Lehetőség a megértésre – Carl R. Trueman: A modern én felemelkedése és diadala

Lehetőség a megértésre – Carl R. Trueman: A modern én felemelkedése és diadala

Bonyolult világunkban nemcsak azért nehéz eligazodni, mert nem értjük a társadalmi folyamatokat, mozgásokat, hanem mert legtöbbször az sem világos, hogy mi is történik pontosan. Hiába látjuk magunk is, szükségünk van olyan elmékre, akik a valóságtól nem elrugaszkodva rendezik sorba az elemeket.

És ha sikerült mindezt tisztázni, meg kell keresnünk egy-egy jelenség okát, eredetét, ami szintén embert próbáló feladat. Ezért jól jön, ha valaki időt és energiát nem kímélve mindennek utánajár. Már csak azért is nehéz munka ez, mert az ideológia által átitatott magyarázatokban nincs hiány. Az értelmezéshez emellett szükség van néhány olyan fogalomra, melyek a segítségünkre vannak. Ez sem egyszerű, hiszen napjaink közkedvelt, címkeszerűen használt meghatározásai mindenre jók, egyedül a valóság megértésére nem. Carl R. Trueman angol keresztény teológus, egyháztörténész A modern én felemelkedése és diadala című műve, miközben megpróbálja meghatározni, mi is van, arra is kísérletet tesz, hogy felkutassa, miért. Mindehhez kölcsönvesz néhány olyan fogalmat, melyek segítik a társadalmi folyamatok feltárását.

Trueman provokatívnak tűnő felütéssel kezdi kötetét: „A könyv eredete kíváncsiságomban gyökerezik azzal kapcsolatban, hogy egy bizonyos kijelentés – »férfitestbe zárt nő vagyok« – hogyan érte el, hogy értelmesnek és értelmezhetőnek tartsák.” A szerző ugyanakkor hozzáteszi, hogy „ez a mondat metafizikai feltevések egész világát hordozza”. E megállapítás azért is fontos, mert rámutat: a ma divatos megközelítések kritikája világnézetek ütközéséhez vezet, másrészt, bármily banálisnak tűnik is e kijelentés, társadalomfilozófiai mélységű vizsgálódások nélkül nem kerülhetünk közel valódi értelméhez.

A szerző több ismert gondolkodó megállapítását is segítségül hívja elemzéséhez. Charles Taylor társadalmi képzelet fogalma mellett a kanadai filozófus mimetikus–poétikus kifejezéspárját is megemlíti. A mimetikus megközelítés szerint a világ adott renddel és értelemmel bír, amit fel kell fedezni, míg a poétikus nézőpont – mely a modern szemlélet jellemzője – a világot olyan nyersanyagként kezeli, amiből az egyén hozza ki az értelmet. Philip Rieff amerikai szociológus szerint a történelem korszakaiban felfedezhető a közügyekkel foglalkozó, majd a vallásos és a gazdasági ember. Mindhárom jellemzője, hogy az élet értelmét és célját a nagyobb közösség határozza meg. Ezzel szemben napjaink pszichológiai embere a személyes boldogságát, jóllétét tartja a legfontosabbnak.

Ehhez illeszkedik Taylor expresszív individualizmus meghatározása. Valamennyire mindannyian individualisták vagyunk, vagyis kisebb-nagyobb mértékben mindenki önmaga felé fordulva éli az életét. Ám a korunk trendjét követő „én” abban találja meg létezése értelmét, hogy kifejezésre is juttatja érzéseit és vágyait. Az expresszív individualizmus arra utal, hogy az identitás már nem csak önmeghatározás; fontos elemévé lett, hogy azt mások tudomására hozzák, s emellett az elfogadás gesztusait is kikényszerítsék. A szerző szerint ez a jelenség manapság elképesztő méreteket öltött. Az egyetemek olyan terekké váltak, ahol az ember nem tanulni és formálódni akar, hanem megnyilvánulni. Nem érvelni és gondolkodni tanul a diák, hanem a biztonságos tér nyújtotta keretek között megvalósítja önmagát. A szerző később arra is rámutat, hogy a szólásszabadság felszámolásának kiemelt helye lett a nyugati felsőoktatás, ahol az ellentétes vélemények kifejtését agresszív és gyűlölködő eszközökkel akadályozzák meg.

Rieff szerint az első – pogány – és a második – keresztény – után a harmadik világ embere már nem a transzcendensre, hanem önmagára alapozza erkölcsiségét. A harmadik világ egyfajta ellenkultúrát hozott létre, amely tudatosan szakít a korábbiakkal, sőt, önmeghatározásának fontos eleme, hogy tagadja a múltat. A napjainkban jellemző megközelítés történelemellenes, mert úgy látja, „a korábbi korszakok valójában az elnyomás terei voltak”. Vagyis a történelem – Marx elnyomó, elnyomott kategóriáit átalakítva – mindig bántalmazókról és áldozatokról szól. Nem véletlenül került előtérbe az áldozatlét: korunkban versenyszerűen keresi mindenki, hogy melyik kisebbségi – elnyomott – csoportba tartozik. Rieff értelmezésében a kulturális feledékenység arra utal, hogy a progresszió felszámolja a múlt nyomait, tekintélyeit, támadást indítva műalkotások, köztéri szobrok és épületek ellen. Trueman rámutat, az LMBTQ, a feminista, a dekolonialista és más hasonló szempontok „nem kiegészítik a korábbi történelemfelfogás hézagait”, hanem eltörlik a föld színéről a régi narratívákat.

Alasdair MacIntyre skót–amerikai filozófus szerint nem létezik olyan semleges álláspont, amelyből etikai elveket lehetne levezetni. (Ehhez illeszkedik a Böckenförde-paradoxon, mely szerint a szabadelvű szekuláris állam olyan előfeltevésekre épül, amelyeket ő maga nem tud garantálni.) Az itt felbukkanó emotivizmus a könyv egészének egyik fontos kifejezése. Azt jelenti, hogy az erkölcs a személyes ízlés kérdése lett, semmivel sem objektívebb, mint az érzéseink. Nem véletlen, hogy a progresszívnak nevezett gondolkodás sok esetben nem tartja szükségesnek az érvelést. A különféle megnyilatkozásokban használt címkék, dogmatikus álláspontok mellett ott találjuk a –fóbia végű kifejezéseket is. Ez utóbbiakat a pszichológiából vették át, és arra utalnak, hogy bizonyos hagyományos erkölcsi álláspontok a neurotikus bigottság kategóriájába esnek.

Hírdetés

Mélyebben elgondolkodva láthatjuk, hogy a mai, trendi önteremtés képessége – az ember bárki és bármi lehet – mítosz csupán, hiszen egyrészt állandóan változik, hogy mi is most a „menő”, másrészt valójában fiziológiai, biológiai és képességbeli korlátai vannak annak, hogy kivé válhatok. De honnan ered modern korunk énről kialakított felfogása? A szerző szerint Jean-Jacques Rousseau gondolkodására vezethető vissza, hogy a társadalom és a kultúra akadálya a személyes én kibontakozásának. A romantika költői – Wordsworth, Shelley és Blake – révén az erkölcs összekapcsolódott az esztétikai érzékkel, vagyis ízlés, és nem igazság kérdése lett. Charles Darwin megfosztotta a világot teleologikus, azaz cél felé tartó jellegétől. Friedrich Nietzsche szerint pedig az emberi természet és az emberi sors nem rendelkezik transzcendens vagy objektív alappal. Karl Marx historizmusa relativizálta az etikát, a történelem az elnyomás történetévé vált, s minden társadalmi cselekvés politikai jellegű lett. Sigmund Freudnak abban volt nagy szerepe, hogy mára a szexualitás az egyén és a társadalom szempontjából is meghatározó jelentőségűvé vált. Trueman a továbbiakban Antonio Gramsci, Max Horkheimer és Wilhelm Reich műveit elemezve megállapítja, az ént először pszichologizálták, majd a pszichológiai elemeket a szexualitás irányába tolták el, s ezt követte a szexualitás átpolitizálása, amit napjainkban is tapasztalunk.

Freud és Marx nézetei mára összekeveredtek. Reich szerint például a szexualitásra vonatkozó hagyományos etika valójában elnyomás. Herbert Marcuse ezen a nyomon továbbhaladva állapítja meg, hogy a nemzésre és a családra fókuszáló szexuális erkölcs a kapitalizmus fegyvere, amelytől meg kell szabadítani a társadalmat. Simone de Beauvoir elszakítja a pszichét a testtől, a biológiai adottságoktól: „az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik”. A gender, vagyis a társadalmi nem, eredeti értelmétől elszakítva ma már nem azt jelenti, hogy milyen szerepek jellemzik a nőt és a férfit egy közösségen belül, hanem arra utal, hogy a nem semmilyen módon sem kötődik a biológiai nemhez. Az ember kettéválik az anyagszerű testre és a psziché által meghatározott akaratra. Nem a férfiak és nők közötti egyenlőtlenséget kell megszüntetni, hanem magukat a biológiai értelemben vett nemeket.

A szerző amerikai jogi eseteket hoz példának, melyek elsősorban az ítélethez fűzött magyarázatok miatt érdekesek. Ennek során a melegházassággal kapcsolatos döntések megindoklását elemzi. A már említett emotív érvelés iskolapéldája tárul a szemünk elé. A részt vevő felek számánál ugyanis a hagyományos nézet lesz a normatív –két személy kapcsolata –, míg nemükre vonatkozóan – egy férfi és egy  – már nem. Feltehetjük a kérdést: Miért ne léphetne házasságra három nő, vagy esetleg két nő, három férfi és egy kutya? A felvetés bizarr, és visszatetszést kelt, ám élesen mutat rá arra, hogy a progresszió semmilyen érvet nem tud felhozni ellene, csupán azt, hogy ez ellenkezik a közízléssel.

Peter Singer abortuszról kialakított felfogása szélsőséges, ehhez kétség nem férhet. Ám érdekesebb az érvrendszer, amire támaszkodik. Ha következetes, akkor az abortusz a születés után is alkalmazható, hiszen mindaz, amit leír, amivel a szülést teszi meg a végrehajtható abortusz határvonalának, ellentmondásos érvelésbe fut. Miért ne lehetne megölni egy újszülöttet? Singer szerint ennek csupán esztétikai akadálya van: a tudatos döntés lehetőségét már emberinek tartja, de azt a tényezőt is elfogadja, hogy a szülők már látják a gyermeküket. Indoklásában azért kénytelen gyenge érveket felsorakoztatni, mert szerinte – mint az újbaloldal gondolkodói szerint is – az embernek nincs semmilyen lényegisége. Ennek feltételezését nevezik megvetően esszencializmusnak. Ám ha így van, abból adódik a következő lépés: az ember semmiben sem kivételes. Aki ezt állítja, az a progresszív gondolkodás szerint a fajizmus hibájába esik. A hagyományos nézet azért tarthatatlan, mert metafizikai alapon emeli ki az embert az élővilágból.

Trueman az utolsó fejezetekben rámutat, az LMBTQ+ sajátos szövetsége több mint ellentmondásos. A szerző kiemeli, hogy a mára már politikai tényezővé vált mozgalmat az áldozat szerepkör hangsúlyozása tartja csak egyben. A mozgalom teoretikusai semmiben nem értenek egyet, hiszen a biológiai, a pszichológiai és a társadalmi nem lebegtetése csak a felszínes, aktivista gondolkodás számára elegendő. Amint előkerülnek a meghatározások – például az a kérdés, hogy kit nevezünk nőnek –, felszínre törnek a kibékíthetetlen ellentétek. Ehhez társul a feminizmus harmadik – rendkívül harcias – hulláma, amely viszont már komoly konfliktusok forrásának bizonyult az irányzaton belül. Trueman veszi a fáradságot, és betűről betűre elemzi az LMBTQ+ jellemzőit, kimutatva, miben állnak szemben egymással. Mindehhez jó nyersanyagot nyújtanak a 2006-ban született, majd 2017-ben újabb elemekkel kiegészített Yogyakarta-alapelvek. Ezek vizsgálata során számtalan következetlenségre mutat rá a szerző.

Néhány évvel ezelőtt még azt írhattam volna, hogy „Carl R. Trueman könyvét vitaindítónak szánta”. Ám, mint azt Alasdair MacIntyre megállapítja, korunk szempontjából kulcsfontosságú, ugyanakkor tragikus probléma, hogy nincs már olyan közös alap, amire támaszkodva meg lehetne vitatni a nézetkülönbségeket. A „Nyugat egyfajta totalitárius anarchia felé halad” – írja Trueman –, még akkor is, ha ez a kijelentés elsőre ellentmondás. Ez azt jelenti, hogy a saját hagyományától, kultúrájától, erkölcsiségétől és vallási értékeitől megszabadult nyugati progresszió gondolkodásának középpontjában nincs semmi. Ám ez a semmi – mint A végtelen történetben Fantázia országát – elsöpri világunkat. Utat tör magának, ellepi a kommunikáció tereit, beszivárog a társadalom szövetének legkisebb réseibe is. És akkor mit tegyen a keresztény ember? Hagyományához, kultúrájához, erkölcsiségéhez és vallási értékeihez ragaszkodva keresse lankadatlanul a megértés lehetőségét. Ebben segít ez a könyv.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2025. január 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »