Grzegorz Wojciech Ryś bíboros, łódźi érsek a szeptember 26-án és 27-én a Pannonhalmi Főapátságban megrendezett, Olyanná teszi pusztaságát, mint az Úr kertje című nemzetközi ökumenikus konferencia egyik főelőadója volt. Ezt követően még 27-én a kárpátaljai Bilkére utazott, ahol Orosz Péter Pál boldoggá avatását vezette. Interjúnkat a konferenciát megelőző napon készítettük vele.
Grzegorz Wojciech Ryś 1964-ben született Krakkóban. Történész és teológus, a középkori egyháztörténet kiváló ismerője. 2011-ben szentelték püspökké, 2017 óta vezeti a Łódźi Főegyházmegyét. Ferenc pápa 2023-ban bíborossá kreálta, és kinevezte a szinodalitásról szóló szinódus tagjává. Lelkipásztori és teológiai munkásságát a Szentírásból kiinduló gondolkodásmód határozza meg. Szolgálatát az irgalom teológiája, az ökumenikus és a zsidó–keresztény párbeszéd iránti elkötelezettség, valamint az egyházi megújulás vezérli. Ez utóbbi különösen megmutatkozik abban, ahogyan személyesen megszólítja, felelősségvállalásra hívja a fiatalokat, és bevonja őket a közösségi szolgálatba.
Bíborossá kreálása után is megtartotta püspöki jelmondatát – Virtus in infirmitate (Erő a gyöngeségben) –, amely mélyen tükrözi lelkipásztori látásmódját és teológiai elkötelezettségét.
– Bíboros úr, a jelmondata különösen mély és sokatmondó. Megosztaná velünk, mit jelent Önnek, és miért éppen ezt választotta lelkipásztori szolgálata vezérgondolatául?
– Ez egyfajta személyes, lelki tapasztalat eredménye. És talán éppen ez az a mély igazság, ami egy püspök számára különösen lényeges:
Lelkipásztori szolgálatom során voltak olyan helyzetek, melyekben világosan éreztem: semmit sem tudok tenni. Egyetlen dolgot tehettem: be kellett ismernem, túl gyönge vagyok ahhoz, hogy megoldjam. Ezért is rejlik mély igazság abban, ami a felszenteléskor történik, amikor az ember a földre fekszik. Ez azt jelenti: része akarok lenni a földnek. Dolgozhatsz, Uram, amennyit csak akarsz, de engem tegyél semmivé, nullává. És ez valóban segít. Sokszor, sokféle helyzetben.
– Hogyan látja a lengyel Egyház jelenlegi helyzetét? Miként van jelen a vallás az emberek életében, és milyen lelkipásztori vagy lelki kihívásokkal találkozik Egyházuk ezekben az időkben?
– Ez meglehetősen tág kérdés. Ha egyetlen szóban kellene összefoglalnom, azt mondanám: amivel ma szembe kell néznünk, az a szabadság. Sokan közülünk még emlékeznek arra az időszakra, amikor országunk a szovjet blokkhoz, a kommunista rezsimhez tartozott. Bizonyos értelemben, de csak bizonyos értelemben, akkor könnyebb volt. Világos volt, kinek van igaza és ki téved, ki a barát és ki az ellenfél. És természetesen az Egyház volt az egyetlen független hatalom az országban (értsd: egyedülálló erkölcsi és társadalmi tekintélyt képviselt – a szerk.). Azok, akik a földalatti mozgalmakban tevékenykedtek, az Egyház támogatását élvezték. Ez a kapcsolat az Egyház és a szabad társadalom között rendkívül erős volt.
Aztán eljött a nyolcvanas évek vége, a kilencvenes évek eleje, és vele együtt a szabadság. Ez valóban komoly kihívást jelent, mert a szabadság az ember természetes közege, mégis nekünk, mint Egyháznak, és azt hiszem, minden kereszténynek, meg kell tanulnunk, hogyan lehet ebben a világban, a szabadság világában élni. Semmi sem olyan egyértelmű már. A választások nem feketék-fehérek. Nagyon sokféle életideál, értékrend létezik. Ezért meg kell tanulnunk, hogyan lehet élni ebben az új helyzetben. Már a kilencvenes évek elején hallottuk, hogy a liberális állam keretei között eljön majd a nagy válság, és biztos, hogy az Egyház is válságba kerül. Sokáig ez nem következett be. És éppen ez az, ami elaltatott bennünket. Most pedig
– Milyen kihívást jelent mindez?
