A szuperhatalom gépezete őrültként ment neki jövendő főnökének
Példa nélküli az, amit ma a magát a status quo elvesztése miatt halálra aggódó politikai elit és az irányítása alatt álló intézmények tesznek a kitűzött időpont szerint január 20-án hivatalba lépő Donald Trump megválasztott elnök ellen. Ez tényleg már a hosszú kések éjszakája. Ez nemcsak az Egyesült Államokban példa nélkül álló, de egy magát valamire tartó, komolyabb miniállamban is.
Az uralkodó elit számára a világvégét jelentő republikánus Trump megválasztása után az utolsó reményt már csak abban látták, hogy a külügyi posztra az irracionális russzofób hisztérivonat egyik utasa, Mitt Romney kerül.
December 9-én a New York Times már meghúzta a vészharangot, hogy ez bizony nem feltétlenül lesz így.
Másnap, szombaton három újságíró (David Sanger, Maggie Habermann és Clifford Krauss) inputja eredményeként megjelent sikítás már azt mutatta, hogy a lap előző napi tétova infója megerősítést nyert, és a külügyeket szinte biztos nem a neokonokkal kart karba öltve dolgozó, a hadiipari komplexumhoz közeli Romney, hanem ellenkezőleg, egy Putyin orosz elnökkel jó viszont ápoló Exxon elnök-vezérigazgató, a hatvannégy éves Rex Tillerson olajmágnás vezeti majd.
A vezető amerikai lap rettegése, de a kinevezés megakadályozásának reménysugara átüt a jelentés első sorain is.
Az így kezdődik: „Kapcsolatai Oroszországgal biztosan nagyítólencse alá kerülnek a szenátus megerősítő meghallgatásán.” A demokratapárti lap a második mondatában már köztársaságpárti törvényhozó imádottját idézi: „John (»Orbán neofasiszta diktátor«) McCain arizonai republikánus szenátor szombaton kijelentette, hogy Tillerson Putyinhoz fűződő kapcsolatai »aggasztanak«. »Azokat meg kell vizsgálnom«, jelentette ki a Fox Newsban, hozzátéve, hogy »Vlagyimir Putyin huligán, erőszakos figura és gyilkos, és bárki más, aki ettől eltérően jellemzi, hazudik«.”
Mondta a közel-keleti országok tömeggyilkos amerikai politikájának egyik fő támasza. Röviden: egy „genocidaire”, ahogy a franciák nevezik azt, aki népirtást akár rutinszerűen hajt végre.
A cikk az utolsó reményszálba kapaszkodva megjegyzi, tekintettel Trump híresen szeszélyes természetére, még a külügyi posztot elfoglaló személyének nyilvános bejelentése előtti utolsó pillanatban megváltoztathatja választását.
Az angol nyelvű izraeli Haaretz nevű napilap tegnap Tillerson kinevezését már címében biztosra véve „Putyin haverjaként” aposztrofálta a kiszemelt külügyminisztert, a cikk alcímében kiemelve, hogy Jeruzsálemnek nyilván csalódást fog okozni az az Exxon-vezér, „akinek ipara hagyományosan kerüli Izraelt és az arab világot részesíti előnyben”. Sőt: Tillerson cége Szibériában fúrt olajért több helyen, és hozott létre stratégiai partneri viszonyt a Kreml tulajdonában lévő Rosznyeft olajvállalattal, amely a rothadt korruptsága miatt bebörtönzött és a Nyugat által ikonosztázként imádott Mihail Hodorkovszkij oligarcha Jukoszának romjaira is épült.
Ráadásul a cikk így kezdődik: „El kell ismerni Donald Trump vakmerőségét. Alig huszonnégy órával azután, hogy a Washington Post szenzációs jelentésében arról írt, hogy Oroszország megpróbálta a választásokat számára előnyös irányba fordítani, Trump válasza egyértelmű volt, és belemászott a világ képébe: Rex Tillersont…” nevezte ki.
Aki „az életben lévő amerikaiak közül a legközelebb áll Vlagyimir Putyinhoz.” És idézi, amit Trump mondott a Fox News tévének (az egyetlen fősodratú tévéhálózat, amelyet Trump nem közvécének tekint): „Tillerson hatalmas üzleteket kötött Oroszországgal”. Ami nem semmi: az Exxon a világ nyolcadik legnagyobb óriásvállalata.
