November 9-én este (magyar idő szerint 21.40-kor) a Szentatya a Buenos Aires-i San Martín-palotában a keresztény közösségek és más vallások vezetőivel találkozott. Érkezésekor Pablo Quirno külügyminiszter, Marcelo Daniel Colombo érsek, a püspöki konferencia elnöke, valamint Jorge Ignacio García Cuerva, Buenos Aires érseke fogadta.
A bevonulási ének után a külügyminiszter mondott bevezető gondolatokat, majd a püspöki konferencia ökumenizmusért, zsidósággal, iszlámmal és más vallásokkal való kapcsolatokért felelős püspöki bizottságának elnöke üdvözölte a megjelenteket.
Beszédében a pápa a vallások közötti párbeszéd, a kölcsönös meghallgatás és az együttműködés fontosságát hangsúlyozta. Az imádságból kiindulva három szempontot emelt ki: a vallások az emberi méltóság őrzői, a szabadság kifejeződései és a remény ápolásának helyei. Arra buzdított, hogy a hívők imádsága váljon a testvéri szeretet, az igazságosság és a béke szolgálatában végzett konkrét cselekedetekké. Beszéde után gyertyát gyújtott, és egyperces csendet tartva imádkozott a békéért.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédét közreadjuk.
Kedves testvéreim Krisztusban,
kedves barátaim, akik velünk együtt az egyetlen Istent imádjátok,
a különféle vallási hagyományok tisztelt képviselői!
Nagy öröm számomra, hogy ezen az apostoli utamon köszönthetlek benneteket. Találkozónk a párbeszéd és a barátság pilléreire épül, melyek alapvető jelentőségűek voltak Ferenc pápa életében, és amelyeket most új hidak, vagyis a társadalomban való együttműködés új útjainak építésével szeretnénk megerősíteni. Én is Péter apostol utódaként vagyok itt közöttetek, és miközben vele együtt megvallom a Krisztusba, az „élő Isten Fiába” (Mt 16,16), a valóságos Istenbe és valóságos emberbe vetett hitemet, elismerem a keresztségben megvalósuló egységet a keresztény felekezetekhez tartozó testvéreimmel. A II. vatikáni zsinat tanítását követve szeretném ismét megerősíteni azt a lelki köteléket, amely az egyházat Izrael népéhez fűzi (vö. II. vatikáni egyetemes zsinat: Nostra aetate nyilatkozat, 4), valamint szeretném ismét kifejezni az egyház őszinte tiszteletét mindaz iránt, ami szent és igaz a különféle vallási hagyományokban (vö. uo., 2).
Az argentin nép önazonossága az idők során különféle népek, kultúrák és vallások olvasztótégelyében formálódott: az őslakos népek, valamint a világ különböző tájairól évszázadokon át erre a földre érkező bevándorlók alakították, akik útipoggyászukban álmaikat és hitüket is magukkal hozták – eleinte katolikusok, protestánsok és zsidók érkeztek, később pedig sokan mások is. Sokféleségük ellenére mindannyian megtanultak együtt dolgozni, családot alapítani, közösségeket létrehozni, kolóniákat és falvakat építeni, „csodálatra méltó összhangban a helyi hagyományokkal” (Szent II. János Pál pápa: Homília, Paraná repülőtere, 1987. április 9.). Így hozzájárultak a nemzet egységéhez, és közös terveket valósítottak meg:
Ma is mindannyian egy-egy vallási meggyőződés tanúi vagyunk, melyet életünkkel kívánunk megvallani, s amely mások felé kinyújtott kézzé válik, hogy megosszuk egymással kulturális értékeinket és jó cselekedeteinket. Párbeszédünk alapja egymás meghallgatása, amely lehetővé teszi, hogy jobban megismerjük egymást, és közösen elgondolkodjunk egy olyan gesztusról, amelyet nap mint nap megteszünk. Minden vallásban imádkozunk, Istenhez emeljük szavunkat. Az egyes hagyományoknak megfelelően sokféle nyelv, ének és mozdulat emelkedik a magasba, mintegy összetalálkozva létünk kimondhatatlan misztériuma előtt (vö. II. vatikáni egyetemes zsinat: Nostra aetate nyilatkozat, 1).
Éppen az emberi szó e sajátos formája, az imádság hív bennünket arra, hogy ne csupán az elhangzó szavakat hallgassuk meg, hanem egymás hangjára is figyeljünk. Amikor Istenhez beszélünk, mi magunk szólalunk meg: az imádság tehát kifejezi, kik vagyunk Isten előtt. A vallási dimenzió olyan, mint egy tükör, amely visszatükrözi lényünket, gondolatainkat, érzéseinket és kapcsolatainkat. Különösen a digitális korban
Ezt a tapasztalatot figyelmesen szemlélve ma három olyan szempontról szeretnék veletek együtt elgondolkodni, amelyek az őszinte imákból bontakoznak ki, melyekben hangot kapnak hitbeli meggyőződéseink: a vallások az emberi méltóság őrzői, szabadságunk kifejeződései és a remény ápolásának helyei.
Mindenekelőtt minden vallás arról tanúskodik, hogy az ember szükséget és vágyakozást hordoz magában: mindannyian az élet után sóvárgunk. Tüdőnk úgy vágyik a levegőre, mint lelkiismeretünk a jóra. Nap mint nap úgy keressük az igazságot, ahogyan a vizet, s annyira van szükségünk az igazságosságra, amennyire a táplálékra. E tekintetben a vallások mindenkit arra emlékeztetnek, hogy nem csupán anyagból vagyunk: testünkbe az élet és az értelem túláradó gazdagsága van beleírva. Ez a kiáltássá és könyörgéssé alakuló vágy arról is tanúskodik, hogy nem a semmiből származunk, és nem a halálra vagyunk teremtve. Így tehát a vallások őrzik az emberi méltóságot: a hitünket kifejező imádságban a jó és az igazságosság, az egészség és a béke eszményei nem üres szavak, melyeket egyéni érdekekkel kellene megtölteni, hanem örömre törekvő közös akaratunk tanúi.
