Ott, ahol ő lakik, a Hyde Park mellett, tíz percre a Kensington-palotától, csend és nyugalom van Londonban. Más részein a városnak folyamatosan sztrájkolnak a lezárás miatt. Tunyogi Henriett hét évig volt a Magyar Állami Operaház balerinája, az utóbbi időben filmrendezőként hallat magáról.
Kettős állampolgárságának köszönhetően mostanában többet van Londonban, mint Budapesten. Tavaly március óta például csak két napra, a nyár elején utazott haza, így elmondhatná: a koronavírus-járvány kitörése óta angliai otthonának a foglya. Esti dal című rövidfilmje két éve járja a világot, nyert is már vagy harminc díjat, ő maga viszont csak a lakása közelében tehet kisebb köröket. Mégsem érzi, hogy a szabadságában korlátozzák.
Egy mozgékony, ifjúkora óta világpolgárként utazgató ember, mint ön, hogyan viseli a lassan egy éve tartó korlátozásokat?
Fegyelmezett alkat vagyok. Egyébként ezt is a balettnek köszönhetem. Én hamarabb bezárkóztam, mint ahogy azt az angol kormány elrendelte. Március 11-e körül, amikor Londonban már híre volt, hogy mekkora veszélynek leszünk kitéve, én már csak akkor mozdultam ki a lakásból, ha igazán szükségét éreztem. Bármilyen helyzethez gyorsan alkalmazkodom. Szeretek otthon lenni, mezítláb a lakásban. Olvasni, tanulni, sütni, főzni. Szeretem a saját társaságomat. Nincs problémám az itthonléttel. Mindennap írok, zenét hallgatok, filmeket nézek a neten.
Egy táncos négy fal között is nyilván táncos marad.
A járvány előtt nem táncoltam már olyan aktívan, ezért sem érzem drasztikusnak a változást. Ugyanezt a helyzetet öt-hat-hét évvel ezelőtt bizonyára nehezebben viseltem volna.
Mikor volt a lábán legutóbb spicc-cipő?
Három éve. Sissit táncoltam otthon, a Műcsarnokban.
És tűsarkú?
Tavaly februárban. Magas sarkú csizmát gyakrabban húzok a lábamra. Még bevásárláshoz is képes vagyok felvenni. Imádok magas sarkúban járni. De ami most mindennél jobban hiányzik, az a napfény, a friss levegő. A nagyon hideg vagy a nagyon meleg, a tenger, a hegyek. A parkba kimehetek, a nagy angol szürkeségbe vagy az esőbe, de jó lenne már valami más is. Nincsenek égbekiáltó problémáim. Örülök, hogy nem vagyok beteg. A legfontosabb kapcsolat önmagunkkal és a családtagjainkkal kell, hogy legyen. Az egyik nővérem Floridában talált otthonra, a másik nemrég költözött haza Indiából, az ikertestvérem pedig Szlovákiában él.
Pályája legelején, balettintézeti növendékként heteket töltött Szentpéterváron, a Vaganova Intézetben, az orosz klasszikus balett egyik fellegvárában. Visszajár még gondolatban?
A nyolcvanas évek második felében voltam ott. Káposztán és citromon kívül szinte semmi nem volt az üzletekben, minket viszont csupa finomsággal etettek. Csodás mesterektől tanulhattam, a régi, nagy táncosok szellemiségét, energiáját szívhattam magamba. Úgy éreztem ott magam, akár egy szentélyben. Ezek az élmények egész életemben táplálják a balett iránti szeretetemet, szenvedélyemet.
Az Angol Királyi Operaház szerződésajánlatát miért nem fogadta el annak idején?
Mindig önállóságra törekedtem. Szabad emberként nem tudtam volna elviselni semmiféle kötöttséget, még a világ egyik legjobb társulatában sem. Belebetegedtem volna, ha nem járhatom a magam útját. Engem nem lehet korlátok közé szorítani.
Mintha Isadora Duncan, Martha Graham és Pina Bausch vére keringene az ereiben. A szabad tánc elkötelezett híveként szerzett nevet szerte a világon.
Kun Zuzsa volt a mesternőm a balettintézetben. Ha egy karmozdulatot másképpen csináltam, mint a többiek, nem szólt rám, nem javított ki. Te egyéniség vagy – mondta –, maradj is meg annak, őrizd meg önmagad! Ennél nagyobb szabadságot, elismerést nem is kaphattam volna. Amikor Viviana Durantéval, a Royal Opera House világhírű olasz balerinájával dolgoztam, ki kellett harcolnom, hogy ha valamit nem úgy csinálok, mint az angolok, attól az még érvényes lehet. Én a kreativitás, az önálló gondolkodás híve voltam már akkor is. Több fiatal koreográfus alkotásában szerepeltem Londonban, velük jutottam el az edinburghi fesztiválra is, de a szabadságomat sikerült megőriznem.
