Folytassuk tehát a könyv hetedik fejezetének („A nem német alapítású Német Marshall Alap”) ismertetését. A German Marshall Fund (Német Marshall Alap) létrehozója Guido Goldman, Henry Kissinger és Zbigniew Brzezinski egyik Harvard egyetemi diákja és védence volt. Az utóbbi kettő viszont későbbi washingtoni politikai karrierjét David Rockefellernek köszönhette.
A könyv 90. oldalán látható fotó Guido Goldmant mutatja, aki Nahum Goldmannak, a Zsidó Világkongresszus alapítójának a fia. Amikor Guido Goldman a Harvard Egyetemen 1950-ban megkezdte tanulmányait, Brzezinski egykori nemzetbiztonsági tanácsadó (aki most halt meg) egyik oktatója, míg Kissinger később doktori disszertációjának egyik témavezetője volt. Goldmant tehát Amerika háború utáni geopolitikájának két legnagyobb kialakítója képezte ki. Kissinger és Goldman később szoros barátságot ápolt abban az időben, amikor Goldman megalapította a Német Marshall Alapot.
1971-ben Goldman egy kis csoporttal Németországba utazott, hogy ott pénzt gyűjtsön a későbbi German Marshall Fund of the Unitated States számára. Vagyis az egyetlen „német” a washingtoni gondolatgyárban a pénz volt. Goldman a német kormányt és a német parlamentet meg tudta győzni arról: példátlan összegű, 150 millió német márkás támogatást adjanak számára azzal a feltétellel, hogy az új gondolatgyárat kizárólag csak Guido Goldman és emberei vezethetik. (Elképzelhető, hogy Goldmannak milyen szörnyű nehezen teljesíthető feltétel volt ez.) Röviddel ezután Guido Goldman – aki közben már docens lett a Harvardon – további kétmillió dollárt kapott Berthold Beitztől (német Krupp Alapítvány), hogy a Harvardon tanszéket hozhasson létre.
Azt a tényt, hogy a németektől ekkora pénzeket kapott, a Boston Globe-nak adott interjújában nem fellépésének, a német kormány egyfajta érzelgősségének vagy az amerikai Marshall-terv 25. évfordulója alkalmával kinyilvánított hálájának tulajdonította, hanem sokkal inkább annak a ténynek, hogy Nahum Goldmannak, a Zsidó Világkongresszus alapítójának és akkori elnökének a fia. (Engdahl itt megjegyzi: az apa nevét két n-nel, a fia egy n-nel írta.)
Guido Goldman okosan játszotta ki apjának nemzetközileg vezető cionistaként betöltött szerepét, amikor elmesélte, hogy „a náci Németországból háborús menekültként” érkezett az Egyesült Államokba. Az egyetlen probléma ezzel a sztorival az volt, hogy az apa és családja 1940-ben, amikor a kis Guido kétéves volt, nem a németországi náci üldöztetés elől menekült. Ekkor az apa a semleges Svájcban lévő genfi Zsidó Ügynökség képviselője volt. Onnan ment New Yorkba, ahol aktívan szorgalmazta az izraeli zsidó állam megalapításának cionista tervét Palesztina brit mandátumterületén. „De az ilyen finomságokat csak kevés amerikai fogta fel.”
A háború utáni német kormány Guido apjával, Nahummal sokkal átfogóbb pénzügyi megállapodásokat eszközölt. 1952-ben Nahum Goldmann a Conference on Jewish Material Claims Against Germany (a zsidóknak adandó német jóvátételt irányító szervezet, amelynek rövidített neve Claims Conference) vezetőjeként a német kormánytól csaknem 50 milliárd német márkát kapott a harmadik birodalom zsidó áldozatainak jóvátételére. Goldmann minden bizonnyal a legbefolyásosabb személy volt a zsidó világ politikai ügyeit illetően az ötvenes években mint a Zsidó Ügynökség elnöke, a Zsidó Világkongresszus vezetője és a Cionista Világszervezet vezetője.
1978-ig, tehát egy negyedszázad múltával a német kormány összesen 53 milliárd márkát fizetett a Nahum Goldmann vezette Claims Conference-nek. Miközben azt zsidó oldalról súlyos vádak érték szakszerűtlenség, tisztességtelenség, palástolások, független szakértői bizottság hiánya és egy kis klikk uralma miatt. Goldman a Német Marshall Alap elnöke volt 2012-es nyugdíjba vonulásáig, és jelenleg annak tiszteletbeli elnöke.
Willy Brandt szövetségi kancellárnak azt a bejelentését, hogy a német adófizetők 150 millió márka összegű segítségét átadja Guido Goldmannak egy washingtoni gondolatgyár alapításához, egyes megfigyelők úgy tekintették, mint egyfajta „védelmi pénzt” azon cél érdekében, hogy Németország a nemzetközi cionista lobbi „jókat” tartalmazó listáján marad.
Ez a lobbi a világpolitikában nagy befolyással rendelkezik, és egy világháború utáni német kormány nem akart vele ujjat húzni. Amit azonban Guido a német pénzzel tett, az sokkal kevésbé volt a német polgároknak az érdeke, mintsem Washington geopolitikai ügymenetének elősegítése.
