Barnai Brigitta nővérrel, a Congregatio Jesu közösség tagjával A Szív jezsuita magazin novemberi számában olvasható hosszú interjú daganatos betegségéről, a kórházi életről, kiengesztelődésről, elengedésről. Az alábbiakban a beszélgetés rövidített változatát közöljük. Az interjút Tornya Erika RSCJ készítette.
– Az egészség és betegség kérdése nagyon aktuális az életedben. Tudsz erről beszélni?
– Tudatos döntés részemről, hogy mindenhol őszintén beszélek a daganatos betegségemről, mert ez segíthet másoknak is. 2019 őszén, negyvennégy évesen kezdtem különleges fájdalmakat érezni, amilyenek addig nem voltak a testemben. Ezt annak tudtam be, hogy talán már a változókorba léptem, éjjelente izzadtam, elfáradtam lépcsőzés közben, esténként belázasodtam. Nem vagyok az a „guglizós” típus, egyszerűen elmentem a körzeti orvoshoz, hogy mondja meg, mi a bajom. Szeptember vége volt, sokan meghűlnek ilyenkor, kezdődött az influenza is, ezért az orvos azt mondta, nem lát semmi különöset, ha lázas vagyok, vegyek be lázcsillapítót. […]
– Bekerültél az ajkai kórház fertőzőosztályára. Súlyos diagnózist kaptál, komoly kezelések sorozata kezdődött el, végül eltávolították a daganatot. A műtét után milyen kezeléseket kaptál?
– A legerősebb, háromnapos, bentfekvéses kemoterápiát kaptam kéthetente. Ilyenkor folyamatosan jött belém az anyag, abból is a legerősebb; ilyenből hetvennyolc kezelést kaptam. Mikor ez már nem segített, jött a gyógyszerezés, nem sok eredménnyel. Ezek után biológiai kezelést kaptam a veszprémi onkológia kúráján. Itt a vérvétel eredményétől függően helyben megkaptam a kezelést, és utána hazamentem. Amikor három napig a kórházban feküdtem együtt a többi beteggel, előjöttek az élet nagy kérdései. Ha valaki nem volt nagyon rosszul, akkor nagyon sokat beszélgettünk. És előkerült minden: feldolgozatlan gyerekkori élmények, szülő–gyerek kapcsolat, megoldatlan családi problémák, sebződések, házastársi kapcsolatok, bántások, ugyanakkor örömök, büszkeségek is, és sokat nevettünk is.
Ez nagyon érdekes élmény volt számomra. Ez a tapasztalat arra késztetett, hogy először saját magam számára fogalmazzam meg, hogy nekem mit jelent a betegség, az elengedés, az elmúlás, a halál, mert csak úgy tudok hitelesen beszélni ezekről a dolgokról, úgy tudok választ adni ezeknek a beteg embereknek. Sokan már nincsenek közöttünk azok közül, akikkel egy szobában voltam. Egyszerűen olyan érzés van bennem velük kapcsolatban, hogy jó helyen vannak. A betegségem többek között arra is megtanított, hogy együttérzőbb legyek, és sorsközösséget vállaljak a betegekkel. Eddig ez nem volt ilyen intenzitással az életem szerves része.
– Van emléked különösen fontos beszélgetésről?
– Volt egy betegtársam, aki először nem bírta elviselni az elengedésről, elmúlásról, halálról szóló kérdéseket. Azt mondta, menjünk ki a szobából, amikor ezekről beszélgetünk, mert ő nem hajlandó a témával foglalkozni. Aztán egyre rosszabb lett az állapota, és amikor ismét egy szobába kerültem vele, odahívott az ágyához. Azt mondta: „Nagyon félek a haláltól, tudom, hogy már nagyon közel van, de én nem vagyok hívő ember. Az Isten nekem kimaradt az életemből. Rettegek a pokoltól, hogy oda fogok kerülni. Mondd meg nekem, hogy most mit csináljak!” Egy rövid fohász után az a gondolat ébredt bennem, hogy „Istenem, segíts reményt adni, hogy valami kapaszkodót és vigaszt tudjak neki adni.” Aztán ezt mondtam neki: „Figyelj, én azt gondolom, hogy ezt a világot és azt, ami vár ránk, nagyon kevés választja el egymástól. Hiszem, hogy ott várnak bennünket. Szerintem segíteni fognak azok az emberek, akik már odaát vannak, és szerettek bennünket.” Na, ekkor óriási zokogásban tört ki, hogy őt nem szerette se az anyja, se az apja, szeretetlenséget élt meg egész életében. Tovább beszélgettünk, és azt mondtam neki: „Biztos van vagy volt valaki az életedben, aki szeretett téged.” Akkor nagyra nyílt a szeme, és mosolyogva mondta: „A nagymamám.” És akkor elkezdtünk beszélgetni a nagymamájáról. Arról a személyről, akinél megtapasztalta, hogy szeretve van. Aztán megemlítette az egyik nagynénjét is, azokat az embereket, akik már nincsenek itt, és akiken keresztül megtapasztalta a szeretetet, az elfogadást. A beszélgetés végén felidézve a szép élményeket még nevettünk is. Ő pedig megnyugodott. […]
– Energikus vagy, sugárzó.
