57 éve, 1966. március 5-én halt meg Anna Ahmatova orosz költőnő, az „orosz Szapphó”. Ahmatova műveit a viharos szenvedélyek pontos, tömör sorok abroncsában lélektani mélységekig hatoló ábrázolásmódja teszi örökre emlékezetessé és egyedivé.
Anna Andrejevna Gorenko néven született 1889. június 23-án a ma már Odesszához tartozó Bolsoj Fontanban, írói nevét anyai dédanyja, Praszkovja Jegorovna Ahmatova tatár hercegnő után választotta. Apja a flotta nyugalmazott gépészmérnöke volt, aki 1890-ben a Szentpétervár melletti Carszkoje Szelóba költözött.
Ahmatova az ottani leánygimnáziumban tanult, első verseit is itt írta. Szülei válása után anyjával a krími Jevpatorijába, majd Kijevbe költözött, s az ottani Női Főiskola jogi fakultására iratkozott be.
1910-ben feleségül ment Nyikolaj Gumiljov költőhöz, akivel költői iskolát alapítottak, céljuk az volt, hogy képi pontosság és fogalmi tisztaság révén meghaladják a ködösnek és komolytalannak tekintett szimbolizmust.
Ahmatova 1911 tavaszát Párizsban töltötte, s közeli kapcsolatba került az akkor még szinte ismeretlen festő Amedeo Modiglianival, aki számos képet rajzolt róla. 1912-ben Észak-Itáliát utazta be, ebben az évben született meg fia, Lev Gumiljov és jelent meg első kötete, az Este, mindössze 300 példányban.
A kritika rögtön felfigyelt a kis kötetre, amely tulajdonképpen verses napló, egy szerelem pontos és finom erotikájú rajza. Következő kötetei már nem váltottak ki különösebb érdeklődést. 1918-ban elvált férjétől, akit 1921 augusztusában a „Tagancev-féle összeesküvésben” való részvételéért letartóztattak és kivégeztek.
Az 1917-es forradalom utáni években Ahmatova a leningrádi Agrártudományi Főiskola könyvtárában dolgozott. Gyors egymásutánban három verseskötete is megjelent, de aztán 1925 és 1940 között alig publikálhatott.
A húszas évek közepén a régi Pétervár építészetével és irodalomtörténettel kezdett foglalkozni, Puskin egyik legalaposabb ismerője lett. Művészként elszigetelt volt, bár kevés baráti kapcsolata, például Borisz Paszternakkal és Oszip Mandelstammal, továbbra is megmaradt.
Fiát 1935-ben letartóztatták, s csak Ahmatova Sztálinhoz intézett drámai kérelme nyomán bocsátották szabadon (1938-ban azonban újra letartóztatták, és öt évre elítélték). Ez ihlette Ahmatova Rekviem című lírai ciklusát (1935–40), amely az önkény áldozatainak állít emléket.
1940-ben újra publikálhatott, és ekkor kezdte írni Poéma hős nélkül című munkáját, amelyen 22 éven keresztül dolgozott. A monumentális mű Ahmatova filozófiájának, életérzésének lírai összegzése, a Szovjetunióban csak 1976-ban jelenhetett meg.
A második világháború alatt, 1941 szeptembere után, amikor a németek blokád alá vették Leningrádot, Ahmatova a rádióban ellenállásra buzdította a város lakosságát, helytállásáért „Leningrád védelméért” érdemrenddel tüntették ki.
Az ostromlott városból más írókkal együtt Moszkvába, majd Taskentbe evakuálták, ahol ismét kiadhatott egy vékony verseskötetet. 1944 júniusában tért vissza Leningrádba, ahol verseit a helyi lapok közölték, s tervbe vette addigi munkáinak egy kötetben történő kiadását.
Nyikolaj Gumiljov, Lev Gumiljov és Anna Ahmatova 1916-ban (kép forrása: Wikimedia Commons)
1946 augusztusában azonban sorsa megpecsételődött. Az SZKP Központi Bizottságának ülésén Andrej Zsdanov, a KB titkára, Sztálin főideológusa kemény szavakkal bírálta Ahmatova egész költői tevékenységét: „… a budoár és az imazsámoly között cikázó, felbőszült úrinő költészete ez. …Apáca-e vagy szajha, helyesebben szajha és apáca is, akinél a vétek összevegyül az imádsággal.”
Ezután kizárták az Írószövetségből, nem jelenhettek meg verseskötetei, és a már kinyomtatottakat is megsemmisítették. Három évig egyetlen munkáját sem adták ki.
1949 novemberében ismét letartóztatták fiát, akit Szibériába száműztek, s Ahmatova hiába írt hat Sztálint dicsőítő verset, mintegy kegyelmi kérvényként, Lev csak a diktátor 1953-ban bekövetkezett halála után szabadult.
1953 után megkezdődött Ahmatova lassú rehabilitációja is. 1958-ban vékony kötetecske jelent meg tőle, Költemények címmel, amely néhány saját versén kívül koreai, lengyel, román és bolgár versfordításait tartalmazta.
A hatvanas évek elején külföldi kiadóknál is megjelentek versei. 1964-ben az olaszországi Cataniában az Etna-Taormina irodalmi díjjal tüntették ki, 1965-ben elnyerte az Oxfordi Egyetem díszdoktori címét.
Anna Ahmatova 1966. március 5-én egy Moszkva melletti szanatóriumban halt meg szívrohamban. A külföldi lelkes és értő fogadtatás ellenére hazájában csak halála után kezdődött meg költészetének elismerése, összes versének kétkötetes kiadására 1990-ig kellett várni.
Ahmatova műveit a viharos szenvedélyek pontos, tömör sorok abroncsában lélektani mélységekig hatoló ábrázolásmódja teszi örökre emlékezetessé és egyedivé. Különös varázsa, hogy bár versei mindvégig finoman rajzolt, intim szépségű részletekben bővelkednek, mégis erőt, nagyságot sugároznak.
2011-ben Bruno Mantovani francia zeneszerző operát írt róla, amelyet a párizsi Bastille Operában mutattak be, Ahmatova szerepét Janina Baechle német mezzoszoprán énekelte.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
