Franciaország politikai és gazdasági befolyása mindenkor rendkívül jelentősnek számított az első világháborút követően a francia mandátumterületekhez tartozó, függetlenségét 1943-ban elnyerő Libanon felett. Ez ma sincsen másképp: a L’Orient-Le Jour című libanoni lap múlt héten több cikkben is foglalkozott azokkal az értesülésekkel, miszerint Emmanuel Macron elhalaszthatja a február 14-re tervezett bejrúti látogatását, ráadásul a francia elnök ultimátumot is adott az ország széttagolt vezetésének.
Az Élysée-palota egyik tisztviselője által kiszivárogtatott információ szerint Emmanuel Macron mindaddig nem hajlandó ellátogatni a közel-keleti érdekcsoportok „játszótereként” számontartott Libanonba, amíg nem alakul meg az új kormány. Jean-Yves Le Drian francia külügyminiszter még ennél is pontosabb intést fogalmazott meg vasárnap: eszerint Párizs egy hetet ad Bejrútnak a kormányalakításra.
Az új kabinet összetételében egyébként a tavaly májusban megrendezett – a biztonsági helyzetre hivatkozva 2013 óta halogatott – parlamenti választások óta nem tudnak megegyezni a különböző politikai pártok és vallási felekezetek közötti állandósult küzdelem miatt, a tarthatatlan helyzet pedig már gazdasági és pénzügyi károkat is okozott.
Libanon stabilitása márpedig kulcsfontosságú: egyfelől a térségben zajló fegyveres konfliktusoktól sújtott országok között a Nyugat fontos bástyája, emellett pedig a háborúk által generált menekülthullámok célpontja is. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint közel egymillió szíriai menekült tartózkodik a hatmilliós országban, ezek az adatok azonban csak a regisztrált menedékkérőket veszik számításba, szakértők szerint a valóságban számuk megközelíti a másfél-kétmilliót. Emellett évtizedek óta élnek libanoni menekülttáborokban a palesztin menekültek is; a regisztráltak száma megközelíti az 500 ezret, de bizonyosan ezek az adatok sem fedik a pontos valóságot – a lakosság jelentős része tehát menekültháttérrel rendelkezik.
A Bejrúttal szemben megfogalmazott francia kritikák azonban azután kezdtek el záporozni, hogy Macron múlt héten Párizsban fogadta Reuven Rivlin izraeli államfőt, a tárgyalások egyik legfontosabb témája pedig Irán, illetve az iszlám köztársaság szövetségeseinek szíriai és libanoni megerősödése volt. Izraelnek ugyanis hosszú ideje sok bosszúságot okoz a számos nyugati országban terrorszervezetként kezelt, a rendkívül fragmentált libanoni belpolitikában azonban megkerülhetetlen tényezőnek számító Hezbollah, illetve annak fegyveres szárnya, amely a síita közösség egyik legjelentősebb képviselőjeként vesz részt a közéletben. Jeruzsálemnek ráadásul – állítása szerint – bizonyítékai vannak arra, hogy a Hezbollah precíziós irányítású ballisztikus rakétákat igyekszik beszerezni Teherántól, ez pedig közvetlenül is veszélyezteti Izrael biztonságát, és bár később ezt tagadta az izraeli vezetés, sajtóinformációk múlt héten arról írtak: a francia külügyminiszter arra kérte Izraelt, ne indítsanak katonai akciót Libanon ellen a bejrúti kormány felállása előtt.
Hiába a Párizs felől érkező nyomás, annak továbbra sincs jele, hogy a héten meg tudnak egyezni a bejrúti kormány összetételéről: bár az már jóval korábban eldőlt, hogy a szunnita Szaad Haríri eddigi miniszterelnök – pártja támogatottságának jelentős csökkenése ellenére is – megtarthatja posztját, ahogyan a síita házelnök, Nabih Berri és a keresztény köztársasági elnök, Michel Aoun személyével kapcsolatban sincs konfliktus, a kabinet kialakítására, a miniszterek személyére és a portfóliók kiosztására vonatkozóan nincs egyetértés.
A helyzet megoldása márpedig sürgető, hiszen a Hezbollah Libanonon túl Szíriában is rendkívül megerősödött, Irán így egyre nagyobb terület felett gyakorol befolyást, Bashar Al-Assad szíriai elnök hatalmon maradása után pedig a Nyugatnak sem mindegy, hogy a Hezbollah mekkora szeletet tud magának szakítani a bejrúti hatalomból.
Magyar Idők – Tóth Loretta
Forrás:orientalista.hu
Tovább a cikkre »