– Igen, mindenki azt mondja, hogy „de jól nézel ki, te adsz nekünk erőt”. A legutóbbi kezelésem története: ott fekszem, megkapom az allergia elleni injekciót. Ilyenkor rögtön el szoktam aludni. És félálomban hallom, hogy azt mondja egy hölgy a mellettem lévő ágyon: „Ő az én példaképem.” Azon gondolkoztam, miért vagyok példakép, amikor itt fekszem ebben a nyomorult állapotban. Kiderült, hogy azért, mert a betegek beszélnek arról, milyen sokat segít nekik az, hogy meghallgatom őket. Egymást vigasztaljuk. A kezelőorvosomnak végtelenül hálás vagyok, orvosilag és emberileg is mindent megtesz, hogy meggyógyítson. Amikor együtt elkeseredünk, én bátorítom a doktornőmet, hogy „nyugi, nincs itt vége a történetnek”. És akkor azt mondja, hogy „hát igen, Brigitta, mindannyiónknak így kellene élnie”.
Szeretem úgy élni az életem, hogy most te vagy, ti vagytok a legfontosabb emberek az életemben, ti vagytok a felebarátaim, rátok figyelek, mert nem tudom, mi lesz egy óra múlva. És hálás vagyok a Jóistennek, hogy nem tudjuk sem a napot, sem az órát. Hiányzik a kultúránkból a halálról és az elmúlásról szóló beszélgetés, nem beszélünk róla eleget. Ezért szeretem nagyon Polcz Alaine-t, mert ő nyíltan beszélt az elmúlásról, a halálról, hogy nem kell félni tőle. Foglalkoztat a „készenléti állapot” kifejezés is, amit leginkább a számítógépekkel kapcsolatban használunk. Mit jelent, hogy „készenléti állapotba” helyezzem magam, hogy készen legyek Isten számára? Jézus is mondja a Bibliában: „Legyetek készen…”, és ez egy felszólítás. A jelenlétet gyakoroljuk a lelkigyakorlatok végzésekor, azt, hogy Isten számára egészen jelen legyünk. Napi szinten is gyakorlom, hogyan legyek készenléti állapotban. Ebben nekem sokat segít Loyolai Szent Ignác imája a „szerető figyelmességről”, amiben visszatekintek a napomra: hálát adok, bocsánatot kérek, és kérem a kegyelmet a másnaphoz. Ilyenkor elengedem a napot, átadom Istennek, mert a megélt nap már soha többet nem jön vissza, az már az örökkévalóság része. Közben érzem, hogy fogyatkozik az erőm, nem annyit bírok, mint régebben. Ez is az elengedéshez tartozik, elfogadni azt, hogy nem vagyok már olyan erős. Elfogadni, hogy negyvenöt évesen csökkentett munkaképességű lettem, csúnya szóval: leszázalékoltak. Olyankor, amikor mások még erejük teljében vannak.
– Mit kellett elengedned először?
– El kellett engednem az elvárásaimat magammal szemben. Kérdeztem Istent: „Uram, akkor most hogy szolgáljak neked? Valóban csökkent értékű vagyok?” Vagy csak arra volt szükségem, hogy átgondoljam, Isten most mást akar tőlem, a keze most másként érint, csak idő kell, hogy megértsem.
Azzal, hogy elengedtem az egészségemet, elengedtem, hogy nem tudok úgy dolgozni és teljesíteni, mint korábban, szabadabbá váltam. És ez a szabadság segített abban, hogy újratervezzem az életem. […]
– Mersz előrenézni?
– Abszolút. Csak úgy tudok élni. Ezer tervem van. Szeptembertől újra megnyitottuk házunkban a közösségi teret, minden hónapban egy alkalommal várjuk az érdeklődőket a különböző lelki programokra, amiket mi szervezünk. Havonta egy alkalommal taizéi imaórát tartunk, ahol együtt imádkozunk sok kedves emberrel. Néhány felnőttet és több lelkes fiatalt is kísérek személyesen a lelki életük, Istennel való kapcsolatuk útján; online is találkozok olyanokkal, akiknek a lelkigyakorlatát kísértem, és igényük van további együttlétre, lelki megosztásra, ez is értékes csoport számomra. Veszprém jövőre európai kulturális főváros lesz, már tervezzük, milyen lelki programot tudunk kínálni a királynék földjén. Ezzel kapcsolatban benne vagyunk egy fontos projektben, amihez minden támogatást megkaptunk. Egy atya is megkeresett a közelmúltban, hogy egyre több daganatos beteg van a környezetében, ezért önsegítő csoport indítását is tervezzük. Egyszerűen csak arról van szó, hogy sokszor elég az embereket meghallgatni, és ha igazán figyelünk rájuk, akkor megmutatkozik a következő lépés. Ezek a tervek, szolgálatok nekem erőt adnak, fölspannolnak, motiválnak, hogy akkor még van dolgom itt a földön. Megerősítenek abban, hogy a betegséggel együtt is szeret és használ az Isten az ő dicsőségére, addig, ameddig ő akarja. És ez a bizonyosság mindennél fontosabb.
A teljes beszélgetés A Szív jezsuita magazin 2022. novemberi számában olvasható.
Forrás és fotó: Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
