Lezárult Szinetár Miklós önéletrajzi zárójelentése Mellár Dávid2025. 09. 21., v – 14:51
Önéletrajz-szerűségek és egyebek alcímmel megjelent trilógiája után Szinetár Miklós nem ígér folytatást. Pedig még mindig tudna miből meríteni. De állítja: nem lesz negyedik kötet.
Nemrég napvilágot látott Szinetár 3. című emlék-iratának fülszövegében egy kor lenyomatát kínálja olvasóinak. „Meg azt is, hogy kik és milyenek voltak kortársaim abban a pici buborékban, ami Magyarország, és abban a még szűkebb buborékban, ami a színház, művészeti élet, a számomra hosszú, de a nagy egészhez képest villanásnyi kis periódusban.”
Húsz fejezetével a Szinetár 3. ugyanolyan gyorsan beszippantja olvasóját, mint az előző két kötet. Az első rész – csak emlékeztetőként – a magyar színházi élet ikonikus alakjának a születésétől egészen 1956-ig, a második 1956-tól a rendszerváltásig, a harmadik 1989-től napjainkig idézi meg mindazt, amit magán- és szakmai életéből fontosnak tartott elmondani, ha nem is kőtáblára vésni, de legalább papíron ránk hagyni. Első két kötetéből több mint 250 ezer példány fogyott el. Nem kevés. A harmadik kötet ezek után nem sokat váratott magára. Szinetár ugyanis gyorsan ír. Színesen. Érdekesen. Őszintén. Természetesen szubjektív jegyzetek ezek, de az emlékezés nem is lehet más, csak szubjektív. Mindazt, amit elmesél, nem levéltári fiókokból, és nem is archívumokból, hanem a saját emlékezetéből húzza elő. Úgy, ahogy azt annak idején megjegyezte, megélte, elraktározta.
Az első két kötetben leírt tévedéseit bevallja, felvállalja, korrigálja. Rosszul emlékezni (túl a kilencvenen!) emberi dolog. Beismerni: felülemelkedés önmagunkon. Erre pedig nem mindenki képes. Ő igen.
„Sok élmény, kortünet, számomra emlékezetes esemény kimaradt az első két részből – közli. – Persze egy élet minden epizódját nem lehet leírni, mégis úgy gondolom, hogy valamit próbálnom kellene abból, amit én fontosnak, tanulságosnak tartok, és még talán az olvasó érdeklődésére is számot tarthat.” És rögtön az elején elmeséli: ifjúkorában úszott, vízipólózott, és evezni is szokott. Versenyzőnek készült. Gim-nazistaként még bírta is a tempót, de miután felvették a főiskolára, abba kellett hagynia, mivel a színház is, a medence is egész embert kívánt.
Az úszás mind a mai napig része az életének. Ezzel tartja edzésben magát. Régen vadászni is járt, de ritkán lőtt. Az erdő illatát és a természetben megélt magányt élvezte. Utazási élményeit is az első fejezetben eleveníti fel. Münchenben Kodály Zoltán művét, a Székely fonót vitte filmre. Chicagóban zsűritag volt a fesztiválon. Rio de Janeiróban énekversenyen zsűrizett. Tallinnban és Vilniusban is megélt egyet s mást. Észak-Koreában éjjel-nappal két kísérő „vigyázott rá”. Izgalmas történetek, helyenként megdöbbentőek.
Tíz pontban foglalja össze mindazt a rosszat, amelyek aztán visszájára fordultak az életében. Kezdi azzal, hogy nem vették fel abba a gimnáziumba, amelyet az édesapja választott számára. Viszont a másik, ahová bejutott, sokkal jobb volt. Megélte a háború sok borzalmát, de miután vége lett, minden percet ajándéknak tekintett. A háború miatt évvesztes volt az iskolában, így viszont egy nagyszerű osztályba, remek társaságba került. Matematikából megbuktatták, de ez is hasznára vált, mert tizenhét évesen bekerült a Színművészeti Főiskola rendező szakára. Friss diplomásként az Operaház segédrendezőként szerződtette volna, ezért döntött az Operettszínház mellett, ahol huszonkét évesen óriási sikerrel vitte színre a Csárdáskirálynőt. Ezerhatszázszor játszotta a társulat, ami a magyar színháztörténet legnagyobb szériája. Modern felfogásban készült operettszínházi rendezéseit sokat támadta a sajtó, ezért fordult egy Magyarországon új műfaj felé. Petrovics Emillel és Ungvári Tamással megalapította az első magyarországi musicalszínházat. Ott és akkor a konzervatívok szemében lett szálka, így került a Magyar Televízióhoz, ahol csaknem három évtizedig az ő ízlése határozta meg a kulturális műsorokat. A televízió éléről többször leváltották, így azonban alkalma nyílt megrendezni a Halálnak halálát, amellyel nagydíjat nyert Monte-Carlóban, ahol aztán húsz évig zsűritag volt, és ha kellett, alelnök is. A Háry Jánoshoz nem kapta meg az akkoriban újdonságnak számító Cinema-scope szélesvásznú technikát, így maradt a hagyományos képnagyság, amivel viszont a világ csaknem minden televíziója műsorára tudta tűzni a művet.
Huszonnyolc év után a Magyar Televízióból is el kellett mennie, de rögtön megalapította a Cine Artot. Közvetített bankok és televíziók között, filmeket vett különböző nemzetközi filmvásárokon. S akkor még nem beszéltünk operaházi munkásságáról és a Színművészeti Főiskolán vállalt tanári tevékenységéről.
Szinetár Miklóst nem tudta ellehetetleníteni senki és semmi. Mindig két lábbal állt a földön. Sem a politika, sem mások szakmai féltékenysége nem fogott rajta. Külföldön is sokat dolgozott. Meghívták Szverd-lovszkba. Moszkvába, Szentpétervárra, Genovába, Wuppertalba, Belgrádba, Almatiba, Kanadába, Japánba. Elképesztő életmű az övé. Országhatárokon átívelő sikerek. Épp ez utóbbi kapcsán írja: van, amikor szégyellik a sikert.
„Amikor arra hivatkoznak, hogy nem a sikerért van az előadás. Amikor megvetik a sikert, és a sikertelenséget szinte ünneplik. Amikor egy operarendező – miután premieren régen ezt úgy mondták, kifütyülte a közönség, a mai gyakorlat szerint kibúzta –, bejött a függöny mögé, és azt mondta: Jól van, jól van, búznak, ezt akartam! És a másik véglet, amikor csak a siker számít, amikor minden vacakság megengedett. Színházban, politikában egyaránt. Amikor a legócskább frázisok, hazugságok, tényelferdítések, minden-minden szabad. Egyetlen cél van csak, a siker. Ez is rémes. Végül is abból áll az életünk, hogy sikeresek akarunk lenni. Tehát valamivel próbálkozunk, valamit akarunk, valamiért küzdünk, és boldogok vagyunk, ha a dolog sikerült.
Az lenne a normális, ha a siker nem lenne gyanús, meg nem lenne mindenáron. Attól félek, ez is utópia. Pedig milyen szép a szó zenéje: SIKERÜLT.”
Neki maradéktalanul sikerült. Méghozzá úgy, hogy közben Ember tudott maradni. Nem kis eredmény.
Jöhet a ráadás!
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
