Augusztus 6-án délelőtt a Santa Maria degli Angeli-bazilikában a Szentatya szentmisét mutatott be a ferences lelkiségű fiatalok „GO! Franciscan Youth Meeting 2026” találkozójának résztvevőivel.
Urunk színeváltozásának ünnepén a Szentatya arra biztatta a fiatalokat, hogy Jézusra figyelve fedezzék fel életük hivatását, és bátran kövessék őt. Assisi Szent Ferenc és Szent Klára példáján keresztül arra buzdított, hogy a szeretet civilizációjának építőivé váljanak, bontsák le az embereket elválasztó falakat, és a világ peremére szorultak szolgálatában Krisztus szeretetéről tegyenek tanúságot. Emlékeztette őket arra, hogy a világ valódi megújulása az ember belső átalakulásával kezdődik, amelyet a Feltámadott követése tesz lehetővé.
A záró áldás előtt egy fiatal megköszönte a pápa látogatását. A szentmise után a pápa belépett a Porciunkulába, ahol néhány percet csendes imádságban töltött, ezt követően elhagyta a bazilikát, elköszönt az érkezésekor őt fogadó közjogi méltóságoktól, majd dél körül visszautazott a Vatikánba.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, kedves fiatalok!
Urunk színeváltozásának mai ünnepe a világosság misztériuma: segít mélyebben látni találkozásunkat, amely egyszerre örömteli, ugyanakkor tele van a jelenre és a jövőre vonatkozó kérdésekkel. Az evangéliumban hallott elbeszélésben a fény és az árnyék, a csend és a szavak, a csodálat és az értetlenség ellentétét találjuk. Assisiben vagyunk, abban a városban, ahová évszázadok óta zarándokok sokasága érkezik – ma mi is –, mert itt minden azt suttogja, hogy életünk megváltoztathatja alakját, fényt sugározhat és helyreállíthatja a világot.
Azért jöttünk ide, hogy megértsük, merre tart a történelem, és merre tartunk mi magunk. Az evangéliumban azt látjuk, hogy lehet értelmet találni, fel lehet ismerni egy utat. Péterhez, Jakabhoz és Jánoshoz hasonlóan Jézus minket is félrevon egy kissé, és ő velünk van. Ez az, ami számít: az ő jelenléte. A hegyen az apostolok azt szemlélik, hogy Jézus saját jövője felé fordul. Ebben a kérdésben korábban nem értették meg Jézust. Hat nappal korábban Péter ellenezte, hogy a Mester nyíltan a keresztről beszéljen (vö. Mt 16,21–26): úgy vélte, hogy a Messiást dicsőség kell hogy várja, és talán saját magának is dicsőséget remélt, anélkül hogy számolt volna az ellenállással és a kockázatokkal, de mindenekelőtt anélkül, hogy feltette volna magának a kérdést: mi is valójában a dicsőség. Most azonban, Jézus színeváltozásában maga Isten nyilatkoztatja ki dicsőségét, mely oltalmazó és mindent beborító felhőként jelenik meg. A Fiúra mutat, és arra biztat, hogy hallgassunk rá. Az élet útja úgy tárul fel előttünk, ha együtt követjük őt. Szépsége új színt ölt, soha nem tapasztalt intenzitással ragyog fel, olyannyira, hogy Péter szeretné megállítani az időt és meghosszabbítani ezt a látomást. Nagylelkűen felajánlja, hogy három sátrat épít, mintha így folytatódhatna Jézus, Mózes és Illés beszélgetése.
Azért vagyunk itt, hogy legyőzzük a csüggedést és a félelmet, és megszabaduljunk azoktól a kételyektől, amelyek minket is visszatartanak, ahogyan egykor az apostolokat is visszatartották. Jézus arra hív bennünket, hogy párbeszédet kezdjünk az ő történetével, hogy a történelem új lapjait írjuk meg.
Amikor azt halljuk, hogy „arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény” (Mt 17,2), gondoljunk húsvét hajnalára, amikor az Úr angyala elhengerítette a sírt lezáró követ, és hírül adta a feltámadást. „Tekintete olyan volt, mint a villám, öltözete meg, mint a hó” (Mt 28,3). Ez annak az új napnak a világossága, amely felé tartunk, miközben körülöttünk, s olykor bennünk is még sötétség van. Ennek hajnalát látjuk a szentté avatott szentekben, mint Assisi Szent Ferenc és Szent Klára, valamint megszámlálhatatlan testvérünkben, akik a rosszra jóval válaszolnak. Nem vagyunk egyedül! Ezekben a napokban ezt ti is megtapasztaltátok: találkoztatok egymással, meghallgattátok egymást, az egymást túlkiabáló és egymásnak ellentmondó hangok zaját magatok mögött hagyva felfedeztétek a párbeszéd művészetét.
Az egyház azért létezik, hogy bevezessen bennünket ebbe a meghallgatásból és döntésből álló dinamizmusba, amelyben megérthetjük, kiért és hogyan kell élnünk. Ez az a közösség, amelyben megtanuljuk megkülönböztetni Isten hangját, mely sosem azonos egyszerűen a saját véleményünkkel, és vállaljuk azt a Szentlélek iránti engedelmességet, amely bátorrá és kreatívvá tett mindenkit, aki elfogadta Jézus követését: mi eltorzítjuk valódi arcunkat, amikor elszakadunk tőle és egymástól, viszont bennünk is végbemegy a színeváltozás azokban a kapcsolatokban, amelyek táplálnak és életre hívnak. A ferences lelkiség, amelyben nevelkedtetek, különös figyelmet fordít arra, hogy helyreállítsa az Istennel és minden teremtményével való alapvető kapcsolatot: ezt a harmóniát ma minden korábbinál inkább őriznünk és ápolnunk kell.
