November 9-én délután a Szentatya elhagyta az apostoli nunciatúrát, és autóval az Argentin Katolikus Egyetemre ment, hogy találkozzon a szociális mozgalmak és a munka világának képviselőivel. Az Argentin Katolikus Egyetem Szent József épületének bejáratánál Jorge Ignacio García Cuerva, Buenos Aires érseke és az egyetem nagykancellárja, valamint Miguel Ángel Schiavone, az egyetem rektora fogadta.
A találkozó az érsek és egyetemi nagykancellár bevezetőjével, majd Dante Gustavo Braida püspöknek, a püspöki konferencia szociális pasztorációért felelős bizottsága elnökének üdvözlő szavaival kezdődött. Egy művészeti előadást és egy éneket követően a jelenlévők meghallgatták egy vállalkozónak, egy szakszervezeti képviselőnőnek, egy szövetkezetben dolgozó nőnek, egy rehabilitációs központ női munkatársának és egy tanárnőnek a tanúságtételét.
A Szentatya ezt követően mondta el beszédét, melyben azt hangsúlyozta, hogy a gazdaságnak az embert kell szolgálnia, a munka pedig nem pusztán a megélhetés eszköze, hanem az emberi méltóság és a személyes kibontakozás alapvető tényezője. Az Egyház társadalmi tanításának alapelveiből kiindulva a szolidaritás, a közjó és a szubszidiaritás fontosságára hívta fel a figyelmet. Kiemelte a vállalkozók, a szakszervezetek és a népi mozgalmak felelősségét, figyelmeztetett a mesterséges intelligencia és a szabályozatlan automatizálás veszélyeire, s arra buzdított, hogy a munkában is fedezzük fel a Krisztussal való találkozás lehetőségét.
A találkozó végén a pápa áldást adott, majd sor került az ajándékok átadására.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédét közreadjuk.
Kedves barátaim!
Szép napot kívánok mindnyájatoknak, és köszönöm a szívélyes fogadtatást!
Nagyon vágytam arra, hogy találkozhassam veletek, a munka világának argentínai képviselőivel: munkavállalókkal és vállalkozókkal, szakszervezetek és népi mozgalmak tagjaival, oktatókkal és az Argentin Pápai Katolikus Egyetem akadémiai közösségének többi tagjával. Szeretettel köszöntöm az egyetem nagykancellárját, Buenos Aires érsekét, valamint a püspöki konferencia szociális pasztorációért felelős bizottságának elnökét, és köszönöm a jelenlévők nevében hozzám intézett szavaikat. Külön is köszönetet mondok azoknak, akik megosztották velünk tanúságtételüket és művészi előadásaikkal megmutatták Isten nagyságát életükben.
Ahogyan a zene segít abban, hogy lelkünket Istenhez emeljük, és túllépjünk mindennapi életünk megszokott keretein, úgy a munka is arra hív bennünket, hogy együttműködjünk az Úr csodálatos és harmonikus művében. Ezzel kapcsolatban Szent II. János Pál arra emlékeztetett bennünket, hogy „az Isten képmására teremtett ember munkája által részt vesz a Teremtő művében, és saját lehetőségeinek mértéke szerint bizonyos értelemben folytatja, kibontakoztatja és beteljesíti a teremtést, miközben egyre inkább felfedezi a teremtett világban rejlő erőforrásokat és értékeket” (Laborem exercens enciklika, 25).
Ez a meggyőződés ma is érvényes, bármennyire változzanak is a körülöttünk lévő viszonyok, sőt maga a munka szerkezete is (vö. Magnifica humanitas kezdetű enciklika, 150). Napjainkban a munkának – antropológiai alapjait és globális jellegét tekintve – nemcsak a gazdaság alapvető kérdéseivel kell szembenéznie, hanem az ökológiai válság és a bolygó erőforrásaival való felelőtlen gazdálkodás kihívásaival is.
