Sorra születnek emlékezések Göncz Árpád volt köztársasági elnökről, és ideje lesz megírni róla a teljes életírást is. Most mégis egy kicsi részletre, egy – szerintem – nagyon érdekes mozaikra hívnám fel a figyelmet.Göncz az 1938. december 15-én megjelent Magyar Cserkész újságban ír a korabeli rimaszombati hangulatról, a közös ünnepségről, Mikulás alkalmából szervezett programjukról. És szó esik Horthy Miklós kormányzóról, a csehek viselkedéséről, füleki revíziós tárgyakról és a Felvidéken megélt magyarságról is.
Rimaszombatban voltunk. Nem sokáig, csak két napon át, de elég volt ennyi is, hogy a város megfogja szívünket. Megragadta, vonzotta, mint a mágnes, el sem eresztette többé. De nem lehetett így, fél szívvel hazatérni. Magunkkal hoztuk hát az ő szívüknek felét. Ezért van, hogy a lelkünk, gondolatunk egyre náluk időzik, bár azóta mi már végigéltünk néhány szürke hétköznapot. Azóta ismét nyakig merültünk ennek a fekete kőtengernek, Budapestnek életébe, de szemünk előtt egyre ott áll a rimaszombati templomtorony. Hiába, fél szívünk rimaszombati lett!
Nem kell gondolkodnom, ha Rimaszombatról akarok írni. Az élmények színei azóta csak élénkebbek lettek, a távolság még szebbé tette azokat. Nem is tollammal írom ezt, hanem a szívemmel, annak is a szombati felével.
A szemem előtt vonulnak a képek. De nem laposak és nem szürkék, mint a film. Él és ragyog az mind, egytől egyig. Újra átélem azt az izgalmas örömet, mikor a vonat begördült az állomásra. Sorakozó, üdvözlés, csokor kerül zászlónk csúcsára. Azután megindulunk, be a városba. Két oldalt gyerekek szaladnak, a járdán Kossuth-nyakkendős férfiak, Bocskai-sapkás nők kísérnek. Én őket nézem, őket és a várost, ami egyet jelent, megalkuvás nélküli magyarságot. Sehol-sehol nem láttam nyomát a húszéves cseh uralomnak. Pedig építettek azok ide sok mindent. Villanegyedet, dohányvágót, egy gyönyörű kórházat is (bár kirámolták a berendezését menekültükben). De a város lelkét meghamisítani nem tudták.
Olyan igaz, olyan hamisítatlanul magyar volt az a Himnusz, amit a másnapi iskolai ünnepélyen hallottunk és énekeltünk, hogy azt soha-soha el nem fogom felejteni. Betöltötte a hang a hatalmas termet, áttörte a barna gerendás tetőt, és szállt sebesen Istenhez. Égre néző lélekkel követtem gondolatban a hang útját az Úr felé. Láttam, amikor kiterjesztette védőkarját árva magyarsága felé.
Majd rátévedt a szemem Kormányzó Urunk mellszobrára. Egyedül az Ő szeme nem volt harmatos, egyedül az ő szeme nézett összehúzott szemöldökkel, acélkeményen előre. Csodálatos szimbólum volt ez.
De itt sem időzhet soká a visszaemlékezés. A képek szaladnak, és én már ott is vagyok a tábortűznél. A jókedv hangja a tetőt csapkodja. Együtt ülünk a szombati testvérekkel, de nem csak a cserkészek ajkán harsog a nóta. Már az első negyed órában velünk énekel a közönség is. Egy öregúr pipájával verte a taktust. Mindenki fiatal volt ott lélekben, akárhány év nyomta is a vállát. Valami boldog, felszabadult érzés ragadott mindenkit magával.
Ha a hangulat nem is, de a tábortűz hamar véget ért. Visszamentünk hát az iskolába, várni a Mikulást. Nem váratott magára sokáig, puttonyában a lánycserkészek kedves ajándékát hozta. Erre már meg kellet forgatni a lányokat. Lassanként kiömlött a hangulat a folyosóra. Megkezdődött a körcsárdás és abba sem maradt másfél óráig. Jutott az ünneplésből is kinek-kinek elég elsősorban Makovits Jenő bácsinak, a szombati fiúk parancsnokának, azután a lányok vezetőinek, no meg maguknak a lányoknak is.
Másnap reggel jöttek a leventék, felváltani minket. Kinn voltunk, fogadni őket mis is. gyönyörködtünk szép dísze menetükben, kemény fellépésükben. De már nem voltunk olyan vidámak, mint előző nap. Közeledett a búcsú. Ez a búcsú sokszorosan fájt, hogy most, amikor első nap viseljük együtt a Hungária jelvényt, amit mi hoztunk fel testvéreinknek, és amikor először mentünk templomba azok alatt a zászlók alatt, amiket egy-egy csapat szeretete küldött, ilyen hamar el kellett válnunk egymástól. Mi ott voltunk, hallottuk a fogadalmukat, éreztük kézszorításukat, hallottuk kemény szavukat: „Vállalom!” Igaz szó volt. Vállalták és állták a fogadalmat 20 évig, a cserkész férfivá serdült, de a fogadalmat nem felejtette el senki. Éreztem, hogy most sem fogják elfelejteni…
Azután még néhány szó az iskolában, hátizsákot vállra, egy készszorítás az állomáson, a vonat kigördül, lobognak a zsebkendők, sapkák és egyre messzebbről hallják a szombatiak: Ne sírjatok ti szombati lányok, visszamegyünk még hozzátok… valaha, valaha… vagy soha…
Elhalt a nóta, egyre közelebb jártunk Feledhez, ahol nem várt élmény fogadott bennünket. Mikor nótaszóval rövidítettük a várakozás idejét, ezt hallottam a hátam mögül: „Mondhatom, hogy a mai a legszebb napja az életemnek, mikor ezeket a nótázó fiúkat látom.” Hátranéztem. Egy öreg magyar mondta ezeket a szavakat egy társának.
Vetettem még egy búcsúpillantást az öreg felé, és már indultunk tovább Füleknek. Betértünk az itteni csapat otthonába egy percre. Maguk építették házukat, maguk is díszítették, maguk fúrtak kutat hozzá. Ha van cserkészcsapat, amelyik joggal állíthatja magát cserkésznek, akkor ők tehetik.
Tőlük a betonfedezékekhez mentünk látogatóba. Így legalább megvolt az összehasonlítás a régi vár meg az újak között. Bementünk a zománcgyárba is. Azt mondták, nagy a kivitelük a világ minden részébe. A kis csuprok aljára ráírták: „Fülek visszatért!” Vajon mit érez majd az amerikai háziasszony, ha véletlenül egy füleki csuprot vásárol?
De időnkből erre sem futotta sok. Tovább uraztunk . Kilométert kilométer követett. Felcsillantak Budapest lámpái, zaj, tülkölés, egy utolsó „Jó munkát”, azután haza. De mindegyikünkben muzsikált a nóta: Visszamegyünk még hozzátok … Valaha … valaha … vagy soha …
Göncz Árpád
És mi lett belőle? patkány….
VALASZ.HU
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
