Létfene – Zenés helyzetjelentés a világunkról Juhász Katalin2026. 01. 12., h – 14:04
Ritkaság a rockműfajban, hogy a dalok szólnak is valamiről. Ardamica Zoránnak viszont nemcsak mondanivalója van, hanem történeteket mesél. Ha úgy tetszik, epikus rockzenét művel ez a füleki szerző-előadó, akinek új lemezét furcsa módon egy könyvkiadó jelentette meg.
A Létfene című album visszaidéz egy rég letűnt korszakot – a hetvenes évek hard rockját és dallamos metálját. Hol vannak már a nagy héroszok, a kísérletező, fúziós bandák, a progresszív rock mint olyan, vagy a koncept-albumok? Hiszen lemezkiadók is alig vannak… Ardamica Zorán visszaröpít minket abba a dicső múltba, amikor még számított a gondos szerkesztés, az érzékenység, a gondolatok, és amikor még csak azok csinálhattak „nagylemezt”, akik a kiadók szerint is készen álltak rá.
Mint egy regény fejezetei
Az első dolog, ami elmondható a Létfene című albumról, hogy rajta szereplő hét dal szépen összekapcsolódik, és kirajzolnak egy markáns zenei ívet. A szerzőt hidegen hagyják a legújabb trendek, divatirányzatok, maradt a jó öreg, őszinte rockzenénél. És a szövegek is összetartják az anyagot, ettől egy kicsit olyan az egész, mintha egy regény fejezeteit hallgatnánk.
Be kell vallanom, hogy hetek óta készülök írni róla, de közbeszólt az energiadeficit, illetve volt a dologban némi tudatos hárítás is. A Létfene ugyanis nem a szórakoztatásról szól. Sőt, ha túlságosan jókedvűen kezdjük hallgatni, a végére letargiába eshetünk.
Néhány szó a szerzőről
A losonci születésű, Füleken élő Ardamica Zorán nemcsak rocker, hanem költő is, továbbá az irodalomtudományok doktora, irodalomtörténész, publicista, de volt már egyetemi oktató és zeneiskola-igazgató is – hogy csak az általam ismert arcait villantsam fel. A dunaszerdahelyi NAP Kiadó egyébként nem igazán foglalkozik lemezekkel, az ő esetében azonban eddig már kétszer is kivételt tett.
Első szólóalbuma a Mordent Project volt (2018) volt, arról itt írtunk. Másodszorra egy alkalmi zenéket tartalmazó korongot csinált Partita Ceremonia címmel, segítő szándékkal, hogy a városi rendezvényeken, megnyitókon, bevonulásokkor, díjátadókon ne valami random giccset használjanak. Itt szerzőnk megcsillanthatta klasszikus zenei műveltségét is.
Érdemes még tudni róla, hogy a 90-es években volt egy zenekara, A Romlás Virágai, akik természetesen Charles Baudelaire, a francia szimbolista költő verskötetéről kapták nevüket. Meg is jelent egy kazettájuk, melyet kincsként őriznek a szerencsés tulajdonosok. A mostani CD-n több dallam is megidézi számomra azokat a régi dalokat, vagyis Ardamica Zoránnak felismerhető zenei világa van, és ez bizony nagy dolog. Blues-alapú, metál-alapú, legtöbbször szigorú, néha játékos riffeket kombináló, a hetvenes évek progresszív rockjára is kacsintgató, és a classic rocknak elkeresztelt zsáner elemeit is tartalmazó zene ez. De van benne valami nehezen körülírható, nagyon magyar vonás is. Szerintem érezhető rajta, hogy Európa közepén született, annak is egy Isten által ritkábban csekkolt régiójában, Nógrádban. Ardamica Zorán világ életében ide kötődött, előbb Losonchoz, majd Fülekhez, de ismeri a nyugat-szlovákiai viszonyokat is, azaz van összehasonlítási alapja.
Még mindig nem a szövegekről
A zenészektől gyakran megkérdezik, hogy kinek szánják az új lemezt. Általában azt válaszolják, hogy mindenkinek, akit érdekel. Itt viszont ne várjon fülbemászó slágereket a kedves hallgató. Itt zenei szempontból főleg a felépítés, a hangulat és a hangszerelési ötletek izgalmasak, vagyis ez bizony felnőtteknek szól – de még közülük sem mindenkinek. Elnézést az „üzletrontó” megjegyzésért, de hát jól tudom, hogy ebben aztán tényleg nincs üzlet. Még csak zenekar sincs Ardamica Zorán mögött.