„A soft power” címen induló alfejezet, ami szó szerint „puha hatalmat” jelent, annak ismertetésével kezdődik, hogy Guido Goldman már az elejétől fogva elhatározta, a Német Marshall Alapot azon vonal szerint orientálja, amelyet Harvard egyetemi kollégája, Joseph Nye „soft powernek” nevezett. Ezen országok és emberek manipulációját értették kifinomult, gyakran észrevehetetlen módszerekkel, tehát kényszer vagy erőszak alkalmazása nélkül.
Nye azon a véleményen volt, hogy a soft power erősebb lehet a nyers katonai erőnél, amit bizonyított az amerikaiak Vietnamban elszenvedett veresége. Hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok vezetése 1945 után nagy gonddal keltette azt a benyomást, hogy az USA a szabadság, a jogállamiság, a republikánus kormányzás, a mindenfajta vallási és etnikai hátterű bevándorlók iránti nyitottság mellett és az imperializmus ellen van. „A csábítás minden esetben hatékonyabb a kényszernél, és az olyan értékek, mint a demokrácia, az emberi jogok és az egyén esélyei, csábítóak”, állította Nye.
A szabadság védelmezőjének imázsával Washington a hidegháborúban hatékonyabban építette ki globális befolyását, mint fegyvereinek puszta erőszakával. Jellemzőek voltak a soft power arzenáljában a Coca-Cola, a McDonald’s és a Hollywoodból érkező Rambo-filmek. A kommunista Lengyelországtól kezdve egészen Afrika vagy Ázsia messzi falvaiig vágytak az emberek az „amerikai életmódra”. A soft powerrel biztosította Washington Amerika hatalmát – egészen 2011. szeptember 11-ig, a World Trade Center, a Világkereskedelmi Központ ikertornya elleni támadásokig. Így tehát a Német Marshall Alap projektjeinek a fókusza becsapós módon ártatlannak tűnt, akár az Aspen Intézeté.
Udo Ulfkotte (azóta elhunyt) német újságíró bestsellerében, a Megvásárolt újságírók című könyvében ismerteti azt, hogy őt magát korrumpálták a Német Marshall Alappal történt találkozása révén. Ulfkottét, aki akkor a tekintélyes Frankfurter Allgemeine Zeitungnak volt a haditudósítója, a Német Marshall Alap hathetes amerikai látogatásra hívta. Újságja támogatta a projektet.
Ulfkotte ismerteti azt, hogy az alap washingtoni emberei előre előkészített helyekre küldték. A Patyomkin-falvak amerikai változata volt. Egyik alkalommal találkozott Oklahoma állam kormányzójával anélkül, hogy erről őt előtte tájékoztatták volna. A kormányzó átadott neki egy kitüntetést, amely révén „Oklahoma szövetségi állam tiszteletbeli polgára” lett. Az érmét irodájában őrizte, hogy az állandóan emlékeztesse őt arra, milyen álnok trükkökkel manipulálták a fősodratú médiumok újságíróit. A Német Marshall Alap annak akarta Ulfkottét megnyerni, hogy lapjában Amerika-barát propagandaanyagokat hozzon nyilvánosságra. Például azt szerették volna, ha az adott időben pozitív módon ír a száműzetésben élő Cyrus Reza Pahlavi perzsa trónörökösről, aki az iráni teokrácia körében minden volt, csak nem kedvelt ember.
Goldman Német Marshall Alapja az ilyen „soft power”-t támogatta minden olyan területen, amelynek figyelmet szentelt. Ennek egyik példája volt az, amit az alap a jugoszláviai „demokrácia segítésének” nevezett.
2000-ben a Marshall Alap támogatta az amerikai kormánynak Slobodan Milosevic jugoszláv elnök megbuktatására irányuló műveleteit. Ez volt az első „színes forradalmak” közül az egyik, amelyet az amerikai kormány anyagilag támogatott. Mégpedig diákoknak az úgynevezett „erőszakmentes demokráciamozgalmán”, az „Otpor!”-on („Ellenállás”) keresztül. Azt követően, hogy Szerbiának 1999-ben az amerikaiak által vezetett illegális bombázása Milosevic szavahihetőségét jelentősen gyengítette, az Otpor mozgalomnak az amerikai külügyminisztérium és Gene Sharp Einstein Intézete által kiképzett aktivistái forradalmat indítottak meg. A fősodratú nyugati médiában ezt a jugoszlávok önkényuralom elleni spontán felkelésének ábrázolták. Csakhogy a pénz Washingtonból jött.
Mint a Washington Post írta, Milosevic megbuktatásában része volt a Nemzeti Demokrácia Alapítványnak (National Endowment for Democracy), Soros Nyílt Társadalom Alapítványainak és a Német Marshall Alapnak. Az ennek nyomán keletkező káosz és rombolás maradványai máig sem tűntek el. Az USA-nak és a civil szervezeteknek – így a Marshall Alapnak – Milosevic megdöntése mintegy 41 millió dollárjába került. Mindehhez a német külügyminisztérium és a német pártalapítványok is hozzájárultak.
(Folytatjuk.)
Lovas István – www.demokrata.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
