Lengyelország

A román politika hajnalán, amikor még volt regionális identitásuk is, az erdélyi és bánsági románok amiatt berzenkedtek, hogy elküldik a politikusaikat az érdekeiket képviselni Bukarestbe, oszt’ azok hazajönnek Bukarest érdekeit képviselve, akár a választóik kárára is (később sokszor ugyanezt érezték az erdélyi magyarok).

Valahogy így járt Donald Tusk. Elment lengyelként Brüsszelbe, visszajött Lengyelországba brüsszelitaként. 

A lengyelországi belháború egy határig mélységesen európai történet. 

Herbert Marcuse 1965-ben alkotta meg a „represszív tolerancia” fogalmát, megágyazva a ‘68-as mozgalomnak. Idézem őt: „Az, hogy […] az intoleranciát a gondolkodással, a véleménnyel és a szavakkal szemben is lehet gyakorolni (intoleranciát mindenekelőtt a politikai jobboldallal és a konzervatívokkal szemben) – ezek olyan antidemokratikus elképzelések, amelyek megfelelnek a demokratikus társadalom valóságos fejlődésének, amely szétzúzta a mindenoldalú tolerancia bázisát.”

Ami tehát most Lengyelországban történik a liberárják helyeslése mellett, vagyis „a jogállamiság, demokrácia és tolerancia kultúrájának helyreállítása” jogtiprással, antidemokratikusan és intoleránsan, az nem más, mint amit Marcuse javasolt szűk hatvan esztendővel ezelőtt, aki nyomatékosítja is ugyanebben az esszéjében: „a tényleges béke azt követeli, hogy a toleranciát már a tett előtt megvonjuk: a kommunikáció szintjén, szóban, nyomtatásban és képben".

Na igen. Amikor még szépreményű filozófusként először olvastam Marcuse esszéjét, már akkor kísértetiesen emlékeztetett engem valamire. Lehet ugyan a diktatúrát „felszabadító toleranciának” is nevezni, ahogyan a liberárják tanítómestere tette, csakhogy ennek a szovjet változatát mi éltük. Logikáját tekintve ugyanezt gyakorolták velünk az elvtársak, és ezt az ajtót nyitják ki most Tuskék. A kommunizmus kísértete ismét köztünk jár.