Trump vakmerősége helyett azonban sokkal inkább azt kell megkérdeznünk, hogyan merészelte a mintegy negyven napon belül – hacsak földszakadás-égindulás nem jön közbe – Trump irányítása alá kerülő CIA ismét minden bizonyíték nélkül azt hazudni, hogy Oroszország segítette Trumpot a győzelemre. A mostani mese szerint azzal, hogy (mint a Washington Post, eme álhíreket magából rendszeresen okádó neoliberális/balliberális lap jelentette a titkosszolgálaton belülről kapott anonim forrásból) míg a demokratapártiak levéltárát meghekkelő, Kreml irányította e-mailekből ömlöttek az anyagok a WikiLeaksbe, addig Moszkva egyetlen, Trumpot zavaró e-mailt nem továbbított a WikiLeaksnek, noha a republikánusok e-mail tárába is belemarkolt.
Erre válaszolt nekik Trump azzal, hogy „ezt ugyanazok az emberek mondják, mint akik azt állították, hogy Szaddam Husszeinnek tömegpusztító fegyverei voltak”. Banánköztársasághoz illik az, ami most Washingtonban folyik. Mint hogy a titkosszolgálat nyíltan szembefordul jövendő főnökével.
Paul Pillar volt CIA-alkalmazott így jajongott: „Trump hajlamos a bosszúra és vékony a bőre. Ez ahhoz vezethet, hogy az elnök és a titkosszolgálatok között a viszony tele lesz bizalmatlansággal és renitens magatartással.”
Ez pedig a jövőben még annál is rosszabb lehet – tette hozzá vészjóslóan Paul Pillar. Arra is utalt, hogy a CIA már most nehezményezi, hogy Donald Trump kevés – mindössze heti egyszeri és nem napi – érdeklődést mutat a jelentései iránt. Miközben, hangsúlyozza a Washington Post című lap, Mike Pence alelnök naponta tanulmányozza őket.
Pedig milyen érdekes lehet a langley-beli hírszerzők heti hétszeri figyelmeztetése arról, hogy Putyin éppen most pucolja fényesre az Európára irányított atomrakétáit, miközben a Russia Today helyszíni tudósításnak álcázott álhírével támad, bemutatva, miként térnek vissza aleppói keresztények a kormányerők és a Szíriába invitált orosz haderők által felszabadított Aleppó belvárosába, hogy templomaikban istentiszteleten adjanak hálát a hirtelen megszűnt terrorista rémuralomnak és pusztításnak.
Az amerikai fővárosban a kétségbeesés hulláma valóban cunami-méretű.
Nincs semmi, ami a viszályra, destruálásra beállt és abból gigaprofitot lecsapoló amerikai elitet jobban feldühítené, mint a béke illata. Amit Tillerson kinevezésének híre mellett táplál az is, hogy a pletykák szerint a nemzetbiztonsági tanácsadói posztra jelölt Michael Flynn-nek és helyettesének, K. T. MacFarlandnek is bizony vannak kapcsolatai Vlagyimir Putyin elnökkel.
Ez – kellő tárgyilagossággal nézve – nem jelenti azt, hogy a mi táborunknak ne lenne némi légypiszok a svejki kocsmában függő császári képen: annak ott van a Tillerson helyettesének szánt neokon John Bolton volt amerikai ENSZ-nagykövet és a Pentagon irányítására kiszemelt James Mattis tábornok, aki szintén nagyon nem csípi az orosz elnököt.
De mi, Trump hívei a kompromisszumkötő való világában élünk, ahol már azzal a paradigmaváltással is több mint elégedettek vagyunk, hogy a háború szítására esküdt ellenségeink úgy érzik, vérezve hevernek a csatamezőn, miközben azért, reálisan szemlélve a helyzetet, egy-egy bonbont még bekaphatnak. Kapják. Ha már – vagy ameddig – nem állnak a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság előtt.
Magyar Hírlap
Kategória:Publicisztika, USA, Vélemény
Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »
