Pénteken, úgy dél körül, miközben békésen söröztem barátaimmal, éppen véget ért Csíkszeredában a román trikolór napja. Hát, ilyen is van.
A román hősök szobra előtt (ilyen is van Csíkszeredában), felvonult egy kisebb dandár. Néző is volt vagy húsz, feleségek, ez-az, rokonok. Mi persze ezen jót röhögtünk, sör mellett. Közben elszállt fölöttünk, rendkívül alacsonyan, három kiszuperált MiG–23-as, a poharak összerezzentek az asztalon, mi nem. Ezt már megszoktuk. Időnként repkednek, ijesztgetnek, katonai demonstráció, senki nem veszi komolyan.
Azért a Székelyföldet, különösen Hargita megyét, ahol a székelyek, magyarok 83 százalékos arányban élnek, harapdossák rendesen. Ez már nem vicces. Kezdetnek elcsatolták 1950-ben a moldvai Bákó megyéhez Gyimesbükköt és Nagy-Gyimest, ami nekem különösen fáj, mert őseim ott nyugszanak. Persze, ehhez kellett egy kiszolgáló, tettre- és árulásra kész csángó-székely ember is, éppen „primar”, azaz polgármester és párttitkár vala, de ami tény, az tény.
Pár évvel ezelőtt, jó szokásukhoz híven, a regáti románság kezdett feljövögetni az Úz völgyén. Az úzok… Hát, arról maximum mi tudnánk mesélni. Meg a gagauzok. Eleinte csak pár kilométer. Az is sok. Belenyugodott a tehetetlen, ignoráns magyar képviselet. Ma már a magyar katonai temetőt is elvették, mert az egy szinte névtelen (amúgy Dormánfalva) román falu tulajdona lenne. Szó sincs róla. Ott csak magyar, német és zsidó (!) katonák fekszenek. Az állítólagos néhány román sírról kiderült, állati eredetűek a csontok. Ez persze senkit nem zavar.
Pár napja, egyszerűen csak úgy, Neamț moldvai megyéhez csatolták Hargitától a Békás-szorost. Ja, arról a Hargitáról, ahol tudják, egy honvéd állt. Nem, ezeknek nem elég a megemésztetlen zsákmány, ezek haramiák. A „haramia” szó egyébiránt a török sereg keresztény zsoldosait jelentette, akik csak a zsákmányért mentek harcba. Hát, most éppen hasonló helyzetben vagyunk. Haramiák jönnek ránk, száz éve.
Az egyik legnagyobb turisztikai bevételi forrás az amúgy is koldusszegény Gyergyószentmiklósnak? Meg hát jelképes hely is. És megint harapnak egy zamatos falatot a Székelyföldből. Mert ezek telhetetlenek. Van egy idő, amikor csak a fal van már a hátad mögött. Ez az az idő. Mi lesz a következő? Román hadikikötő a Szent Anna-tavon? Ne nevessetek, ezek képesek rá. Ha meg nem állítjuk őket. Meg fogjuk.
Mert van egy határ. Ezeréves határ. A szíveinkben ott él.
György Attila (A szerző író) / Magyar Nemzet
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