A munkavállalókat kizárólag hatékonyságuk alapján értékelik. Ez a helyzet minden eddiginél sürgetőbb figyelmet követel Ferenc pápa átfogó ökológiáról alkotott szemléletének fényében, mely szerint a munka hozzájárul a teremtett világgal való felelős törődéshez, s ennek során a műszaki fejlődést összhangba kell hozni a természet ritmusának és a különböző ökoszisztémák korlátainak tiszteletben tartásával (vö. Laudato si’ kezdetű enciklika, 11). Ez az útmutatás a munka szerkezetében végbemenő mélyreható változások jelenlegi időszakában is érvényes, amikor úgy tűnik, kevesek érdekei érvényesülnek, s az ember megfeledkezik arról, hogy „nem valódi haladás az, ami egyesek jólétét az ökoszisztémák pusztítása, a költségek legkiszolgáltatottabb közösségekre hárítása vagy az utánunk jövők életfeltételeinek veszélyeztetése árán növeli” (Magnifica humanitas kezdetű enciklika, 84).
Minden munkának és a munka világához tartozó valamennyi tényezőnek mindig ezt a sajátos vonást kell hordoznia: a munkát egy személy végzi, aki minden képességét mozgósítja, és a munka az ő teljes kibontakozását szolgálja. Itt az Egyház társadalmi tanításának első és legalapvetőbb elvével találkozunk: az emberi személy méltóságának elvével. Az ember az egész gazdasági és társadalmi élet szerzője, középpontja és célja; ezért a gazdaságnak kell az embert szolgálnia, nem pedig az embernek a gazdaságot. Ez az állítás elméletinek tűnhet, valójában azonban az Egyház társadalmi gondolkodásának egyik központi tétele, már elődöm, XIII. Leó pápa óta, aki a munka világában érintett felek közötti egyetértés előmozdítása és a konfliktusok megszüntetése érdekében (vö. Rerum novarum enciklika, 15) hangsúlyozta, hogy
Ezért a munkanélküliség valódi dráma annak az életében, akit sújt. Megfosztani valakit a munkájától nem pusztán azt jelenti, hogy megfosztjuk a jövedelmétől; súlyosan sértjük emberi méltóságát, megakadályozzuk, hogy hozzájáruljon a társadalom életéhez, és társadalmi kirekesztettségbe taszítjuk, megbontva a társadalom összetartozását és rombolva a közjóért végzett közös cselekvést.
Amint Ferenc pápa emlékeztetett bennünket: „Egy valóban fejlett társadalomban a munka a társadalmi élet nélkülözhetetlen dimenziója, mert nem pusztán kenyérkereset, hanem a személyes kibontakozásnak, az egészséges kapcsolatok kiépítésének, az önkifejezésnek, az ajándékok megosztásának egyik módja; megosztott felelősség a világ jobbá tételéért, és végső soron a népként való élet eszköze” (Fratelli tutti enciklika, 162). Itt láthatjuk, miként kapcsolódik az emberi méltóság elve közvetlenül a közjó elvéhez, mely a társadalmi élet azon feltételeinek összességét jelenti, amelyek lehetővé teszik, hogy mind a közösségek, mind azok egyes tagjai teljesebben és könnyebben elérjék saját kibontakozásukat. A közjó megköveteli, hogy túllépjünk a terméketlen individualizmuson és a csoportérdekeket előtérbe helyező haszonelvűségen, és előmozdítsuk a találkozás kultúráját, amelyben a gazdasági növekedés valódi, átfogó emberi fejlődéssé válik.