Az összes hangszert ő játszotta fel, az elektromos és akusztikus gitárt, a basszusgitárt, a billentyűs hangszereket, és persze ő énekel. Mivel a rock and roll-hangszerek közül egyedül dobolni nem tud, ebben Botos József segítette ki. Van két vokalista, Botos Katalin és Steve Misík, hogy színesebb legyen az éneksáv. Balog Zsolt pedig szaxofonon fúj pár taktust a Nem harcolsz című számban, amelynek gitárszólóját Farnbauer Péter játssza. Az ismert zenész és producer komáromi stúdiójában vették fel az albumot, ő csinálta a keverést is, és ha már ott volt, gitáron is beszállt két számba. (Érdekes, hogy a „létfene” szót pont a fivére, Farnbauer Gábor találta ki, Az ibolya illata című kultikus, 1992-es „gondolatregényben” bukkan fel).
Aki nem ért magyarul, észre sem veszi, hogy ez egy tömény társadalomkritika. A zene ugyanis „fejrázós”, néha kifejezetten laza és vidám, színpad előtt táncolós – mintha a szerző ellenpontozni akarta volna a szövegeket…, amelyekre végre rátérek.
Tényleg nincs remény
Az emberiség nem és nem hajlandó tanulni hibáiból, sőt egyre rosszabb irányba tart. Akik a szocializmusban nőttek fel, azokat egy életre megnyomorították lelkileg. Nem gondolkodunk, csak bólogatunk. Képtelenek vagyunk kimászni a saját magunk által ásott gödörből. Hová tűnt az őszinteség? Miért hódolunk be a hatalomnak?
Egy könyv fülszövegbe ezt írnám, és meg is lennénk. De hát ez egy lemez, úgyhogy nézzünk néhány idézetet!
„Álmodjunk életet míg fel nem ébredünk, az elmúlás színpadán játsszuk végzetünk” (Részeg blues)
„Hazugságbombák emberfejekben, gondolatlárvák agylebenyekben, penészednek vagy rohadnak szépen, halott városka lyukas zsebében. Düledékvárosnak romos a vára tanulságoknak magas az ára, magas az ára, kifolyt a vére a történelem piacterére” (Halott város)
„Aggaszt a ballaszt/mást nem is hallasz/lehúzza a mélybe a lényeget/teljesen hiába fékezed/fáradt a lényeg/e labilis részeg/amúgy is billegve lépeget/leigázza bármikor a gépezet” (Aggaszt a ballaszt)
„Őszintén berúgni/nem merhettél soha/lenyelted a nyelved/nem voltál ostoba/lenyelted a békát/meg a savanyú sört/a tehetetlenség/totálisan eltölt” Mert: „mindenki besúgott/tudta, neki így jó”(Besúgó).
Az „elbeszélő” nem lázadó pózban szólal meg, hanem a megfigyelő hangján. Lelkiállapota alapvetően letargikus, de nem passzív: pontosan felismeri a csapda természetét, miközben már nem hisz a menekülés lehetőségében. A sorokból egy belsőleg kolonizált ember képe bontakozik ki, akit a rendszer nem kívülről nyom el, hanem belülről rothaszt. Lásd: „hazugságbombák emberfejekben”, „gondolatlárvák agylebenyekben”.
Mondanivalójának középpontjában az az egzisztenciális tapasztalat áll, hogy a félelem, az öncenzúra és az alkalmazkodás lassan személyiséget (de)formál. A „nem mertél őszintén berúgni” vagy a „lenyelted a nyelved” egy egész életstratégia metaforái. A túlélés ára a belső szabadság feladása, és ennek tudata tölti meg a lemezt szomorú belenyugvással.
Visszatérő motívum a gépezet, az a személytelen erő, amely lehúzza a „lényeget”, amely ellen hiába fékezel, és amely végül természetessé teszi az árulást is. A Besúgó sorai különösen kegyetlenek ebben a kontextusban: nem démonizálnak, hanem normalizálnak – „tudta, neki így jó” –, vagyis azt mutatják meg, hogyan válik az erkölcsi kompromisszum a mindennapok logikájává.
Fontos, hogy ez a líra nem nosztalgikus és nem történelmi tablót fest. Az „elmúlás színpadán” játszott végzet nem egy zárt korszakhoz kötődik, hanem ismétlődő állapotként jelenik meg. Ettől válik a Létfene egyszerre generációs lenyomattá és időtlen diagnózissá. Arról szól, hogyan mérgezi meg egy rendszer – legyen az a szocializmus vagy ez a mostani hatalmi káosz – az emberek lelkét.
