbeekben, a német határ mellett lévő kis holland községben szupertitkos találkozót tartottak. A vendéglátó Bernhard holland herceg, Julianna királynő férje volt. A szálloda neve után a találkozót egyszerűen „Bilderberg-konferenciának” nevezték. Három napig tartó intenzív beszélgetések nyomán egy új transzatlanti gondolatgyárat hoztak létre. Mindmáig a világtörténelmet befolyásoló legsikeresebb – és leginkább elhallgatott – szervezet egyike lett.
A Németországban született Bernhard herceg közismert playboy és szoknyavadász volt, valamint tagja volt az NSDAP-nak, Hitler pártjának és az SS-nek. 1976-ban azt vetették a szemére, hogy az amerikai Lockheed repülőgépgyártól több mint egymillió dollár kenőpénzt kasszírozott be, amiért lobbizott, hogy a holland légierő amerikai harci gépeket vásároljon. A botrány miatt Bernhard hercegnek vissza kellett lépnie a Bilderbergek elnöki pozíciójából.
2014-ben a Bilderbergek hivatalos honlapja az egyesület célját tömören úgy foglalta össze, hogy az „segíti a párbeszédet Európa és Észak-Amerika között”. Ott évente egyszer 120 embert hívnak meg a pénzügy, a politika, az ipar, a média és az egyetemek világából. Kétharmaduk Európából, a többiek az USA-ból és Kanadából érkeznek. A résztvevők egyharmada a politika világából való. Az amerikai bilderberges résztvevők minden esetben a CFR tagjai is. Saját maguk is úgy jellemzik a konferenciát, mint amelyik „fórumot teremt azon megatrendek és fontos problémák informális megvitatására, amelyekkel a világnak szembe kell néznie”.
A résztvevőkre az úgynevezett Chatham House szabályai vonatkoznak. Ennek értelmében a résztvevők az ott megszerzett információval szabadon rendelkezhetnek, de nem árulhatják el, hogy azok kitől származnak. A megbeszéléseknek nincs részletes napirendjük, nem hoznak határozatokat, állásfoglalásokat vagy fogalmaznak politikai nyilatkozatokat.
Engdahl ezután részletesen ismerteti a Bilderberg-konferenciák meghatározó egyéniségeit, majd rátér annak megvilágítására, hogy mit is jelent a „Le Circle”, a Vatikán–Rockefeller-szövetség.
Az 1954 óta évente megrendezett Bilderberg-találkozók rendkívül nagy befolyásának kulcsa egy alig ismert, páneurópai szervezetben keresendő, amelyet annak idején „Le Cercle”-nek („A kör”) neveztek, de olykor hívták „Pinay Cercle”-nek is. A „Pinay” név utalás az Antoine Pinay francia miniszterelnököt körülvevő emberek fontos szerepére. Pinay „köre” volt az a titkos kapcsolat, amely az európai titkosszolgálatok között állt fenn, többek között a német BND és BfV, a brit MI6, a francia SDECE, a holland BVD, a belga állambiztonság, valamint a svájci, sőt a szaúd-arábiai titkosszolgálatok között.
A szerző azután kronológiai sorrendben foglalkozik a Bilderbergerek akcióival. Az 1973-as olajsokknak külön alfejezetet szentel. Engdahl egy rendkívüli véletlennek köszönheti, hogy a Bilderbergereknek ebben játszott szerepét jobban megismerhette. Ez akkor történt, amikor Olajfegyverrel a világhatalomhoz (Mit der Ölwaffe zur Weltmacht) című könyvéhez kutatott, és egy antikváriusnál egy könyvre bukkant, amelyben egy kézírásos jegyzetet felejtettek. A jegyzetet egy bilderberges, Shepard Stone készítette…
(Folytatjuk.)
Lovas István – www.demokrata.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