Miközben dicsőítjük Istent az élet ajándékáért, mindig és mindenki számára védelmezzük az életet, a fogantatástól a természetes halálig, különösen akkor, amikor nyomor és erőszak fenyegeti. A vallások így előmozdítják minden férfi és nő méltóságát a családban és a tanulásban, a munkában és a környezethez való viszonyban.
Másodszor, amikor az ember Istenhez beszél, tudja, hogy ő maga nem Isten. Nem mi teremtettük a földet. Ne pusztítsuk hát el saját kezünkkel azt a „kertet”, amelyet a Teremtő ránk bízott! E tekintetben
Az uralkodás bálványától, mert mi nem vagyunk mások istene; a hiú dicsőség bálványától, mert birtokolt javaink nem tesznek bennünket istenivé; a háború bálványától, mert egyedül az Úr a történelem ura és bírája. Ő szüntelenül életet ad nekünk, és gondját viseli minden népnek: hatalmának valódi neve a szeretet, mely nem ismer határokat. Miközben dicsőítjük Istent az üdvösség ajándékáért, elkötelezzük magunkat amellett, hogy ennek az ajándéknak a jelei leszünk a világ számára. A vallások így fejezik ki a legteljesebben szabadságunkat.
Harmadszor, amikor az ember Istenhez beszél, megnyílik a jövő előtt. Igen, a jövő a hit ideje!
Amikor a hit fénye áthatol a halál sötétségén, ismét remény tölti el minden férfinak és nőnek, a társadalomnak és az egész világnak a jövőjét.
Közös várakozásunk ekkor tevékeny várakozássá válik, mert ez a remény arra ösztönöz bennünket, hogy a jó élet kapcsolatait szőjük, melyek megszabadítanak a magánytól, és egyetértésben egyesítik a népeket. Maga a vallás (religio) szó is sokatmondó ebből a szempontból: a religare igére utal, amely azt jelenti: összekapcsolni, egymáshoz kötni az embereket. Ez a kapcsolat ad szilárd alapot utunkhoz a történelemben. Ezért miközben dicsőítjük Istent a remény ajándékáért, osszuk meg ezt a reményt mindazokkal, akik szegénységben szenvednek, akik elveszítették életük értelmét, és mindazokkal, akik el akarnak köteleződni a világ igazságosság szerinti megújítása mellett. Amikor szavaink imádsággá és örömhírhirdetéssé válnak, olyan beszédes szeretetté alakulnak, amely minden cselekedetünket áthatja.
Íme, ez a mi szolgálatunk az emberiség javára: jobb jövőt építeni mindenki számára, miközben várjuk, hogy a történelem eljusson boldog beteljesedéséhez. Meg vagyunk ugyanis győződve arról, hogy minél inkább megismeri az ember önmagát a maga valóságában, és minél inkább óvja saját méltóságát, annál közelebb kerül Istenhez. Így
Ehhez kapcsolódóan – amint Szent II. János Pál pápa kijelentette – együtt „meg akarjuk mutatni a világnak, hogy az őszinte imádságra indító késztetés nem szembenálláshoz vezet, még kevésbé a másik ember megvetéséhez, hanem építő párbeszédhez, amelyben mindenki – anélkül, hogy bármiképpen engedne a relativizmusnak vagy a szinkretizmusnak – egyre inkább tudatára ébred a tanúságtétel és az örömhírhirdetés kötelességének” (Beszéd a világ különféle vallásainak képviselőihez, Assisi, 2002. január 24.). Ezek az Assisiben, egy békéért tartott imanapon elhangzott szavak ma is rendkívül időszerűek: hálára indítanak mindannyiunk elkötelezettségéért, és bátorításul szolgálnak mindannyiunk számára, hogy továbbhaladjunk utunkon. Kedves testvéreim, legyen minden nap az imádság ideje, hogy életünk tükrözze azt a méltóságot és jóságot, amelyet Istentől kaptunk, hogy megosszuk egymással!
Tegyük magunkévá azt az imádságot, amelyet elődöm, Ferenc pápa hagyott ránk, s amely arra kötelez bennünket, hogy jót tegyünk:
Istenünk, az emberiség Ura és Atyja,
aki minden embert azonos méltósággal teremtettél,
árassz szívünkbe testvéri szeretetet.
Ihless meg minket az új találkozás, a párbeszéd,
az igazságosság és a béke álmával!
Késztess minket arra, hogy egészségesebb társadalmat
és méltóbb világot alkossunk,
amelyben nincs éhínség, sem szegénység, sem erőszak, sem háború.
Add, hogy megnyíljék a szívünk
a föld minden népe és nemzete előtt,
hogy megismerjük mindazt a jót és szépséget,
amit valamennyiünkben elültettél,
hogy képesek legyünk létrehozni
az egység, a közös tervek
és közös remények kapcsolatait.
Ámen!” (Fratelli tutti enciklika, 287).
A Mindenható áldja meg az emberiség iránti szenvedélyes szeretetünket, és ösztönözze a béke melletti elkötelezettségünket, hogy megvalósuljon az a béke, amely Isten szent nevében fog örökre beteljesedni!
Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