Ha egy mondatban kellene összefoglalni: Ardamica Zorán egy belsőleg levert nemzedék epikus gyászjelentését, amelynek legnyomasztóbb felismerése az, hogy a történelem ismétli önmagát.
Kapcsolódó cikkünk
A hazai zenei élet, illetve az irodalom iránt érdeklődők jól tudják, hogy nekünk is van egy Zoránunk. A Losoncon született, Füleken élő Ardamica Zorán a legjobb zenész a hazai irodalmárok között, illetve fordítva. Most új szerzői albummal jelentkezett, melynek címe Létfene.
A magyar nyelvű album, amely a Nap Kiadónál jelent meg, hét rock/metal/blues dalt tartalmaz 37 perc terjedelemben. Valamennyi dal zenéje, szövege és hangszerelése is Ardamica Zorán munkája, aki az éneklés mellett az összes elektromos gitár, billentyű és basszusgitár szólamot is játssza. Dobon Botos József, szaxofonon Balog Zsolt, akusztikus gitárokon Farnbauer Péter működik közre, utóbbi egy gitárszólóval is hozzájárult a lemezhez. Botos Katalin és Steve Misík vokáloznak.
A Létfene a 16 kötetes, Madách-díjas író-költő-publicista második rock műfajban készült szólólemeze. Ardamica a kilencvenes években A Romlás Virágai zenekar frontembere volt, több előadó lemezén vendégeskedett és komolyzenei CD-je is jelent meg Partita Ceremonia címmel. A közönség az előző, 2018-as Mordent Project rock albumhoz képest valamivel dallamosabb, több vokált tartalmazó, de a Létfene címhez illően kevésbé introvertált, szókimondóbb, társadalomkritikusabb anyagra számíthat.
A dalok hamarosan letölthetőek lesznek a zenei streaming oldalakról, és szöveges videók formájában a YouTube-ra is felkerülnek. A lemez kiadását a Kisebbségi Kulturális Alap támogatta.
Kapcsolódó cikkünk
Friss Madách-díjas. Kikerülhetetlen figurája a mai irodalomnak, a szlovákiai magyarnak meg pláne! Egy zöld Zsiguliban ismertem meg, Losoncról Komárom felé mentünk, lassan harminc éve ennek. Azóta figyelem. Ardamica. A zenész és poéta, a közéleti ember, a publicista, a tanár úr, ízig-vérig nógrádi. Sok jelzőt írhatnék róla, de ő csak úgy egyszerűen a ZORÁN.
Olyan családban születtél, ahol a könyvnek mindenek feletti szerepe volt. Édesapád Ardamica Ferenc író, újságíró. Ő hogyan hatott rád?
Nem egészen, mert mi gyerekek voltunk szüleinknek az első helyen, nem a könyvek, bár tényleg korán be lettem oltva. Apu főként az alkotás motiváltságával, a kitartásával hatott rám, érdekes módon két teljesen más paradigmába vagyunk sorolhatók.
Mikor és mivel kezdted az irodalmi pályát?
Zsengékkel, Zs. Nagy Lajos hozta őket gyereklapokban, aztán kamaszversek, recenziók, rövid publicisztikák, kisprózák, fordítások következtek. Majd a dalszövegek (más zenekaroknak is) és végül az irodalomkritikai és tudományos műfajok.
Sokáig azt vallottad, a rock ’n’ roll az élet, vagyis merjük úgy vállalni magunkat, hogy a hétköznapi, másképp profán nyelvet, érzésvilágot emeljük be a hivatalosba, az irodalomba. A Moslékrondó című könyvvel debütáltál. Sikerült?
Ha nem zseni az ember, minden kezdetet felemésztenek a későbbi művek. Folyóiratban és lapokban már kölyökkorom óta közöltek, ’86-tól folyamatosan publikálok. A saját, a fordított, a szerkesztett és gyűjteményes kötetek szép száma sem oly lényeges. Arról vall, hogy nem dolgoztam keveset, nem vagyok lusta. A minőség szempontjából ez kb. irreleváns lehetne. De ennyi munka által most már csiszoltabban alkotok. Nem egy nyelvet használok (bár mindegyikkel küzdök, ettől érdekes), a heterogenitás, többszólamúság, átjárhatóság nálam eszköz. A rock and roll meg életforma az összes kompromisszum, pontosabban az életben maradás ellenére. Az ember vénségére tanul némi diplomáciát, főleg ha felelősséggel tartozik a kollégáiért, bizonyos szintű szabadság viszont kell a léleknek és a lelkiismeretnek. Igazgass ma egy iskolát ebben a rendszerben! – az maga a rock ’n’ roll! Adjunktusként is rock ’n’ roll volt a kar szenátusában szájalni, és persze elkerülhetetlen. Kussolhattam volna, mint más: nem vagyok más. Sem adjunktus már… Csakhogy a dékán sem ugyanaz, mint aki kinyírta az egész besztercebányai hungarisztika tanszéket, meg a nagykövet úr sem ugyanaz, aki anno inkább Kotlebával tárgyalt, mint velünk. Ezek a történések és alakok jönnek-mennek, a változó világhoz való viszonyod pedig vagy megerősíti az önazonosságodat, vagy kiterít. Csak önmagadtól kell tehát félned.
