A celebköltőként aposztrofált Karafiáth Orsolya a kortárs irodalmi élet egy mindenütt mindig más hajjal jelen levő szereplője, aki gyakran ír publicisztikákat különböző lapokba. A pasik nem péniszek című írása a hír24-en jelent meg, és jócskán kihúzta a gyufát azoknál, akikről szól: az antifeministáknál.
A hir24.hu július 31-én közölt egy írást a költőnőtől A pasik nem péniszek címmel, azt írja, “Nagy kérdés, pontosan mi ellen is harcolnak most ezek a nők? Mit szeretnének és mit utasítanak el? Ahogy én látom, azt sem tudják, mi fán terem a feminizmus”, majd felvilágosításba kezd a feminizmus három szakaszáról. Ezután sajnos megfelelő szociológiai és történelmi felkészültség nélkül a következőket intézi az antifeministákhoz:
“Nem hiszem, hogy azt szeretnék, ne szólhassanak hozzá többé érdemi kérdésekhez, hogy ne legyen szavazati joguk. (Mert ugye ezt is a feministáknak köszönhetik.) Esetleg azt szeretnék, ha az édesapjuk mondaná meg, kihez mehetnek hozzá? Azt mondjuk megértem, hogy egyszerűen dolgozni nem akarnak hanem háztartásbelikén, tehát alávetettként, függőként gondolják leélni az életüket. De hát feministaként ezt is megtehetik, hiszen a feminizmus egyik lényege, hogy van választásod. Hogy a te döntésed, hogy szeretnél élni. Hogy senki ne akarja megmondani neked, merre meddig, mit válassz: főállású anyaságot, vagy a karriert. Esetleg mindkettőt. Viszont ha már dolgozunk, igenis ugyanazt a pénzt akarjuk ugyanazért a munkáért, mint a férfi kollégák, és igenis hisszük, hogy a nő is lehet jó vezető. Már ha eljut odáig egy macsó világban.”
És amivel végképp magára haragította a mozgalom képviselőit:
“Ezek a táblát mosolyogva tartó butuskák ismét bedőltek a riogatásnak, ismét azt szajkózzák, amit a férfi uralta média alaposan elültetett a fejekben a radikális feministák kapcsán.”
Erre érkezett a Nők a feminizmus ellen társalapítója, Kiss Heléna írása, amellyel – bármennyire próbálunk objektívek maradni, be kell vallanunk – alaposságával és intelligens pártatlanságával, felkészültségével, a szofisztikált stílusról nem beszélve, rendesen lesöpri a költőnőt a pályáról.
Például Karafiáth „Esetleg azt szeretnék, ha az édesapjuk mondaná meg kihez mehetnek hozzá?” költői kérdésére a következő választ kapja:
“Nos, kedves Orsolya, a XX. század előtt nem csak a nők voltak elnyomva évszázadokig, hanem szinte minden ember. Alapesetben nem csak az ember lányának, de fiának is szüksége volt az apai engedélyre a házassághoz. Az eme kötöttségek alóli felszabadulás tehát nem a feminizmus, hanem az általános társadalmi fejlődés vívmányai közé sorolható.”
A cikkben aztán így folytatja Karafiáth:
„Azt sem fogják fel a tüzeskedők, hogy a feministák nélkül valószínűleg az egyetemig sem juthattak volna el, sőt.”
Kiss Heléna a témáról igazán alapos összefoglalót közöl itt a nagyérdeművel:
“(…) A XX. század elején hazánkban kb. a népesség 1%-a járt egyetemre és a fejlettebb nyugati országokban sem volt magasabb az arány. A megelőző évtizedekben még kevesebben részesültek felsőfokú oktatásban. Feltéve, hogy az egyetemisták között nem volt lány – ami egyébként nem igaz –, azt kell megállapítanunk, hogy a feminizmus kezdetén, egyben az állítólagos „patriarchális elnyomás” csúcspontján a fiúk 98%-a nem jutott el az egyetemig! (…)
A XVIII-XX. század megannyi fontos és sikeres személyisége, George Washingtontól Churchillig, Jane Austentől a Brontë-nővérekig nem jártak egyetemre. Magyar példákat hozva: sem Petőfi, sem Arany (ő még a középiskolát sem fejezte be) nem jártak egyetemre.
Figyelembe veendő az is, hogy napjainkban több olyan hivatás (pl. ápolók, tanítók, tanárok) esetében is felsőfokú szinten folyik a képzés, ahol száz évvel ezelőtt még alacsonyabb szinten zajlott. (…) Az egyetemek diplomagyárakká váltak és hogy ma egyes egyetemek gyengébbek, mint száz évvel ezelőtt egy jó középiskola volt, szerintem még Karafiáth Orsolya sem tekinti a feminizmus eredményének.”
Itt következik a szavazati jog tárgyalása, amely szintén igen érdekes olvasmány.
„Nem hiszem, hogy azt szeretnék, hogy ne szólhassanak hozzá többé érdemi kérdésekhez, hogy ne legyen szavazati joguk. (Mert ugye ezt is a feministáknak köszönhetik.) – idézi Kiss Heléna Karafiáth Orsolya szavait. Majd válaszol:
“Nagy-Britanniában, a parlamentáris demokrácia mintaországában az 1884. évi választási reformot követően a lakosság kb. 16%-a rendelkezett választójoggal. Nem volt választójoga a nőknek, de a férfi lakosság több mint kétharmadának sem. Csak 1918-ban terjesztették ki a választójogot minden 21. évet betöltött férfi állampolgárra –miután jelentős részük négy évet töltött az I. világháború lövészárkaiban, ez a lépés magától értetődő volt – és minden 31. évet betöltött nőre – akik meg a gyárakban dolgoztak a harcoló férfiak helyett.
1928-ban a nők választójogát is 21 évre szállították le. Vagyis a férfi és a női általános választójog bevezetése között csupán 10 év telt el. Az I. világháború előtt kibontakozó erőszakos, radikális és a terror eszközeit (lásd a későbbi miniszterelnök David Lloyd George házának 1913-as felrobbantása) alkalmazó szüfrazsett mozgalom inkább lassította, mint gyorsította a folyamatot és aligha tekinthetjük követendő példának. (…)
Minden újító és radikális ideológiának trükkje a múlt minél sötétebb színekre festése annak érdekében, hogy saját üdvözítő elméletét vonzóbbnak tüntethesse fel. A feminizmus ezért beszél lépten-nyomon férfiuralomról, patriarchátusról, nők elnyomásáról. Vegyük észre: vegytiszta marxizmusról van szó, csak épp az elnyomó tőkés helyére a férfi, az elnyomott munkás helyére a nők kerülnek. Elfeledkezve arról, hogy az úgynevezett „patriarchátus” évezredeiben a férfiak 99%-a más sem csinált, mint haláláig keményen dolgozott családja napi betevőjéért. Ők lettek volna az elnyomók?” A teljes cikk itt található.
Tudomásunk szerint Karafiáth Orsolya még nem reagált erre az írásra.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