– Azt hiszem, ma az egyik legnagyobb kihívás, sőt, talán a legfontosabb feladatunk is az ifjú nemzedék lenne. Olykor azt mondjuk a fiatalokról, hogy nem tudnak semmit a kereszténységről. Ez nemcsak az ő helyzetüket mutatja, hanem a családét is, hiszen a hit továbbadásának elsősorban a családban kellene történnie. Ha a fiatalok úgy nőnek fel, hogy semmit sem tudnak Jézusról, az Egyházról, akkor fel kell tennünk a kérdést: milyen állapotban van a család? Ezért ma ez az egyik legnyilvánvalóbb feladat: jelen lenni a fiatalok mellett.
Meggyőződésem, hogy a fiatalok szeretnének az Egyházban lenni, de közben azt is megmutatják, milyen Egyházban szeretnének részt venni, milyen az az Egyház, amelyhez tartozni akarnak: olyan, amely befogadja őket, és lehetőséget ad nekik arra, hogy felelősséget vállaljanak valamiben. Nem pusztán hallgatók akarnak lenni, hanem tevékeny szerepet vállalni. Nem tudom, ez csak Lengyelország problémája-e, valószínűleg nem. Eszembe jut, amikor Ferenc pápa azt mondta a fiataloknak:
Azt gondolom, a jelenlegi helyzet részben a mi döntésünk gyümölcse is. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején úgy döntöttünk, hogy újra bevezetjük a hitoktatást az iskolákba. Önmagában véve jó, hogy van hitoktatás az iskolában, de ez kevés, ha közben a plébániákon nincs semmilyen kezdeményezés a fiatalok számára.
Akkoriban azt gondoltuk: ott van a hitoktatás az iskolában, tehát a gyerekek és a fiatalok „el vannak látva”, az Egyház neveli őket az iskolában. Így nem éreztük szükségét, hogy bármit szervezzünk számukra a plébániákon. Pedig
Akkoriban tízezrek mentek nyári lelkigyakorlatokra. Ma már nincsenek ilyen számok, mert úgy döntöttünk, minden energiánkat az iskolákra fordítjuk. De ez nem működik. Igen, szükség van a vallásra az iskolában, de szükség van hitoktatásra is, és a kereszténységbe való bevezetésnek arra a formájára, amely elsősorban a plébániákon történhet meg. Ha ezt elhanyagoljuk, nem marad semmink.
– Milyen kezdeményezéseik vannak arra, hogy a fiatalokat ismét közel hívják az Egyházhoz?
– A saját egyházmegyémben, a Łódźi Főegyházmegyében hamvazószerdától háromnapos lelkigyakorlatot tartunk. Az első nap kisebb csoportokban, az iskolákban vagy a plébániákon. A második napon már tágabb körben találkozunk: kerületi szinten, öt-hat helyszínen a főegyházmegyében. Itt már összeérnek a kisebb közösségek. A harmadik napon pedig mindannyian összegyűlünk Łódźban, a sportarénában. Ilyenkor általában nyolc-tízezer fiatal vesz részt egy hatalmas, közös ünnepen. Fontos tudni, hogy az érkezők között nemcsak gyakorló, hitükben jártas katolikusok vannak, hanem olyanok is, akik nem tudják, valójában kik azok a katolikusok. Akadnak, akik azt sem tudják, hallottak-e valaha a kereszténységről. Az ő helyzetük sokféle, és mindig személyes. Hosszú órákat töltünk velük; meghallgatjuk őket, és lehetőséget kínálunk nekik arra, hogy találkozzanak az élő Úrral. Nem mint történelmi alakkal, nem mint a katekizmus lapjain szereplő személlyel, hanem mint élő Valakivel, aki kész meghallgatni, beszélni, jelen lenni, megerősíteni az embert.
Létezik még a Fény–Élet mozgalom, amelyet gyakran Oázis mozgalomként is emlegetnek. Ehhez komoly, éveken át tartó formációs program tartozik.