Amint a Biblia első lapjain olvassuk: „Az Úristen vette az embert, és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze” (Ter 2,15). Ez a bibliai parancs alapozza meg a javak egyetemes rendeltetésének elvét. Bár az Egyház elismeri és védelmezi a magántulajdonhoz való jogot, ezt a jogot mindig társadalmi kötelezettség terheli: Isten a földet és annak gyümölcseit az egész emberiség megélhetésének biztosítására adta (vö. Ferenc pápa: Laudato si’ enciklika, 93). A „művelés” és az „őrzés” azt jelenti, hogy
Ez a helyzet érinti az egyéneket, a közösségeket és a nemzeteket, sőt az államok közötti kapcsolatokat is befolyásolja: aláássa a kölcsönös bizalmat, annak tudatát, hogy minden nép a közös emberi családhoz tartozik, valamint az államok azon kötelességének érvényesülését, hogy közös döntésekkel működjenek együtt a problémák megoldásában. Ezért elmondhatjuk, hogy a munka már földi létezésünk kezdetétől fogva hozzátartozik ahhoz a módhoz, ahogyan mi, emberek együttműködünk Isten tevékenységével a világ tökéletesítésében.
Az emberi személy méltósága, a közjó, a javak egyetemes rendeltetése: ezek az alapelvek a kapcsolatok lényegi jelentőségéről szólnak, s a szolidaritás elvében találkoznak, amely nem felszínes együttérzés, hanem minden ember és minden intézmény felelőssége mindenki javáért. A globalizált gazdasági rendszerben, melyben egyre inkább teret nyer a „selejtezés kultúrája”, a szolidaritás olyan erővé válik, amely képes olyan társadalmi rendet építeni, amely az igazságosság szempontjai és a kölcsönösség logikája szerint alakítja újra a piac igényeit és a munkakapcsolatokat. Így a talentumok azok kezében, akik jól tudnak élni velük, kiváltságos eszközzé válnak a tényleges közjó szolgálatában: lehetővé teszik, hogy a társadalom lépést tartson a technológiai fejlődéssel, anélkül hogy bárkit is hátrahagyna. A keresztény ember számára ez annak felismerését is jelenti, hogy Isten munkálkodik bennünk, ha ezt alázattal el tudjuk ismerni.
Tagadhatatlan az a leleményesség, amellyel ez a nép a munkáját végezte, hozzájárult a közjóhoz s a társadalom számára hasznos újítások kidolgozásához. Hogy csak néhány példát említsek: gondolhatunk a csillagászat, a mezőgazdaság és az orvostudomány területére, ahol egyes argentinok munkája jelentős előrelépéseket eredményezett. Gondoljunk a háztartási teendőkkel járó csendes és áldozatos munkára, azokra az órákra, amelyeket önkéntesek szánnak arra, hogy a lakónegyedek gyermekeinek meleg matéteát adjanak, vagy azokra a hosszú munkanapokra, amelyeket a föld felszántásával, megművelésével és a termés betakarításával töltenek. Itt világosan megmutatkozik a szubszidiaritás elve:
Az Egyház társadalmi tanításának hagyománya szerint nem az államnak kell mindent elvégeznie. Az államnak az a feladata, hogy elősegítse a köztes szervek – a családok, a helyi hatóságok, a társadalmi csoportok és szociális mozgalmak – tevékenységét, miközben a közjó érdekében megőrzi szabályozó szerepét, és magára vállalja azokat a feladatokat, amelyeket az alacsonyabb szintű közösségek nem tudnak ellátni. Napjainkra ez az elv, amelyet elsőként XI. Piusz pápa vezetett be az Egyház társadalmi tanításába (vö. Quadragesimo anno enciklika, 80), a kormányok tevékenységének meghatározó keretévé vált, és az államok közötti gazdasági integráció formáit is szabályozza. Ugyanakkor a népi mozgalmak, a népi gazdaság és az informális gazdaságban dolgozók – a hulladékgyűjtők, a földművesek, a kézművesek – élő megnyilvánulásai ennek a tevékeny szubszidiaritásnak, amelyet Ferenc pápa a népi mozgalmakhoz intézett beszédeiben védelmezett. Nem várják tétlenül az állami segítséget, hanem alulról szerveződve közösségi megoldásokat dolgoznak ki. A szociális inklúziót követelve azért a három „t”-ért emelnek szót – tierra, techo y trabajo, vagyis földet, lakhatást és munkát –, amelyeket Ferenc pápa oly sokszor a társadalmi igazságosság követelményeként nevezett meg.
