Május elsején talán arról kellene írni, hogy is volt az még az átkosban, azokon a bizonyos felvonulásokon. A munka ünnepén. A tömegnyomorról, az ájulásokról, a kötelező felvonulás utáni eszem-iszomról. Valami hasonlatosság persze van a tegnapi Kossuth téri nagy esemény és a munka ünnepe között, de csak külsőleg, kulisszáiban. Ott is hatalmas volt a tömeg, és a mentőknek is akadt dolguk…
Ferenc pápa már harmadszor jött el közénk, mert hiányoztunk nekik. Méghozzá rövid időn belül. Hisszük és sejtjük, azért mert szeret bennünket. Ezért nem volt áldozat számomra sem az éjjel három órai kelés, hogy minél előbb felérjünk Budapestre. Habár a határok már átjárhatók, egy képzeletbeli kapun azért átjöttünk már akkor is, ha másként nem észleltük, hát telefonos sms-ek formájában. Ezek jelezték, hogy már Magyarországon vagyunk.
Ahogy közeledett a reggeli nyolc óra, úgy lett mindenki egyre feszültebb, hiszen csak korlátozott ideig engedték be a jónépet a Kossuth térre. Kisebb csoportokban próbáltunk eljutni a biztonsági kapuhoz, amin szerencsésen átjutva, szó szerint belépőt nyertünk a pápai szentmisére.
Ezután már csak a megfelelő hely, ahol legalább a kivetítő jól látszik, keresése volt a cél. Mi tagadás, a hatalmas embertömegben ez nem volt gyerekjáték, de kitaláltunk magunknak egy olyan taktikát, amivel legalább egy picinyke teret ki tudtunk alakítani, amit intim zónának semmilyen esetre sem lehetett nevezni.
Főleg, hogy hátulról folyton lökdöstek, nyomakodtak az emberek. Hiába mondtuk nekik, beljebb sincs már hely, most jöttünk onnét. Még így is jobban jártunk, mint mögöttünk valaki, aki egyre csak azt számlálta: az én lábam nem sétatér…
A nehezített körülmények ellenére próbáltunk arra figyelni, amit a kivetítőn láttunk-hallottunk. A mellettünk álló úriember kicsit még kommentálta is, mondván, a Szentatya autója épp most kanyarodik a parlament felé, és mindjárt itt lesz. Az izgalom fokozódott, s egy-két perc múlva már fel is tűnt a pápamobil. Csak a tetejét láttam, mert a kis- és nagyobb gyermekes szülők nyakukba kapták gyermekeiket, és mindenki fényképezni akart… Hatalmas fal emelkedett fel előttünk. Amin akkor nem találtam kaput.
Ferenc pápa szentbeszédének lényeg is a kapunyitásról szól, a szó minden értelmében. Katolikus egyházfőként nem is buzdíthat másra, mint a szeretet gyakorlására. Elvégre Jézus követőinek valljuk magunkat. Amikor magyarul mondta, hogy Isten, áldd meg a magyart, a tömeg tapsviharban tört ki.
Igencsak elérzékenyültem, amikor láthatóan nehézkesen, betegségével küszködve odasétált a Szűz Mária-kegyképhez és hosszasan nézte. Elvégre Mária országába jött… Vajon mire gondolhatott? Talán arra kérte a Szűzanyát, oltalmazza továbbra is magyarokat, és vigyázzon az egész világra. Lehet, hogy saját magának kért erőt, hogy idősen, testi nyavalyáktól küszködve is legjobb tudása szerint végezhesse fontos feladatait. Hogy mi suhanhatott át egyházfőnk gondolataiban, az persze sosem derül ki… De hogy itt járt, értünk imádkozott, azt nem felejtjük el soha.
Mi már régen otthon voltunk, és megkésett vasárnapi ebédünket fogyasztottuk, de neki még délutánra is volt programja. Kora este utazott csak vissza Rómába, és a hírek szerint Novák Katalin köztársasági elnök saját maga sütötte sós stanglit adott neki ajándékba. Lehet, hogy már a repülőn megkóstolta. S majszolgatása közben arra gondolt, ismét jó volt közöttünk lenni. Talán megérzett valamit a magyarok mély hitéből, híres-nevezetes vendégszeretetéből is. Nagyon elfáradhatott a három nap alatt, de hogy jól érezte magát, abban majdnem biztosak lehetünk. Az eseményeken készült fotókon sokszor láttuk mosolyogni, kedélyes, közvetlen hangulatban. De hát ilyen ő, kitárja szíve kapuját mindenki előtt. S mindenki bebocsátást nyer.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
