Nagy Attila helytörténész, kutató, szerkesztő, fotós 100 szerdahelyi történet című könyvét telt ház előtt mutatta be kedden Vajda Barnabás a Mathias Corvinus Collegium dunaszerdahelyi képzési központjában.
Mikor először kézbe vettem Nagy Attila vadonatúj kötetét, máris megragadott az igényes külcsín, a jól tagolt, látványos elrendezés, a „beszélő” fényképek, a rövid, de velős történetek. A kötet szövege azonkívül, hogy sok évszázadon átutazva történeteken keresztül vezet bennünket Dunaszerdahelyre, nemcsak egy „külhoninak” mondhat újat, hanem a szerdahelyieknek is, hiszen jó pár történet, anekdota számukra is teljesen ismeretlen lehet. Még a közismertebb sztorikat is komoly kutatómunka előzte meg, hiszen városi legendák Dunaszerdahelyen is akadnak és az oral history-k (elbeszélt vagy emlékező történelem) adatközlői nem mindig emlékeznek pontosan a történtekre.
Egy nézői kérdésre válaszolva Nagy Attila ki is fejtette, hogy minimum két, de ha lehet, akkor több forrásból dolgozott, hogy ezek a történetek valóban hitelesek legyenek. A színes, képekkel gazdagon illusztrált várostörténeti album 100 rövid írása izgalmas, érdekfeszítő. Mint ahogy a hátlapon is olvashatjuk, a kötet célja az ismeretterjesztés, a várostörténet mozaikjainak, fehér foltjainak további „kirakása”, a helyi és a regionális történelem kiszínezése, élettel való megtöltése – ugyanis maga a szöveg, de a képanyag is rengeteg új információt tartalmaz, érintve többek között a település életmódtörténetét, gazdasági és társadalmi viszonyait vagy éppen gasztronómiáját, fotótörténetét, jeles személyiségeit, illetve történelmének kulcsfontosságú állomásait.
A történetek legtöbbször kronologikusan követik egymást személyes történeteken, sorsfordító pillanatokon vagy éppen példamutató egyéniségek bemutatásán keresztül egészen az ókortól a közelmúltig, ezzel Dunaszerdahelynek mintegy alternatív történetét is elénk tárva. A kötet nem burkoltan több céllal készült, ám az egyik célkitűzés éppen a folyamatosság megragadása volt, ami nem csupán a kronologikus elrendezés miatt tud megnyilvánulni. Dunaszerdahelynek tehát van egyfajta fejlődéstörténete is, ami elsősorban a sorok között bontakozik ki. Nem szabad elfelejtkezni arról sem, hogy a kötet, olvasmányos jellege ellenére, kiváló forrásanyag, mert e kettő általában kizárja egymást. Ezért is nagyon értékes, és bátran ajánlható a diákok és általában a nagyközönség számára, akik nem elsősorban a kutatás, vagy más cél érdekében fognak könyvet a kezükbe, hanem pusztán szórakozásból vagy kíváncsiságból, a kötet ugyanis mindkét igényt kielégíti, viszont felpiszkálja az egyénben a „kisördögöt”, hogy esetleg további kutatásokba bocsátkozzék. Az írások között vannak olyanok, amelyek már korábban megjelentek a Csallóköz hetilap hasábjain vagy a dunaszerdahelyi.sk portálon, de a szerző azokat is „feljavította”, aktualizálta. Ezek mellett számos új történet is bekerült a kötetbe.
Elsőként Pomichal Krisztián, a MCC Felvidék igazgatója köszöntötte a vendégeket. A szerzővel Vajda Barnabás történész, a komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Karának docense beszélgetett, s első körben a villámkérdéseire egyértelmű villámválaszokat várt, nem kis humorral fűszerezve.
Van-e ebben a könyvben szó híres emberről? Van-e ebben a könyvben bűntény? Van-e ebben a könyvben híres sportoló? Van-e ebben a könyvben szó vallásról, egyházakról? Van-e ebben a könyvben gyár- vagy ipartörténet? Van-e ebben a könyvben szó fegyverekről? Van-e ebben a könyvben nagyon híres katona? Van-e ebben a könyvben híres tudós?”,
kérdezte humorosan provokatív stílusban a szerzőt Vajda Barnabás, mindenre igen kérdést várva, amit természetesen meg is kapott Nagy Attilától.
„Ha ezek után nem csináltunk kedvet az olvasáshoz, akkor kőből van az ember szíve”,
kommentálta a várható válaszokat Vajda, mintegy rámutatva a kötet tartalmi színességére (is), majd megállapította, hogy a szerző csodálatosan dolgozik a forrásaival. Ennek kapcsán rögtön rá is kérdezett, hogy melyik volt a kedvenc forrása, amit a kötethez felhasznált. Nagy Attila meglepő módon az 1800-as évek eleji kihallgatási okiratot említett, ugyanis az archaikus stílusban fogant írás kibogarászása, illetve az elsőre nem értelmezhető passzusok másod- illetve harmadforrásból történő megfejtése nem kevés fáradságot és időt, de annál nagyobb gyönyört eredményez egy kutató számára. Azonban minden forrás a maga módján nagyon különböző, de nagyon izgalmas, legyen szó egy latin szövegről, egy újságcikkről egy jegyzőkönyvről vagy másról. Vajda kifejtette, hogy ez végülis a szerző első szintetizáló kötete, mivel eddig résztörténetekről adott ki könyveket. Nagy Attila erre reflektállva elmondta, hogy fő célként mindenből szeretett volna fölvillantani egy picit, mert
Egy csodálatos, egy izgalmas, egy különleges, minden részében feszültségekkel teli Dunaszerdahely-történetről van szó ebben a kötetben. Hogy megismerjük a múltat, az nekünk vagy a gyerekeink, illetve a körülöttünk élő emberek számára azért fontos, mert picit rávilágít arra, hogy milyen lesz a jövőnk. (…) Kell, hogy tiszteljük azt, amink van vagy amink volt, s ehhez nagyon fontos az alázat. Ezenkívül fontos az odafigyelés és az, hogy tiszteljük városunkat. Ne közelítsük meg a dolgokat mindig a rossz oldalukról. Ne azt lássuk, hogy a Fő utcán el van dobva a szemét, hanem vegyük fel, tehát tegyünk érte mi is valamit, hogy az ne legyen ott. Ne a másikra mutogassunk, hanem kicsit nézzünk magunkba és cselekedjünk”,
mondta ki a zárszót Nagy Attila.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