Ebben az értelemben első enciklikám elején ezt írtam: „Minden nemzedék örökül kapja a feladatot, hogy alakot adjon saját korának: hogy a történelmet olyan hellyé érlelje, ahol minden ember méltóságát védelmezik, az igazságosságot előmozdítják, és a testvériséget lehetővé teszik. De minden kort fenyeget az a veszély, hogy embertelen és igazságtalanabb világot épít. Amikor félő, hogy az emberiség elveszíti valódi önmagát, mi, keresztények a testté lett Istenre emeljük tekintetünket, tudva, hogy »az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán« (GS 22). Ez a nagyszerű emberség Jézus Krisztusban úttá, igazsággá s életté válik, és megnyitja mindannyiunk előtt a teljesség felé való növekedés útját” (Magnifica humanitas, 1).
Kedves barátaim, Assisi Szent Ferenc nyolcszáz évvel halála után is azért vonz bennünket, mert nagyszerű embersége arra indította, hogy elhagyja a már kitaposott utakat, hogy új út nyíljon előtte, olyan, amely jobban megfelel Jézus útjának. Még egy olyan, évszázadok óta keresztény városban is, mint Assisi, ez forradalminak hatott. „Klára választása még megrendítőbbnek tűnt: egy lány, aki olyanná akart válni, mint Ferenc, aki nőként is szabadon akart élni, mint azok a testvérek!” (Szentévi katekézis, 2025. október 4.). Ez a kereszténységben rejlő erő: a kezdeteké és a számtalan újrakezdésé.
Találkozótok címe – Go! – küldetést ad, útnak indít olyan utakra, amelyekhez nincsenek térképeink, mert ezek az utak akkor nyílnak meg előttünk, ha hallgatunk a szívünkre, engedelmeskedünk a Szentléleknek, és követjük a Feltámadottat oda, ahová előttünk ment. Go! Menjetek! Vagy jobban mondva: menjünk! Let’s go! A perifériákra, ahol kevesek igazságtalansága és hatalmaskodása semmibe veszi oly sok, túl sok ember méltóságát és álmait, akik mind Isten fiai és lányai. Ferenc pápa, Assisi Szegénykéjének példájából ihletet merítve, óvott bennünket attól a kísértéstől, „hogy olyan keresztények legyünk, akik óvatos távolságot tartanak az Úr sebeitől. Ám Jézus azt akarja, hogy érintsük meg az emberi nyomorúságot, érintsük meg mások szenvedő testét. Le kell mondanunk azon személyes és közösségi menedékek kereséséről, amelyek lehetővé teszik, hogy távol maradjunk az emberi dráma gócpontjától” (Ferenc pápa: Evangelii gaudium, 270).
Előfordulhat, hogy nem értenek meg bennünket, még a saját családunkban sem, ahogyan Szent Ferenc esetében is történt. Mégis, ha kilépünk a hatalom kultúrájából, és lebontjuk az embereket elválasztó falakat, az sosem a család, a közösség vagy a hagyomány elárulása. Inkább azt jelenti, hogy megszabadítjuk ezeket saját kísérteteiktől, a félelemből és tudatlanságból kitalált ellenségektől, valamint attól az erőszaktól, amellyel a maga szűkös rendjét akarja rákényszeríteni egy olyan valóságra, amely mindig nagyobb nálunk.
Kedves fiatalok, szenteljétek magatokat a szeretet civilizációjának, amelynek csíráival az önzetlen szeretet oly sok példájában találkoztatok, és amely ma is számtalan béketeremtőt alakít át Krisztus képmására, akik a halál legtragikusabb színterein is az élet szolgálatának szentelik magukat. Egyesítsétek nagyszerű emberségetek legjobb erőit – tanulmányaitokat, képességeiteket, munkátokat, barátságaitokat, szereteteteket és imádságotokat –, és sokféle módon valósítsátok meg Assisi Szent Ferenc látásmódját. Úgy gondolom, kedves számotokra a gyakran neki tulajdonított ima, mely egy múlt századi szöveg:
Uram, tégy engem békéd eszközévé:
ahol gyűlölet van, oda én szeretetet vigyek,
ahol sértés van, oda én megbocsátást vigyek,
ahol széthúzás van, oda én egységet vigyek,
ahol kételkedés van, oda én hitet vigyek,
ahol tévedés van, oda én igazságot vigyek,
ahol kétségbeesés van, oda én reményt vigyek,
ahol szomorúság van, oda én örömöt vigyek,
ahol sötétség van, oda én fényt vigyek.
Láthatjuk hát, „hová” kell mennünk! Go! De főként azt, „hogyan” is kell mennünk:
Uram, add, hogy inkább én vigasztaljak, mint hogy vigaszt várjak,
inkább én értsek meg, mint hogy megértésre vágyjak,
inkább én szeressek, mint hogy szeretetre várjak,
mert akkor kapunk, ha adunk,
akkor nyerünk bocsánatot, ha megbocsátunk,
akkor támadunk fel az örök életre, ha meghalunk.
Kedves barátaim, adja Isten, hogy ezek az assisi napok mélyen bevésődjenek emlékezetetekbe, és hazatérésetek Európa különböző országaiba, ahová visszautaztok, olyan legyen, mint Péter, Jakab és János lejövetele a színeváltozás magas hegyéről. Olyan hazatérés legyen, amelyet az elmélyülés, a jövő iránti nyitottság és a Jézus Krisztus melletti elkötelezettség jellemez. Ő bízik bennetek, számít rátok, és mindig veletek marad!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
