A társadalmak történetében mindig is voltak szövetségek. Létrejöttek, megszűntek, és ha a politikai érdek úgy kívánta, olykor újjá szerveződtek. Az ókori Görögországtól a keresztény középkoron át a mai napig így történik ez. A szövetségek, érdekszövetségek létrejöttét általában az éppen aktuális politikai érdek motiválja. Nem biztos, hogy ami a puszta politikai érdeken túlmutatva, mélyebb történelmi összetartozást sejtet (vagy éppen bizonyít), az kevésbé sorolható a reálpolitikai gondolkodáshoz.
A szállóigévé vált lengyel, magyar két jó barát tartalma és jelentése alaposabb történelmi ismeretek nélkül, olvasmányaink alapján is visszavezethető akár a tatár vagy oszmán támadások elleni harcokig, amikor a két nemzet a keresztény Európa (benne a mai elfajzott Nyugat) védelmében vérzett és hozott döbbenetes áldozatot. Mindeközben a Nyugat zavartalanul növelhette gyarmatbirodalmát, gazdagodhatott és „civilizálódhatott”, az urbanitás és a kultúra töretlenül fejlődhetett.
Azt nem tudni biztosan, hogy az írott történelem lapjain mikor tűnt fel először az egyre népszerűbb és hitelesebb megállapítás, hogy a magyar és a lengyel nép közös szarmata-szkíta rokonságot feltételez.
Amit viszont a két nemzet közös történelméből, pontosabban történelmi-szakrális szemléletéből ismerünk, az félreérthetetlenül mély rokonságot mutat. A világ meghatározó szakrális erőinek hasonló, rokon értelmezése, a nemzet magatartásában való megjelenése, az ma már valóban mélyebb és erősebb összetartozást mutat az obligát politikai érdekeknél.
A lengyel–magyar közös történelem találkozási pontjait, a „választott királyok” előtti-alatti (és utáni) időszakot vizsgálgatva szembeszökő társadalmi-kulturális párhuzamokat találhatunk.
Ilyen a Mária-kultusz, a Regnum Marianum (Mária királysága). A história szerint Szent István királyunk 1038-ban Fehérváron – talán megérezve még azon a napon bekövetkező halálát – Szűz Mária oltalmába ajánlotta Magyarországot. E szakrális aktus lengyel párhuzamát talán még érdekfeszítőbbé teszi, hogy a történetírás szerint ez a felajánlás a maga nemében páratlan volt a világon! Konrad Sutarski viszont ezt írja: „1655 végén ocsúdott föl a nemzet, a svédek által ostromlott Jasna Góra-i pálos kolostor hős védelmének köszönhetően.” Nota bene: „Kázmér lengyel király a lwówi katedrálisban feljánlotta országát a Szűzanyának, aki ettől kezdve Lengyelország védőszentje és királynője lett.” (Megérne egy alaposabb tanulmányt, hogy akkoriban milyen társadalmi mélységekig hatolhatott egy ilyen szakrális aktus? Egyébként nem mellékes, hogy a pálos kolostor, ahogyan maga a pálos rend is magyar alapítású közösség volt.)
De nézzük a reformáció korszakának ugyancsak egymásra rímelő eseményeit, összehasonlítva a korabeli Nyugattal. Lengyelországban az egyházi reformmozgalmak, mint a lutheranizmus és a kálvinizmus a nyugati rítusú keresztény egyház mélyreható megújítására törekedtek.
Miközben Öreg Zsigmond és Zsigmond Ágost lengyel királyok katolikusok maradtak, ennek ellenére nem üldöztek más (protestáns) felekezeteket, pedig ez idő tájt a nyugati országokban mészárlások, pogromok és vallási háborúk dúltak. És Magyarországon? Ugyanekkor, ezúttal éppen Erdélyben „Báthori István fejedelem fölé tudta emelni magyarságát a vallási szempontoknak” – írja Benda Kálmán. A tordai országgyűlés végzését a négy bevett vallásfelekezet szabadságáról megtartotta, mert politikai éleslátása azt mondotta, hogy nem szabad az amúgy is szétszakadozott magyarságban vallási ellenségeskedést és harcokat szítani.”
Ahogy a fenti példákban a lengyel és a magyar gondolkodás hasonlatossága jelenik meg, úgy a következőben az Erdélybe érkező jezsuiták főnöke (Leleszi atya) nem egy levélben emlékezett meg az erdélyi kálvinista és lutheránus urak jóindulatáról.
Véleményem szerint többek közt ez az a mélyebb, a rideg politikai érdekeket messze felülmúló összetartozás érzése a lengyelek és a magyarok között, melyet a csavaros eszű brüsszeli Mefisztó a pénzével (pontosabban inkább annak ígéretével) csak ideig-óráig tudott megbontani.
S amely az első fals hangokra eszmélve újítja meg a történelmi kapcsolatokat a magyar és a lengyel nemzet között. Vitán felül időtállóbb érték ez, mint egy (átmeneti) politikai érdek. „Acélhuzal” ez az időnként akár töredező, vagy inkább csak töredezni látszó szerkezetben.
Megjelent a Magyar7 2022/39. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