Az egyházmegyémben szerveztünk egy másik kezdeményezést is, amit úgy hívunk: Ferenc pápa jutalma. Hét évvel ezelőtt megkértem a pápát, hogy engedélyezze ezt a díjat, amit olyan fiatalok kaphatnak, akik a szeretetszolgálat, az ökumené vagy az evangelizáció területén tevékenykednek. Évente általában százötvenen-kétszázan részesülnek ebben az elismerésben. Fontos, hogy ez nem egyetlen tettért jár, hanem egyévi elkötelezett szolgálatért, amelynek a végén a fiataloknak számot kell adniuk a motivációjukról. Azok, akik már az általános iskolában bekapcsolódnak ebbe a programba, akár hét éven keresztül is a részesei lehetnek. Ez nem kis dolog. A lényeg, hogy személyesen szólítsuk meg a fiatalokat, és hosszabb távon ösztönözzük őket a felelősségvállalásra és a közösségi szolgálatra.
– Hogyan hat az ukrajnai háború a lengyel Egyházra és a társadalomra?
– Számunkra – és amikor azt mondom, számunkra, akkor a társadalomra, az Egyházra, az államra és az önkormányzatokra gondolok –
A kezdetekkor az Egyház, az állam és a helyi közösségek szorosan együttműködtek. Lengyelország több mint kétmillió ukrán menekültet fogadott be – nem táborokba, hanem az otthonainkba. Nálunk nem voltak menekülttáborok. Az emberek a saját lakásaikba fogadták be őket. Én magam négy családot láttam vendégül három éven át, egészen addig, amíg készen nem álltak arra, hogy önálló, felelős életet kezdjenek Łódźban. És tudom, hogy sok más család is éveken át vállalta ezt: nem egy hétre, hanem két-három évre.
Most, három év elteltével, sajnos nehézségek is jelentkeznek. Az ember mindenhez hozzászokik, még a háborús helyzethez is. És minden téma politikai vitává válhat a választások idején. Egy elnökválasztáson már túl vagyunk, most a parlamenti választás következik. Attól tartok, hogy az ukrán menekültek ügye ismét központi téma lesz a kampányban. Ez nem jó, mert ez nem politikai kérdés, hanem emberi ügy. Egyszerűen az emberi méltóság kérdése.
– Több könyvet is írt, köztük Az irgalom botránya címűt, amelyet nemrég újra kiadtak Lengyelországban. Mi inspirálta e kötet megírására?
– Az evangélium. A Katolikus Egyházban nagy ajándék, hogy újra felfedezhettük az irgalmasságot. Ez a felismerés XXIII. János pápához vezet vissza, aki a II. Vatikáni Zsinat előtt kijelentette: elérkezett az idő, hogy megszűnjön az Egyház és a társadalom közötti olyan viszony, amelyben csak átkot tudtunk mondani: „Te nem vagy katolikus, nem vagy keresztény, pogány vagy, anathema sit.” János pápa azt mondta: többé nincs átok. Eljött az irgalmasság ideje. VI. Pál pápa később, a zsinat lezárásakor úgy fogalmazott: az Egyház egyetlen paradigmája az irgalmas szamaritánus példabeszéde. II. János Pál pápa egész teológiai munkásságával az irgalmasságot állította a középpontba, majd XVI. Benedek és Ferenc pápa is folytatta ezt az örökséget. Ferenc pápa könyvet is írt Isten neve irgalmasság címmel.
Az irgalmasság üzenete nemcsak az evangéliumban, hanem az egész Bibliában ott van. Az Ószövetségben is újra meg újra megjelenik Isten irgalma, még ha sokan azt állítják is, hogy ott nincs jelen. Ez nem igaz. Az Újszövetségből talán János evangéliuma tanúskodik róla a legszebben.
Ez az az igazság, amelyre ma különösen erőteljesen emlékeztet az Egyház. Én magam nem fedeztem fel semmi újat, csak követem a pápák tanítását, ami immár hetven éve formálja az Egyház gondolkodását.
– Hogyan értelmezi a kötetének címe mögött rejlő jelentést? Miért lehet az irgalom botrányos?
