Január 14-én, szerdán a Szentatya a VI. Pál teremben tartotta meg idei második általános kihallgatását, melynek keretében folytatta a múlt héten elkezdett új katekézissorozatát. Beszédének címe: A II. vatikáni zsinat dokumentumai. Dei Verbum dogmatikus konstitúció. 1. Isten mint barátaihoz szól az emberekhez.
A Szentatya több nyelven is összefoglalta katekézisét, majd üdvözölte a jelenlévő hívőket. Az általános kihallgatás a Miatyánk elimádkozásával és az apostoli áldással zárult.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Isten hozott benneteket!
Megkezdtük a II. vatikáni zsinatról szóló katekézissorozatot. Ma az isteni kinyilatkoztatásról szóló Dei Verbum dogmatikus konstitúció mélyebb megismerésébe kezdünk. Ez a zsinat egyik legszebb és legfontosabb dokumentuma. Bevezetésképpen segítségünkre lehet, ha felidézzük Jézus szavait: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek” (Jn 15,15). Ez a keresztény hit egyik alapvető igazsága, melyre a Dei Verbum is emlékeztet bennünket:
Szent Ágoston, amikor a negyedik evangéliumnak ezt a szakaszát magyarázza, a kegyelem perspektíváját hangsúlyozza: egyedül ez képes ugyanis arra, hogy Isten barátaivá tegyen bennünket az ő Fiában (Beszédek Szent János evangéliumáról: Nyolcvanhatodik beszéd [Jel, Budapest, 2011, 169–172]). Egy ősi mondás így szól: „Amicitia aut pares invenit, aut facit”, „A barátság vagy egyenlőket vesz, vagy egyenlőkké tesz.” Mi nem vagyunk egyenlők Istennel, de maga Isten tesz bennünket hozzá hasonlóvá az ő Fiában.
Ezért, amint az egész Szentírásban láthatjuk, a szövetségben van egy első, távolságot tartó mozzanat, mivel az Isten és ember közötti szövetség mindig aszimmetrikus marad: Isten az Isten, mi viszont teremtmények vagyunk; a Fiú emberi testben való eljövetelével azonban a szövetség megnyílik végső célja felé:
Tehát nem a törvényszegés és a bűn útján válunk Istenhez hasonlóvá, ahogyan a kígyó sugallja Évának (vö. Ter 3,5), hanem az emberré lett Fiúhoz való kapcsolódásunkban.
Az Úr Jézus szavai, melyeket felidéztünk – „barátaimnak mondalak benneteket” –, éppen a Dei Verbum konstitúcióban olvashatók, mely így fogalmaz: „E kinyilatkoztatással a láthatatlan Isten (vö. Kol 1,15; 1Tim 1,17) szeretetének bőségéből mint barátaihoz szól az emberekhez (vö. Kiv 33,11; Jn 15,14–15), és társalog velük (vö. Bár 3,38), hogy meghívja őket és befogadja saját közösségébe” (DV 2). A Teremtés könyvének Istene már az ősszüleinkkel közvetlen kapcsolatban állt, párbeszédet folytatott velük (vö. DV 3); és amikor a bűn miatt ez a párbeszéd megszakadt, a Teremtő továbbra is kereste a találkozást teremtményeivel, s újra meg újra szövetséget kötött velük.
Isten kinyilatkoztatása tehát a barátság párbeszédes jellegét hordozza, és – miként az emberi barátságnál – nem tűri a némaságot, hanem igazi szavak cseréjéből táplálkozik.
A Dei Verbum konstitúció erre is emlékeztet bennünket: Isten beszél hozzánk. Fontos felismernünk a különbséget a beszéd és a fecsegés között: az utóbbi felszínes marad, nem hoz létre közösséget a személyek között, míg a hiteles kapcsolatokban a beszéd nem csupán tájékoztatásra és hírek közlésére szolgál, hanem annak feltárására, hogy kik vagyunk. A beszédnek kinyilatkoztató dimenziója van, mely kapcsolatot hoz létre a másikkal. Így amikor Isten szól hozzánk, önmagát Szövetségesként nyilatkoztatja ki, aki a vele való barátságra hív bennünket.
Ennek fényében az első ápolandó magatartásforma az odafigyelő hallgatás, hogy Isten igéje behatolhasson elménkbe és szívünkbe; ugyanakkor arra is meghívást kaptunk, hogy beszéljünk Istenhez, nem azért, hogy közöljük vele azt, amit már ismer, hanem hogy önmagunkat tárjuk fel önmagunk előtt.
Ebből fakad az imádság szükségessége:
Ez elsősorban a liturgikus és közösségi imában valósul meg, melynél nem mi döntjük el, mit hallgassunk meg Isten igéjéből, hanem ő maga szól hozzánk az Egyház által. A személyes imádságban is megvalósul, mely a szív és az értelem benső terében zajlik. A keresztény ember napjából és hetéből nem hiányozhat az imádságra, az elmélkedésre, az elgondolkodásra szánt idő. Csak ha beszélünk Istennel, akkor tudunk róla is beszélni.
Tapasztalatunk azt mutatja, hogy a barátságok véget érhetnek látványos szakítással, vagy akár sorozatos figyelmetlenségek miatt is, melyek fokozatosan szétmorzsolják a kapcsolatot, míg az teljesen megszakad.
Fogadjuk el a meghívását, ápoljuk a kapcsolatot, és felfedezzük majd, hogy éppen az Istennel való barátság az üdvösségünk.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