Ezért is bátorító hallani tanúságtételeiteket, kedves barátaim, és felfedezni, miként növekedett bennetek Isten jelenléte. Az alázat útján felismerjük, hogy önmagunkban nem vagyunk elegendők, szükségünk van másokra, és csak akkor építhetünk közösen jobb világot, ha megnyílunk a körülöttünk élőkkel való együttműködésre. Ahogyan Isten mindannyiunkat egyedi módon teremtett meg, úgy egyenként, külön-külön számít mindegyikünkre. Ugyanakkor közösségre is hív bennünket: arra, hogy kapcsolatba lépjünk vele és egymással. Ez az út vezet ahhoz az egységes Argentínához, amelyet a jövő számára szeretnénk építeni: a Fratelli tutti szóhasználatával élve a valódi „társadalmi barátsághoz”, amely felülkerekedik a szembenállásból fakadó polarizáción, és igazságosságra és párbeszédre épülő békestruktúrát alakít ki nemzeti és multilaterális szinten.
A vállalkozások világában különösen is megszólít bennünket Tiszteletreméltó Enrique Shaw élete, aki vállalkozóként tért meg, amikor felfedezte az Egyház társadalmi tanításában megnyilvánuló evangélium szépségét. A boldoggá avatás előtt álló Enrique Shaw, aki keresztény emberképet vallott, „megértette, hogy az ipar nem pusztán termelési gépezet, és nem is csupán a tőkefelhalmozás eszköze, hanem olyan emberek valódi közössége, akik arra kaptak hivatást, hogy együtt növekedjenek” (Üzenet Argentína 31. ipari konferenciájának résztvevőihez, 2025. szeptember 8.). Gondolkodását, melyet ezen az egyetemen – melynek megalapításához maga is hozzájárult – alaposan tanulmányoztak, világosan kifejezik saját szavai: „Keresztény vállalkozókat kell képeznünk, s életformát kell adnunk nekik: hozzájárulni egy jobb világ megteremtéséhez, elsősorban azáltal, hogy minden keresztény vállalkozó a maga területén tevékenykedik […]. Ez a vallás és az élet küldetése: arra törekedni, hogy hivatásunk gyakorlása által megszentelődjünk, és megszenteljük magát a hivatást is” (Notas y apuntes personales [Személyes feljegyzések], 58. old.).
A vállalkozók, akik tőkéjükkel munkahelyeket teremtenek, sokszor saját vagyonukat kockáztatják. Egy országban ugyanis lehetetlen gazdagságot teremteni személyes elköteleződés nélkül, anélkül, hogy vállalnánk a bizonytalan jövőt, melynek meghatározó elemei teljesen kívül esnek ellenőrzésünkön. Ugyanakkor ébernek kell maradnunk, hogy elkerüljük a kapzsiság veszélyét, amely – Ferenc pápa szavaival – „a szív betegsége” (Katekézis, 2024. január 24.).
A vállalkozók arra kaptak hivatást, hogy etikus beruházásokkal megfordítsák ezt a technokrata logikát, előtérbe helyezve a környezeti fenntarthatóságot és a munka emberi méltóságának biztosítását, és felismerve, hogy a pénzügyi sikert a közjó szempontjából kell mérni (vö. Ferenc pápa: Laudato si’ enciklika, 109).
