A gyors hajóikról és rettenthetetlenségükről híres vikingek nemcsak elszántan, hanem gyakran brutális eszközökkel harcoltak.
A nem hétköznapi kivégzési módszereik közül különösen hírhedtté vált az úgynevezett vérsas: egy véres rituálé, amelyet csak a leggyűlöltebb ellenségeiken hajtottak végre. Egy most publikált új tanulmány azokat az anatómiai sajátosságokat vizsgálta, ami alapján abszolút lehetségesnek bizonyult ez a kivégzési módszer.
A kreatív kivégzési módszer nem véletlenül kapta a vérsas nevet. A rituálé az áldozat hátának felszakítását és bordáinak a gerincétől való levágását jelentette, mielőtt a tüdőt kihúzták volna a keletkezett sebeken keresztül, a hátra fektetve azt. A kitárt bordákon szétterülő tüdő „végső csapkodása” állítólag egy madár szárnyának mozgásához hasonlított; innen ered e rémes rituálé neve.
A kutatók azonban eddig csak legendának tartották a vérsast, mint kivégzési módszert. Soha nem találtak ugyanis a rituáléval kapcsolatos régészeti bizonyítékokat, és maguktól a vikingektől sem ismert erre vonatkozó leírás. Magát a kivégzési metódust is csak a szájhagyomány útján terjedő költészetben és mondákban emlegették, amelyeket csak évszázadokkal később vetettek papírra.
A vérsas szertartását szakmai körökben ezért valószínűtlennek tartották, ami a kérdést vizsgáló kutatók szerint a viking sagák többszöri félreértéséből illetve a keresztény krónikások azon vágyából fakadhatott, hogy északi támadóikat barbár pogányokként mutassák be.
A The University of Chicago Press Journals tudományos szaklapban egy frissen publikált tanulmány azonban teljesen új megközelítést alkalmazott e kérdésben. Az orvostudósokból és történészekből álló csapat kikerülte a régóta fennálló dilemmát, hogy „tényleg megtörtént-e valaha a vérsas?”. Ehelyett a következő kérdést tette fel: „Vajon megtörténhetett-e volna?” és a válasz az egyértelmű igen.
A vérsassal kapcsolatos korábbi tanulmányok mindig csak az embertelen kínzásról szóló középkori szöveges beszámolók részleteire összpontosítottak, miközben hosszú viták sorozata indult el a „sas” áldozat hátába való „vágásának” vagy „faragásának” pontos kifejezéseivel kapcsolatban is. Széles körben az az álláspont terjedt el, hogy „az egész jelenség valami bonyolult költészeti félreértés lehet, nem pedig egy olyan gyakorlat, ami kivitelezhető lett volna.”
A modern anatómiai és fiziológiai ismeretek felhasználásával, a rituálé kilenc középkori leírásának alapos újraértékelése mellett azt vizsgáltuk, milyen hatással lenne egy vérsas az emberi testre – hangsúlyozta Monte Gates, a Keele Egyetem orvostudományi és idegtudományi adjunktusa a The Conversation online portáljának. – Azt tapasztaltuk, hogy magát az eljárást nehéz, de távolról sem lehetetlen végrehajtani, még az akkori „technológiával” sem.
Hozzátette: az gyanítják, hogy egy bizonyos típusú viking lándzsahegyet használhattak eszközként a bordaív gyors „kicipzározásához”. Ilyen fegyvert a svédországi Gotland szigetén talált kőemlékeken is ábrázoltak, ahol a kőbe vésett jelenet olyasmit mutat be, ami akár egy vérsas vagy más, hasonló típusú kivégzés is lehet.
A szakemberek azonban felismerték, hogy még ha a rituálét gondosan végrehajtották is, az áldozat nagyon gyorsan meghalt volna. Ezért a bordák „szárnyakká” történő átalakítását vagy a tüdő eltávolítására tett kísérletet valószínűleg egy holttesten hajtották végre, bár ez kétségbe vonja az „utolsó szárnyrebegtetés” valószínűségét.
Bár a vérsas ettől csak még inkább bizarrnak hangzik a modern ember számára, azt is érdemes látni, hogy noha a holttestek megcsonkítása és az azokon végzett rituálék végrehajtása szokatlannak hangzik, a viking kor harcos elitjétől mindez nem állt távol – mutatott rá Heidi Fuller, a Keele Egyetem orvostudományi vezető oktatója.
Régészeti és történelmi forrásokra támaszkodva kimutatták, hogy a vérsas rituáléja mindahhoz jól illeszkedik, amit a viking kori harcos elit viselkedéséről a tudomány jelenleg tud, mert nem idegenkedtek attól, hogy emberek és állatok holttestét különleges rituálékhoz használják fel, beleértve a látványos és szimbolikus jelentőségű kivégzéseket is.
A most publikált tanulmány kifejezetten az úgynevezett „deviáns temetkezéseket” vizsgálta, így többek közt egy jól öltözött nemesasszony csontvázát, akit a tizedik századi Birkában fejeztek le, majd fejének maradványait a karja és a törzse közé temették, és akinek hiányzó (esetleg lefejezése során megsemmisült) állcsontját egy disznó állkapcsával helyettesítették.
A társadalomnak ebből a rétegéből származó harcosok kifejezetten védték a jó hírnevüket, ezért hajlandóak voltak bármi áron megvédeni az imázsukat – mondta Luke John Murphy, az Izlandi Egyetem régészeti posztdoktori kutatója.
Úgy tűnik, a vérsas is az effajta hagyományőrzés egy radikálisabb esete, amelyet csak kivételes körülmények között hajtottak végre: például egy elfogott hadifoglyon, vagy aki korábban egy olyan tettet követett el (például meggyilkolt egy magasrangú, kötiszteletben álló személyt), amely ilyen, szégyenteljes halált érdemelt.
A középkori mondákban a „súlyos büntetést kiváltó gyilkosságok” közé tartozott az is, amikor az áldozatokat egy kígyókkal teli gödörbe dobták (ahogy történt a híres viking elöljáró, Ragnar esetében), vagy amikor vikingek által egy erre a célra emelt hosszú házban élve elégették őket. A vérsast a mondákban úgy ábrázolják, mint egyfajta kártérítést, amellyel a korábban meggyilkolt áldozat rokonai visszaszerezhették az elvesztett becsületüket.
A tudósok mindezek alapján azt állítják, hogy a vérsas „igen könnyen előfordulhatott a viking korban”.
Fizikailag tehát lehetséges volt, és összhangban áll a skandináv kivégzésekkel illetve a holttestekkel való bánásmóddal kapcsolatos tágabb társadalmi szokásokkal, ami a becsület és tekintély helyreállításával összefüggő viking büszkeséget is tükrözte.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
