Immár tizenharmadik alkalommal került sor Nagytárkányban a hagyományos Márton-napi Libagalibára. A hűvös, szeles, délután meg már esős időjárás ellenére tömegek tolongtak a sátrak között, de élő embert nem láttunk, akit különösebben izgatottak volna a tizenhármas szám állítólagos szerencsétlen vonatkozásai.
Minden természetfölötti, avagy – gyakrabban – emberi tényező által előidézett bú, baj, gond, kár és rosszkedv káros kedélyrontó hatását, melyet többnyire mi magunk okozunk magunknak és egymásnak, garantáltan ellensúlyozza a kedélyjavító vásári zsibongás. Ilyenkor juthat mindannyiunk eszébe, hogy talán gyakrabban is meg kellene merítkezni ebben a jótékony közegben, ha már ilyen pozitív hatással van a mindennapok gondjaival küszködő emberi lélekre.
Lökdösődni egy kicsit az emberek között, részletesen szemrevételezni mindenféle éppen most készülő vásári finomságot, alaposan felmérve, hogy akkor most ebben az új pálinkássátorban gurítsunk le holmi tüzes nedűt, az időjárás zord viszonyait garantáltan ellensúlyozandó, vagy esetleg – járt utat járatlanért el ne hagyj! – ugyanott, ahol tavaly is, mert az egy olyan ital volt…
Felnőtt, komoly, ivarérett férfiember komoly helyzetekben komoly döntéseket hoz. Így aztán egyáltalán nem csoda, hogy a férfitársadalom viszonylag jelentékeny része logikusan, minden racionális érvet figyelembe véve úgy dönt, hogy most odafele az egyiket, visszafele meg a másikat.
Mindjárt jobban esik a kóborlás, egyrészt, mert az említett tüzes vizek hatásmechanizmusa olyan, hogy mintha váratlan, fényes tüzet gyújtanának az ember agyában, amely sok mindenre fényt vet. Hogy mást ne mondjunk, oly alapvető kérdésekre, mint a „Honnan jöttünk, hová megyünk?” örökérvényű problémaköre.
Eléggé emelkedett állapotban a „Miért él az ember, és hol van a cél, és tényleg, van-e Isten, mely bennünk él?”, közismert rockegyüttes által feltett súlyos kérdésekre is van esélyünk választ reményleni. És ha már az esély került szóba, meglepő módon esélyünk van a tömegben olyanokkal is találkozni, akik messze sem laknak, még rokonok is vagyunk, mégse láttuk egy éve. Na, ha már így összetalálkoztunk, ugyan váltsunk már egynéhány elcsépelt közhelyet, aztán menjünk, ki-ki saját útjára. Örülök, hogy találkoztunk.
A vásáros tömegben rohangáló, vagy még félénken szüleik kezét fogó sok gyerek önmagában képes sok gondterhelt felnőttet mosolyra késztetni. Síró gyerek is akad azért, de ennek igen komoly, mondhatnánk, tragikus okai vannak, mint például az, hogy a szülő érhetetlen okokból kifolyólag nem és nem veszi meg a negyedik vattacukrot, vagy hogy leesett a csokis palacsinta, és azt a buta, korlátolt felnőttek szerint állítólag már nem lehet megenni.
Ideje megnézni, hogy mit csinálnak ezek a szerencsétlen szakácsok a sült malaccal, ami méltóságteljes lassúsággal forog a rozsdamentes acélnyárson. Csak reménykedhetünk, hogy nem szúrták el. Csak le. Na, hát talán egyedül ennek a malacnak nem hozott szerencsét a tizenhármas szám, meg számolatlan mennyiségű libának. De hát malacok, libák sorsa az, hogy az emberek megegyék őket, ezért teremtett minket a jóisten a természet csúcsragadozójának. Liba meg van itt minden elképzelhető és elképzelhetetlen formában.
Libaleves meg egyszerű, paraszti sült liba, ezek már szinte említésre sem méltóak. Ez itt csak annyi, mint máshol a zsíroskenyér. Amit a főzőversenyre kreáltak, az már igen, azok az ételek már komoly vendéglátó egységekben is megállnák a helyüket. Nemhiába Kaldeneker György, a közismert mesterszakács a zsüri elnöke.
Mi más lenne egy Libagaliba konyháin, ha nem liba, ugyebár. De azért azoknak sem kell aggódniuk, akik külső tényezők miatt – fogyókúra, orvos által javasolt diéta, egyéb kínzási módszerek- nem áll módjukban megkóstolni ezt a finom szárnyast. Mindezeknek a sertés bármilyen formáját javasoljuk, sült, főtt, párolt, sistergő, rotyogó állapotban, melyek itt mind megtalálhatók. Vegetáriánus tévelygők sem maradhatnak éhen, egy jó fokhagymás lapcsánka, netán a friss lángos a különböző konyhák híveit is összebékíti.
… él az ember, tartja a régi mondás, és ez nem azt jelenti, hogy mindenképpen húst is kell enni hozzá, ahogyan sokan hiszik, hanem azt is, hogy a léleknek is étekre van szüksége. Ennyi járkálás és izgalom után igenis jólesik leülni a nézőtérre, és megnézni műsort. Most éppen a Nagytárkányi Óvoda és Iskola diákjainak fellépése dobogtatja meg a büszke apai és anyai szíveket.
A Bodrogközi Citerások húznak utána talpalávalót, hol andalító, hol tüzes ritmusban, ezt a vonulatot képviseli a szlovák Michalovčan folklórcsoport, a Beyle hagyományőrző csoport és a nagykaposi Komócsa néptáncegyüttes is. Szaxon Csaba énekest már nem kellett bemutatni a közönségnek, nagy sikert arattak a Debreceni Egyetem Könnyűzenei Intézetének hallgatói és a Komár László Emlékzenekar is. Sasvári Sándor is „hozta a formáját”, nemhiába felvidéki kulturális rendezvények résztvevője hosszú évek óta. A zenei programot az elmaradhatatlan Jana Band zárta.
A legkisebbek figyelmének lekötését a királyhelmeci Játszósziget vállalta, tehermentesítve legalábbis egy kis időre a szülőket a gyereknevelés embert próbáló feladataitól. Az érdeklődők a kistárkányi íjászoktól leshették el a harci mesterség alapjait, vagy részt vehettek a fotókiállításon, esetleg bepillantást nyerhettek a hagyományos lekvárfőzés és a kemencében készült ételek készítésének titkaiba. Mint mindig, sokan érdeklődtek a kézműves foglalkozások iránt, azzal az alig leplezett céllal, hogy ilyesmivel otthon is szeretnének foglalkozni. Kezdetben természetesen csak úgy, hogy lehetőleg ne lássa senki, mert minden kezdet nehéz.
Hát, nagyjából ennyi volt az idei Libagaliba. Éhen, szomjan nem maradt senki, aki esetleg mégse érezte jól magát, az már igazán magára vessen.
Tóth Ferenc
Nyitókép forrása: Körkép.sk
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