A szakszervezetek és a munkavállalói szervezetek előtt ezen a téren fontos lehetőség nyílik a fejlődésre: közvetlenebb szerepet vállalhatnak annak elérésében, hogy a munkavállalók méltó munkakörülmények között dolgozhassanak. „Az enciklika nyomán létrejött kezdeményezések […] meghatározó mértékben hozzájárultak a munkajogi szabályozás javításához, a legkiszolgáltatottabbak védelméhez és az emberibb munka- és életkörülmények előmozdításához” (Magnifica humanitas enciklika, 155). Sajátos küldetésük, hogy a szolidaritás és az összetartozás eszközei, valamint a munkavállalók és a vállalatok közötti együttműködés csatornái legyenek. Ebből a szempontból a szakszervezet nélkülözhetetlen intézmény, amikor védelmébe veszi azokat, akik nem tudják hallatni a hangjukat, és szembeszáll azzal, hogy a munkaerőt puszta árucikként kezeljék. Ám ahhoz, hogy megőrizze ezt az erkölcsi tekintélyét, a szakszervezeti mozgalomnak szüntelenül a lét perifériái felé kell fordulnia: be kell fogadnia a bizonytalan helyzetű, az informális gazdaságban dolgozó és a hivatalos foglalkoztatási rendszerből kirekesztett munkavállalókat, hidakat kell építenie feléjük, figyelembe véve a munka világában végbemenő mélyreható átalakulásokat.
A mesterséges intelligencia és a szabályozatlan automatizálás kihívásai számos munkahelyet veszélyeztethetnek, és valódi fenyegetést jelenthetnek az ember teljes körű fejlődésére nézve.
(vö. Ferenc pápa: Laudato si’ enciklika, 107). A közhatalomnak gondoskodnia kell arról, hogy ez ne történhessen meg. Sőt, épp ellenkezőleg: „Annak, hogy mindenki munkához jusson, a közhatalmi intézkedések és a gazdasági folyamatok elsődleges céljának kell maradnia, egyben olyan mércének, amely alapján egy fejlődési modell emberi minősége megítélhető” (Magnifica humanitas enciklika, 154). A közhatalmi szervek elkötelezettsége nélkülözhetetlen az olyan tartós közpolitikák előmozdításában, amelyek a teljes foglalkoztatottságot és a szociális inklúziót segítik elő, olyan etikai keretben, amelyben a gazdaság, a piac és az állam a szubszidiaritás elvének megfelelően működik együtt a lehetőségek igazságos elosztásában.
Isten mindannyiunkat arra hív, hogy figyeljünk a körülöttünk élők szükségleteire, és munkánkkal szolgáljuk embertársainkat. A Fratelli tutti által javasolt politikai szeretet kulcsa az, hogy felismerjük a szenvedő ember arcát a városi és vidéki perifériákon. A testvériség nem elvont utópia, hanem politikai és teológiai kategória, mely arra kötelez bennünket, hogy egyenlőként tekintsünk egymásra, és lebontsuk a világméretű közömbösség falait (vö. Ferenc pápa: Fratelli tutti enciklika, 73). Ne térjünk ki a Krisztussal való mindennapi találkozás elől napi teendőink végzése közben, bármilyen egyszerűnek és jelentéktelennek tűnjenek is azok! Isten szemében nincs jelentéktelen munka: egy tett nagysága nem abban rejlik, amit véghezviszünk, hanem abban a szeretetben, amelyet minden mozdulatunkba, minden szavunkba és minden gondolatunkba beleadunk.
Kedves testvéreim! Ebben a mélyreható változásokon átmenő világban az Egyház társadalmi tanításának alapelveit adom nektek feladatul:
„Kitartóan dolgozzunk, tartsuk újra szem előtt Istent cselekvésünkben, s az embert állítsuk döntéseink középpontjába!” (Magnifica humanitas enciklika, 16). Csak így lehetünk biztosak abban, hogy itt a földön azon az úton járunk, amelyet Isten a mennyben kijelölt számunkra. És csak így teremhet munkánk gyümölcsöt, olyan gyümölcsöt, amely megmarad az örök életre (vö. Jn 15,16).
Köszönöm szépen!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