– Igen, azt hiszem, néha valóban botrányos. Vegyük például a szőlőmunkások példabeszédét: van, aki tizenkét órát dolgozik, és van, aki csak egyet. Mégis ugyanazt a bért kapják, ráadásul először az kapja meg, aki csak egy órát dolgozott. Nem botrányos ez? Vagy gondoljunk a kereszten függő latorra. Krisztus azt mondja neki: „Ma velem leszel a paradicsomban.” Ma! A lator maga is elismeri, hogy nem élt helyesen, de nem volt ideje sem bűnbánatra, sem jóvátételre. És mégis: Krisztus befogadja. Nem botrányos ez? S ugyanez történik Mátéval, Zakeussal. Vagy a házasságtörő asszonnyal. Ez utóbbi történetet (Jn 8,1–11) évszázadokon át kihagyták az Újszövetségből, főleg a keleti változataiból, éppen azért, mert botrányosnak tartották. Ma János evangéliumában olvassuk, de valószínűleg eredetileg Lukács evangéliumához tartozott. Amikor az Egyház úgy döntött, hogy visszahelyezi a Bibliába, már nem tudták pontosan, hová tartozik, így került János evangéliumához. Miért vették ki? Mert botrányos volt. A 2–4. századi egyházfegyelmi előírások szerint három bűnért életre szóló vezeklés járt: a hit megtagadásáért, a házasságtörésért és az emberölésért. Ezekért csak életük végén kaphattak feloldozást, akik elkövették. És mégis: nézzük Pétert. Háromszor tagadta meg Jézust. Milyen módon kellett vezekelnie? Háromszor mondta Jézusnak: „Tudod, hogy szeretlek.”
És ugyanígy a házasságtörő asszony történetében is: Jézus nem ró ki rá vezeklést. Csak annyit mond: „Menj, és többé ne vétkezz.” Igen, ez botrányos. De épp ez a jó hír.
– A keresztény felekezetek közötti párbeszéd kiemelt szerepet kap a munkásságában. Hogyan látja ennek a folyamatnak a jövőjét?
– Imádkozunk érte. Az ökumenizmus kezdetekor hatalmas lelkesedés volt tapasztalható. Sokan úgy érezték: közeledik a nap, amikor valóban egységben leszünk. Aztán évek, évtizedek teltek el. Természetesen történtek fontos változások, ma egészen más Egyházban élünk, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt. Sok mindenre van lehetőségünk, ami korábban elképzelhetetlen vagy tiltott volt. Mégis, a teljes egység még nem valósult meg. Hogy miként juthatunk el odáig, nem tudjuk. Ez nem pusztán teológiai viták kérdése. Történtek előrelépések, vannak közös teológiai reflexiók – például a pápai primátus teológiájáról szóló dokumentum, melyet a Keresztény Egység Előmozdításának Dikasztériuma adott ki –, de a teljes egység útját nem látjuk. Imádkozhatunk érte, és nyitottak lehetünk arra, amit a Lélek tesz. Mert
Ezért hisszük, hogy megoszthatjuk egymással a Lélek ajándékait, melyek különböző Egyházakból fakadnak, és így kerülünk egyre közelebb egymáshoz. De ez még mindig nem a teljes egység. És azt hiszem, ma még nem is tudjuk elképzelni, milyen lesz az. Ezért imádkozunk. Mert ha tudnánk, hogyan érjük el, már megtettük volna.
– Bíboros úr nagy hangsúlyt helyez a zsidó–keresztény párbeszédre is. A Közel-Kelet konfliktusai azonban gyakran politikai feszültséget hoznak a vallásközi kapcsolatokba. Hogyan őrizhető meg ebben a párbeszédben az őszinteség és a kölcsönös tisztelet?
– A zsidó–keresztény kapcsolat megújulása éppen hatvan évvel ezelőtt kezdődött el, a II. Vatikáni Zsinat lezárásával és a Nostra aetate dokumentum megszületésével. Az 1970-es évek elején VI. Pál pápa létrehozott a Vatikánban egy külön bizottságot, amely kifejezetten a zsidósággal folytatott párbeszédre összpontosított. Ez a bizottság azóta négy fontos dokumentumot adott ki, amelyek a Nostra aetate szép és átfogó gondolatait gyakorlati területekre fordítják le: katekézis, családi élet és a Szentírás értelmezése. Ezek valóban kulcsfontosságú témák. Hatalmas előrelépés volt ez, különösen az Egyház teológiai gondolkodásában.
