Talán akkor vált igazán ketté Csehszlovákia, amikor különvált a telefonos hívószáma! Igaz, a szomszédban maradtak: 00420 és 00421! A telefonálás újkori története sok minden mással együtt bennünk, velünk él! Az utcai telefonfülkétől a mindent tudó, és rólunk is sok mindent eláruló, nyomkövető okostelefonig.
Amikor szembe jön veled a múltból egy telefonfülke, eszedbe jut, hogy a mai rohanó mobilvilágunkban az utcai telefonfülke már értelmét vesztette, nagy ritkán botlunk bele egy magányos ottfelejtettbe. Egykoron esernyő híján még az időjárás viszontagságai elől is menedéket nyújtottak, a gyerekeknek pedig búvóhelyet, esetleg a szerelmeseknek is.
A „leesett a tantusz” kifejezés is az utcai telefonfülkékhez kapcsolódik. Ugyanis a hetvenes évek végéig Magyarországon az utcai telefonáláshoz előre átváltható tantuszt, egy speciális érmét kellett használni.
Amikor a tantusz beleesett a tantusztartályba, és ráesett a többi érmére, hangot adott ki. Ezzel jelezte, hogy létrejött a kapcsolat a hívó és a hívott fél között. Ma már csak olyankor használjuk a ”leesett a tantusz” szókapcsolatot, amikor végre valahára megértette a beszélgetőpartnerünk, amit mondani szántunk neki. Az élelmesebbek annak idején kilyukasztották a tantuszt, belefűztek egy erősebb cérnaszálat, a nyakukban tartva többször is tudtak vele hívni a fülkéből.
Ezt követte a telefonálásnak az a korszaka, amikor aprópénzzel lehetett távbeszélgetést kezdeményezni. Ez egyszerűbb módja volt a telefonhívásoknak, mivel ekkor már nem kellett előbb a trafikban átváltani a pénzt tantuszra,
bármikor hívást indíthatunk a zsebünkben lévő apróval. Az aprópénzes telefonálásnak azonban volt egy hátránya: a fülkéket a pénzért gyakran feltörték. Ezért néhány év múlva új megoldással, telefonkártyával cserélték fel azt az aprópénzt. Ez egy aránylag modern, jól működő megoldás volt abban az időben. Sokan a lejárt telefonkártyákat is gyűjtötték, ami új hobbivá vált, hasonlóan a bélyeggyűjtéshez.
Budapesti egyetemista éveim alatt szerzett postai telefonos élményeim is felejthetetlenek! Amikor hiányoztak az otthoniak és beszélni szerettem volna velük, mobiltelefonok híján bementem a Petőfi utcai főpostára, kértem egy interurbán R beszélgetést (nemzetközi hívás a hívott számlájára – a fiatalabbak kedvéért), vártam egy-két órát, (néha többet, ritkán kevesebbet), és máris beszélhettem.
Gyanús volt nekem, hogy az óceánon túli hívások sokkal gyorsabban bejöttek, a Los Angelesbe hívó néni mellettem már el is felejtette távolba szakadt 56-os rokonait, amikor én még mindig csak vártam az otthoniakra.
Dühöngtem magamban, hogy a kágéestés, varsói szerződéses anyukátok, baráti országba miért nem lehet ugyanolyan gyorsan hívni? Nem tudtam mire vélni, azzal nyugtattam magam bambán, hogy a sós tengervízbe merített telefonkábelek gyorsabban közvetítik a hívásokat, mint a telefonpóznákon lógók. Néztek is rám elismerően a várakozók, hogy az érsekújvári interurbánomra milyen sokat kell várni! Biztos nagyon messze lehet ez a város! Az internacionalista oktatásügyön és agymosáson felnevelkedett nemzedékek történelmi tudata mit sem sejtette, hogy egy erősebb hátszélben át is lehet köpni Újvárba Esztergomból vagy Komáromból, és hogy ez egykoron nem is számított volna nemzetközi hívásnak…
De én ezt nem árultam el, hadd higgyék, hogy a világ túlsó végén van, ahova a postagalamb se jár.
A hatos fülkében aztán általában leizzadtam, mint Kern András a klasszikus rádiókabaréjában, a vasedényesben, amiben legalább 10 telefonállomással beszélget egyszerre, de az örökös visszatérő a Vasedény (egykori magyarországi üzletlánc) volt, ahol a kivehető ajtós NDK-s turmixgép érkezéséről érdeklődik többször is egy türelmetlen telefonáló. Vagyis nem voltak ezek sima beszélgetések: hol engem hallottak tisztán, hol én őket, és nagyon zavarmentes légköri viszonyoknak kellettek lenniük ahhoz, hogy jól értsük egymást. Meg aztán az egymással szomszédos fülkékből is akaratlanul átszűrődtek a hangos beszélgetések.
Egyszer én is beleszóltam a szomszédfülke tengerentúli marhapörkölt-receptes beszélgetésébe, hogy én majorannát is szoktam beletenni, de csak ha már megpuhult a hús.
Meg vándoroltak is a beszélgetések: a hatos fülkémbe néha átjött a tizenkettes fülke calcuttai hívása, de kapcsolták valakinek a Pentagont is egyszer tévedésből. Az én szerény érsekújvári hívásomat pedig a kilencesben értem utol…
El kell árulnom a nagy telefonálós vétkemet is: egyszer megkárosítottam a Magyar Népköztársaságot! Elterjedt ugyanis a kollégiumban, hogy a Kosztolányi Dezső téren egy fülkéből lehet hívni 2 forintos pénzérmével külföldre.
Fülkeforradalom már a hetvenes években! Igen, lehetett, csak ki kellett várni a sort.
Úgy is bukott le a fülke, mert valakinek feltűnt, hogy ennél a fülkénél milyen színes a várakozók sora, mindig sok arab, vietnami, néger meg nem néger ácsorgott türelmesen, várva sorára, rokonságára. Bár azt is mondták nagy csöndben akkoriban, hogy ezeket a beszélgetéseket egyesek lehallgatták, aztán küldték a jelentéseket a baráti nagykövetségekre….Mobillal ez már nem történhet meg? Dehogynem!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
