Mikor 1942. december 2-án elindult az atomkorszak, a grafittömbök között egy 23 éves fizikusnő állt. Leona Woods nélkül ma máshogy mesélnénk a tudomány történetét.
Korai zsenialitás
Leona Woods 1919. augusztus 9-én született Illinois államban. Tizennyolc évesen diplomázott, huszonhárom évesen doktorált. James Franck Nobel-díjas fizikus figyelmeztette: „nőként éhen halna” a pályán. Ő mégis kitartott, és Robert Mulliken mellett folytatta munkáját. Vákuumtechnikában és részecskedetektorokban szerzett gyakorlata később döntőnek bizonyult.
Pile-1: az egyetlen nő a teremben
A chicagói Stagg Field stadion alagsorában Enrico Fermi csapata 1942. december 2-án elérte az első önfenntartó láncreakciót. A Chicago-i Pile-1 mellett Woods volt az egyetlen nő. Kalibrálta a neutrondetektorokat, üveget fújt, adatokat értékelt. Fermitől megkérdezte: „Mikor kezdtünk el félni?”
Laura Fermi így látta: „Magas, sportos fiatal nő, aki egy férfi munkáját is elvégzi.” Woods terhesen dolgozott, bő ruhában rejtette el állapotát, és minden hajnalban fűtetlen katonai busszal érkezett a laborba, „épp időben, hogy hányjon, mielőtt kezdett”.
1944-ben, a washingtoni Hanford-telepen indultak az első ipari reaktorok. Néhány óra után az egyik reaktor leállt. Sokan vízszivárgásra gyanakodtak. Woods azonban nem fogadta el a vízszivárgásról szóló feltételezést. Tapasztalatára és ösztöneire hagyatkozva egy kevésbé kézenfekvő, de tudományosan megalapozott magyarázatot vetett fel: szerinte egy radioaktív anyag, egy úgynevezett „reaktorméreg” állhat a háttérben.
Ez olyan izotóp lehetett, amely a keletkező neutronokat nagy hatásfokkal nyelte el, így megakadályozta a láncreakció fenntartását. Ez a gondolat úttörőnek számított akkoriban, hiszen a jelenséget még alig értették. Woods sejtése végül helytállónak bizonyult: a hibáért valóban a xenon-135 volt a felelős, egy olyan radioaktív nemesgáz, amely az urán hasadása során keletkezett, és rendkívül hatékonyan szívta fel a neutronokat, ezzel leállítva a reaktor működését. A plusz fűtőcsövek beépítése megoldotta a problémát, és megnyitotta az utat a stabil plutónium-termeléshez.
Később sem érzett bűntudatot. „Ha a németek előbb kapták volna meg, nem tudom, mi lett volna a világgal… Egy hagyományos invázió több áldozatot követelt volna” – mondta. Szavai a korszak kegyetlen logikáját tükrözik.
Kettős szerep
Második gyermeke 1949-ben született. Kevés nő dolgozott akkoriban kutatóként, ő mégis a kísérletek és a pelenkázás között egyensúlyozott. Válása után egyedül nevelte gyermekeit, tudományos karrierje mégsem szakadt meg.
Második férjével, Willard Libby Nobel-díjassal kötött házassága után Leona Marshall Libby néven a környezetvédelem felé fordult. Az 1970-es években a faévgyűrűk oxigén-, szén- és hidrogén-izotópjaiból több száz évre visszanyúló éghajlati adatokat rekonstruált. Ezzel alapot teremtett a dendroklimatológiának.
Nyilvános kiállás és örökség
Több mint kétszáz cikke jelent meg. Kiállt az élelmiszerek sugárkezelése mellett, mert vegyszerek nélküli baktériumirtást látott benne. Tanított a UCLA-n, dolgozott a RAND Corporationnél, és megírta emlékiratait Urániumemberek címmel, ahol a technikai részletek mellé a félelmeket és hétköznapi feszültségeket is leírta.
Leona Woods 1986. november 10-én agyvérzésben hunyt el. Pályája a nukleáris láncreakciótól a klímakutatásig ívelt, bizonyítva, hogy egyetlen tudós is formálhatja a történelem menetét.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