Ami ma nehézséget okoz, az az, hogy ez a vallási és teológiai párbeszéd gyakran összemosódik a politikai feszültségekkel. Sokan azt mondják: „Ugyan, mi értelme van a zsidó–keresztény párbeszédnek? Nézd meg mi történik Gázában!” Pedig meg kell tudnunk különböztetni a kettőt. Ferenc pápa egyik legutolsó beszédében világosan fogalmazott:
Nem menekülhetünk el a zsidósággal való párbeszéd elől. Szent Pál a rómaiaknak írt levelében világosan fogalmaz: a zsidóság a kereszténység gyökere. És ez a gyökér nem lehet halott, élő kapcsolatot kell ápolnunk az élő zsidósággal. Nem elég azt mondani, hogy a Biblia korában összetartoztunk. Az Egyház mai tanítása szerint a jelenkori zsidósággal kell kapcsolatban lennünk. Ez nehéz, és úgy gondolom, még csak az elején járunk ennek az élő párbeszédnek, de ez az Egyház jelenlegi tanítása. És bár a politikai helyzet sok mindent megnehezít, hisszük, hogy Isten képes a lehetetlenre.
– A Pannonhalmi Főapátságban rendezett nemzetközi ökumenikus konferencia idei mottója: „Olyanná teszi pusztaságát, mint az Úr kertje” (Iz 51,3). Hogyan értelmezi ezt a képet?
– A kert képe a sokféleséget és annak szépségét idézi. Különféle virágok, különféle növények. Ez a kép az Egyházra is vonatkoztatható, különösen az ökumenikus Egyházra, amely a Lélek ajándékainak sokféleségét mutatja meg. Miért fontos ez? Ha megnézzük a Lumen gentium dogmatikus konstitúciót, az első pontjában találjuk az Egyház meghatározását: az Egyház az egység szentsége. Ez az egység egyrészt Isten és ember között, másrészt az emberek között valósul meg. De ahhoz, hogy az Egyház valóban az egység szentsége lehessen, magának is egységben kell lennie. Ha nincs egység, hogyan lehet az Egyház az egység szentsége? Ez a zsinat egyik fontos felismerése, amely a Szentlélek vezetésével született meg. Sokan vannak, akik inkább megosztanak.
– Mit gondol, mit üzen ma az Egyháznak Orosz Péter Pál vértanúsága? Különösen egy olyan korban, amikor az üldöztetés nem feltétlenül fizikai, hanem lelki vagy kulturális formát ölt?
– Jó néhány hónapon át foglalkoztam a róla szóló dokumentumokkal. És az első, amit elmondhatok:
Ha elolvassuk a tanúk visszaemlékezéseit, mindenki a jóságával kezdi. „Jó ember volt. Semmi mást nem tett, csak jót.” Szegénységben élt, a plébániáján nem volt más, csak egy asztal és négy szék. Soha nem volt pénze, mert amit kapott, azt mindig szétosztotta a rászorulók között. Többször próbáltak új cipőt venni neki, de ő mindig továbbadta a szegényeknek. Kész volt az utolsó ingét is odaadni egy haldoklónak, hogy az illető ne mezítelenül legyen eltemetve. Az emberek úgy emlékeznek rá, mint rendkívüli irgalmasságú emberre.
Amikor a haláláról kérdeznek, hogy vajon vértanúként halt-e meg, akkor a válasz igen, vértanú volt. De ez csak a második vonatkozás. Mert a keresztútja nem csupán az utolsó két napra korlátozódott. Egész papi életében hordozta a keresztet. Ő az volt, aki – ahogy Jézus mondja – nap mint nap vállalta a keresztjét. Négy éven át titokban végezte papi szolgálatát. A dokumentumokban a KGB emberei így nyilatkoznak: „élete illegális volt”. A vértanúsága persze fontos, megrendítő.
Imádságos, mélyen lelki ember volt. Különösen kötődött a Szűzanyához. Nekem személyesen is fontos, hogy legkedvesebb képe a Częstochowai Szűzanya képe volt. Viszek is magammal egy nagy méretű képet Bilkébe.
És van még egy nagyon fontos tanulság: az emlékezet. A kommunista rendszer azt akarta, hogy ne maradjon emléke. A temetésén azt mondták az embereknek: „Úgy halt meg, mint egy kutya, úgy is lesz eltemetve, mint egy kutya.” Jel nélkül. De az emberek mégis emlékeztek rá. Negyven éven át az emlékezetükben tartották, hol van eltemetve, és 1991-ben kiemelték a földből. Ez is mutatja, milyen fontos az emlékezet. Az emberek két nemzedéken át őrizték őt a szívükben. Ez valami egészen különleges.
Fotó: Lambert Attila
Hollósi Judit/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. október 5-i számában jelenik meg (nyomdába adva szeptember 29-én).
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