Camille Claudelt, a szenvedélyes francia szobrásznőt a Lángoló márvány című produkcióban táncolta el. Koreográfusa is volt az előadásnak, nemcsak főszereplője.
Egyszer egy fiú azt mondta az iskolában, hogy úgy nézek ki, mint Isabelle Adjani. Utánanéztem. Ráakadtam, hogy egy filmben eljátszotta Camille Claudelt. Éreztem a rokonlelket benne. Nyolc évvel később létrejött a produkció.
Első kisjátékfilm-rendezésével, a The Liverrel ott volt a 2013-as cannes-i mustrán, legutóbbi alkotásával, az Esti dallal, amely egy megerőszakolt asszony vallomása a halálos ágyán, szinte minden fesztiválon díjat kap, ahova benevezte. Következő filmjének mi lesz a témája?
A trauma. Már írom a forgatókönyvét. Háborúk, kitelepítések, forradalmak. Kelet-Európát nagyon sok baj sújtotta a 20. században. Történelmünk által iszonyatosan traumatizált része vagyunk a világnak. Mi ezt még mindig nem dolgoztuk fel, nem beszéltük ki. Rengeteg titkot, tabut hordoznak a családok. Az édesapám Kölnbe disszidált a hetvenes évek végén. Sokáig nem is tudtuk, hová ment, hol él? A vöröskereszt segítségével találtuk meg. De hány olyan gyerek nőtt fel, aki hozzánk hasonlóan semmit nem tudott a szüleiről! Annyi sok traumával kell még ma is megküzdenünk! Sok mindent nem tanítottak meg velünk az iskolában, ami segítene abban, hogy mentálisan egészségesek legyünk, és kigyógyuljunk a múltbéli szörnyűségekből. Felnőtt egy nemzedék, amely tele van lelki sebekkel, és képtelen felépülni a történelemből. Ezek a kérdések foglalkoztatnak mostanában. Ebben biztosan közrejátszik az is, hogy apa nélkül nőttem fel.
Az angol parlamentbe hogyan sikerült betennie a lábát, s ami még ennél is több, felszólalnia a nők jogaiért?
Meghívtak, hogy beszéljek a nemek közötti különbségekről. Nekem ugyanis nagyon fontos, hogy a nőket az érdemeik szerint kezeljék. Hogy ha egy férfi és egy nő ugyanabban a pozícióban van, akkor az anyagi jutalmazásuk is egyforma legyen. És amit ugyancsak fontosnak tartok: női kérdésekben a nők döntsenek. Vagy legalább hallgassák meg a férfiak a nők véleményét. Hogy ne csak mi tiszteljük a másik nemet, hanem az is tiszteljen minket.
Jószolgálati nagykövet is Londonban lett.
Az ottani művészeti kör javasolt erre a megtisztelő címre. Az indoklásukban az állt, hogy kultúrákat kötök össze. Erős kapcsolatrendszerem van Angliában. A legmagasabb köröktől a legegyszerűbb emberek társaságáig mindenütt természetesen mozgok. Angol barátaim, főleg a táncos kollégáim gyakran viccelődnek velem. Azt mondják, hogy én biztosan kém vagyok, mert az nem lehet, hogy valaki mindenütt otthonra talál, hol ide, hol oda utazik a világban, mindig más színű a haja, és még a királyi családhoz is van kötődése. Én ezen jókat nevetek, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy a szívügyem a kultúra.
S azt hogyan éli meg, hogy Nagy- Britannia kilépett az Európai Unióból?
Az angolok most jól kitoltak magukkal. Nem tölthetnek Európában évente egyhuzamban három hónapnál több időt. Szörnyű szabályok lépnek életbe. Sok kellemetlenség fogja még érni az országot. Én pont a Brexit miatt kértem az angol állampolgárságot, nehogy a politikusok szabják meg, hány napot tölthetek Angliában.
A forgatókönyvírás mellett min dolgozik még?
Ha nem Londonban élnék, akkor valahol Indiában. Abban a kultúrában is megtaláltam már a gyökereimet. Egy indiai producerrel most azt szeretnénk elérni, hogy a himalájai helyi lakosoknak legyen egy organikus farmjuk, és ugyanott egy női centrumot is szeretnénk létrehozni. Napi kapcsolatban vagyok az ottani barátaimmal. Most ez a feladat köt le napi szinten. A lakásból ritkán mozdulok ki. Angliában katasztrofális a fertőzöttség. Szállodákat alakítanak át kórházakká. Egyik kerületből nem lehet átmenni a másikba. Sok a rendőr az utcán, igazoltatnak. A parkba is csak akkor megyek le, ha már vágyom egy nagyobb sétára. Honvágyat csak a természet iránt érzek.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