Kemény dolog volt mindezt megtapasztalnod. De most is pedagógusként dolgozol, első vonalbeli tapasztalatokkal. Jól látod a helyzetet. Milyen az irodalom iránti fogékonysága a mai fiataloknak?
A srácok minden művészetre fogékonyak, ha engedjük nekik. De el kell ám fogadnunk, hogy most az irodalomnak, zenének, a többi művészetnek sok olyan létformája, alakzata és kommunikációs eszköze van, amelyek a régi definíciókba nem férnek bele. Minőségük sem mérhető akadémikus eszközökkel. Pedig ezek az alkotások mind őszinték valamilyen megfogható módon, és a tanárnak nem marad más, mint a nyitottság, a megértésre való törekvés és a tanulás. Előbb meg kell, hogy tanuljuk a gyerek által sajátnak vallott, számunkra ismeretlen új művészet nyelvét, aztán tudjuk csak kapcsolatba hozni személyes művészetfogalmainkkal. Az én koromban már főleg azokért a hibákért vezeklünk, amelyeket kezdőkként elkövettünk diákjaink kárára. Igyekezetünkkel kérünk bocsánatot.
Hogy érzed, a váteszi líra vagy szókimondó tiszta hang inkább? Melyik a te szereped?
A szöveg születésekor dacára eltervezettségének, egy pozícióhoz, állapothoz, hangulathoz, nyelvhez, formához stb. köt, nincs módom, sem akaratom skatulyázni magamat vagy a textust, hisz úgyis önállósul. Az első kötetekben még kénytelen vagy szakmai elvárásoknak eleget tenni, ilyen-olyan szerepbe helyezkedni, az én koromban viszont már ennek nincs jelentősége. Nyelvet és hangot adok, keresek a gondolatnak, ennyi.
Nyelv- és hangadáshoz teret is biztosítottál, mivel könyvkiadóként is dolgoztál. Szerzők sora nálad debütált. Felvállaltad a sokszínűséget. Mi volt az oka annak, hogy abbahagytad, látod-e az űrt, és a mai könyvkiadás helyzetét milyennek látod?
Utóbbival nem foglalkozom, már nem az én dolgom. Azért hagytam abba, mert sok tekintetben beszűkült a tér, nem láttam a munkám jövőjét. És mert túl sok mindennel foglalkoztam a családom és az egészségem rovására.
Mit választanál: díjat vagy kitüntetést? Tudom, hogy nincs miniszterelnök-helyettesi ezüstérmed, se lovagkereszted, van viszont Madách-díjad. Más szakmai elismerést is kaptál már? Kit érdekelnek még ma az írók?
Ó, nekem nagyon sok díjat nem osztottak ki, azokról senki sem vezet katalógust? Ha-ha-ha. Ösztöndíjakat kaptam, Posonium Irodalmi Díjat és három nívódíjat az Irodalmi Alaptól. Minden esetben szakmai testület döntött, nem valami hatalom, az gyanús lenne… Örülök a Madách-díjnak, őszintén jólesik, hogy valaki elolvasta és értékelte a Belülről csupa vér kötetet. A díj presztízs, kötelez, viszont már akár Pestről nézve sincs fundamentális jelentősége, nem érdemes elszállni tőle. Annál is inkább, mert más a világ léptéke, az írók társadalmi befolyása, pozíciója és az alkotás között kevés az összefüggés.
Idén 50 éves leszel. Hogyan látod a pályádat? Lemezek, sornyi kötet, publicisztika rendszeresen elektronikus sajtóban, printben, megszámlálhatatlan közlés. Kemény meló! Sziszifuszi! Ardamica Zorán befutott, vagy görgeti felfelé a szikláját tovább?
Görgeti. Nincs olyan, hogy befutott. Dolgozik, és ha szerencséje van, valaki hallja a hangját, és örül neki. Vagy legalább dühíti. Minden más naiv ábránd.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/29. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
