November 29-én, törökországi apostoli látogatásának harmadik napján, advent első vasárnapjának előestéjén a Szentatya az isztambuli Volkswagen Arénában mutatott be szentmisét mintegy negyvenezer hívő jelenlétében.
A mise végén Massimiliano Palinuro püspök, isztambuli apostoli vikárius mondott köszönetet a pápának, amiért megerősítette „az Egyház szentföldjén”, Törökországban élő híveket, és mert a pontifex latin elnevezéshez hűen valóban „hídépítő” szolgálatot végez.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim!
Ezt a szentmisét annak a napnak az előestéjén mutatjuk be, amelyen az Egyház Szent András apostolra, e föld védőszentjére emlékezik. Ugyanakkor
Ebben az összefüggésben a liturgia Izajás próféta könyvének egyik legszebb részletét tárja elénk az olvasmányban (vö. Iz 2,1–5), amelyben az Úr hegyére, a világosság és a béke helyére való felzarándokolásra hangzik el meghívás az összes nép felé (vö. Iz 2,3). Azt szeretném tehát, ha e szöveg néhány képénél elidőzve arról elmélkednénk, mit jelent számunkra egyháznak lenni.
Az első kép annak a hegynek a képe, amely „szilárdan áll majd a hegyek tetején” (vö. Iz 2,2). Ez arra emlékeztet bennünket, hogy Isten életünkben való cselekvésének gyümölcsei nem csupán a mieink, hanem mindenki számára szánt ajándékok. Sion szépsége – a hegyre épült városé, mely egy hűségben újjászületett közösség szimbóluma, amely a világosság jelévé válik a különböző helyekről érkező férfiak és nők számára – arra emlékeztet bennünket, hogy
Erre a szentek életében is bőséges példát találunk. Szent Péter azért találkozik Jézussal, mert testvére, András lelkesedése odavezeti (vö. Jn 1,40–42), akit pedig János apostollal együtt Keresztelő János buzgósága vezetett az Úrhoz. Szent Ágoston évszázadokkal később Szent Ambrus megragadó igehirdetése által jut el Krisztushoz – és még sorolhatnánk.
Mindez számunkra is meghívás, hogy újítsuk meg hitünkben tanúságtételünk erejét. Aranyszájú Szent János, ennek az egyháznak nagy pásztora, az életszentség vonzerejéről azt mondta, hogy az sokkal ékesebben szól a csodáknál. Így fogalmazott:
majd így fejezi be: „Őrködjünk hát magunk felett, hogy másoknak javára lehessünk” (uo.). Testvéreim, ha valóban segítségére akarunk lenni azoknak, akikkel találkozunk, őrködjünk életünk felett, ahogy az evangélium ajánlja (vö. Mt 24,42): tápláljuk hitünket imádsággal és a szentségekkel, következetesen éljük meg szeretetben, és – amint Szent Pál mondja a szentleckében – vessük le a sötétség tetteit, és öltsük fel a világosság fegyvereit (vö. Róm 13,12).
Legyünk készen (vö. Mt 24,44), és őszintén törekedjünk az Istennek tetsző életre, amire ennek a földnek oly sok szentje is tanít bennünket.
A második kép, amelyet Izajás próféta elénk tár, annak a világnak a képe, amelyben a béke uralkodik. Így mutatja be: „Ekevassá kovácsolják kardjukat, és lándzsájukat szőlőmetsző késsé. Nemzet nem emel kardot nemzet ellen, és nem tanul többé hadviselést” (Iz 2,4). Mennyire érezzük ma sürgető szükségét ennek! Mekkora szükség van békére, egységre és kiengesztelődésre körülöttünk, de bennünk és közöttünk is! Hogyan járulhatunk hozzá e szükséglet kielégítéséhez?
Ennek megértésében segít bennünket ennek az apostoli útnak a „logója”, amelynek egyik választott szimbóluma a híd. Ez a kép eszünkbe juttathatja a híres nagy viaduktot is, amely ebben a városban a Boszporusz-szoroson átívelve két kontinenst köt össze: Ázsiát és Európát. Idővel ehhez két másik átjáró is társult, így ma már három összeköttetési pont van a két part között.
Az, hogy három ívben ívelnek át a szoros fölött, arra indít bennünket, hogy elgondolkodjunk közös egységtörekvéseink fontosságán három szinten: a közösségen belül, az ökumenikus kapcsolatokban más keresztény felekezetek tagjaival, valamint a más vallásokhoz tartozó testvéreinkkel való találkozásban. E három híd gondozása, megerősítése és minden lehetséges módon való bővítése része annak a hivatásunknak, hogy a hegyre épült város legyünk (vö. Mt 5,14–16).
Mindenekelőtt – amint mondtam – ezen az egyházon belül négy különböző liturgikus hagyomány van jelen: a latin, az örmény, a káld és a szír, amelyek mindegyike saját lelki, történelmi és egyháztapasztalati gazdagságával gyarapítja az egyházat. E különbözőségek megosztása kiemelkedő módon mutathatja meg Krisztus Jegyesének egyik legszebb vonását: az összekötő katolicitást.
Ezért – akárcsak a Boszporusz hídjai – gondoskodásra, figyelemre, „karbantartásra” szorul, hogy az idő és a viszontagságok meg ne gyengítsék szerkezetét, és alapjai szilárdak maradjanak. Az ígéret hegyére szegezett tekintettel – mely a mennyei Jeruzsálem képe, amely a mi célunk és anyánk (vö. Gal 4,26) –
E liturgia egy második közösségi kötelékre is rámutat: az ökumenikus kötelékre. Ezt mutatja más felekezetek képviselőinek jelenléte is, akiket mélységes hálával köszöntök. Az ugyanabban az Üdvözítőben való hit ugyanis nemcsak egymással köt össze bennünket, hanem valamennyi testvérünkkel, akik más keresztény egyházakhoz és közösségekhez tartoznak. Ezt tegnap is megtapasztaltuk az İznikben (Nikaia) tartott imán. Ez is olyan út, amelyen régóta együtt járunk, és amelynek nagy előmozdítója és tanúja volt Szent XXIII. János, akit a kölcsönös szeretet szoros szálai fűztek e földhöz. Ezért, miközben XXIII. János pápa szavaival kérjük, hogy „teljesedjék be az egység nagy misztériuma, amelyért Jézus Krisztus végtelen buzgósággal imádkozott a mennyei Atyához életáldozatának küszöbén” (Nyitóbeszéd a II. vatikáni egyetemes zsinaton, 1962. október 11., 8.2),
A harmadik kötelék, amelyre Isten igéje emlékeztet, a nem keresztény közösségekhez tartozó testvéreinkkel való kapcsolat. Ma olyan világban élünk, amelyben túl gyakran használják a vallást háborúk és atrocitások igazolására. Mi azonban tudjuk, hogy –
Ezért együtt akarunk haladni, értékelve mindazt, ami összeköt bennünket, lebontva az előítélet és a bizalmatlanság falait, és előmozdítva a kölcsönös megismerést és megbecsülést, hogy mindenkinek erős reményüzenetet közvetítsünk, és meghívjuk őket arra, hogy „békességszerzők” legyenek (vö. Mt 5,9).
Testvéreim, tegyük ezeket az értékeket elhatározásainkká az advent idejére és még inkább egész személyes és közösségi életünkre.
Szegezzük szemünket mindig e híd két partjára, hogy teljes szívünkkel szeressük Istent és testvéreinket, hogy együtt haladjunk, és egy napon mindannyian újra találkozhassunk az Atya házában!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
