Adolf Hitler életének valószínűleg egyik legboldogabb pillanata az volt, amikor 1940. június 17-én reggel a francia–belga határ közelében elhelyezett főhadiszállásán értesült a francia kormány fegyverszüneti kérelméről. A Führer arcára széles vigyor ült ki, és örömében a térdeit csapkodta. Maga sem számított rá, hogy Európa egyik legerősebb hadserege ilyen könnyen megadja magát. A náci Németország sikere Franciaország számára az ország kettészakítását jelentette. Míg a fejlettebb, iparosodottabb északi régiókat megszállta a Wehrmacht, a déli, mezőgazdasági területek a 84 éves Henri Philippe Pétain marsall vezetésével, Vichy központtal működő, névleg szuverén Francia Állam irányítása alá kerültek. A vichyi rezsim vezetőinek többsége úgy gondolta, a bolsevik megszálláshoz képest a náci függőség a kisebbik rossz. Meggyőződésükké vált, hogy csak ők vezethetik ki Franciaországot a „dekadens”, korrupt III. Köztársaság által hátrahagyott morális válságból.
A Wehrmacht 1940. május 10-én indította meg a támadást a nyugati fronton, és a német katonai vezetők néhány héttel később, június 22-én a compiégne-i erdő melletti vasúti kocsiban már azt figyelhették, ahogy a francia delegáció vezetője, Charles Huntziger tábornok a fegyverszüneti egyezményre kanyarintja a nevét.
A compiégne-i erdő 22 éven belül másodjára lett világháborús fegyverletétel színhelye, a szerepek azonban most felcserélődtek
Franciaország villámgyors második világháborús vereségéhez a vezérkar alkalmatlansága és a modern haditechnika hiánya mellett még számos, nem kevésbé jelentős tényező is hozzájárult. Az, hogy a franciák ennyire könnyen feladták a küzdelmet, nagyrészt az első világháború tapasztalatából fakadt. Franciaország ugyanis csak óriási emberveszteség árán volt képes győztesen kikerülni a nagy háborúból, a siker kínálta lehetőségeket azonban nem tudták kiaknázni, így nem csoda, hogy a hatalmas áldozatot hiábavalónak tekintették.
Német katonák a párizsi Place de l’Opera terén
A hangulatot jól példázza a Nobel-díjas író, Roger Martin du Gard 1936-ban, a spanyol polgárháború alatt barátjához írt egyik levele: „Bármit, csak háborút ne! (…) Semmi, sem a bírósági meghurcoltatás, sem a szolgaság nem hasonlítható a háborúhoz. Bármi, inkább Hitler, mint a háború!”
A fegyverszüneti feltételek elfogadásában a pacifista közhangulat mellett Hitler Franciaországgal kapcsolatos stratégiája is szerepet játszott. A Führernek ugyanis – amellett, hogy a franciákat a lengyelekkel ellentétben az „életre érdemes népek” kategóriájába sorolta – nem állt érdekében Franciaország teljes területének költséges megszállása. Igyekezett elérni, hogy a franciák ne vehessenek részt többé hadviselő félként a háborúban, miközben arra is törekedett, hogy a németek könnyedén kiaknázhassák az ország erőforrásait. Ezért nem szállták meg a német csapatok a déli országrészt, az úgynevezett szabad zónát, amelyben így megmaradt az önálló államiság látszata.
A francia Le Petit Journal című lap 1935-ben közvélemény-kutatást rendezett olvasói körében arról, hogy kit fogadnának el leginkább diktátorként. A legtöbben az első világháború hősére, Pétain marsallra voksoltak, és a győztes népszerűsége még öt évvel később is töretlen volt. Míg az 1940. június 17-i, fegyverszünetet bejelentő beszédét franciák milliói hallgatták áhítattal, addig a Franciaország függetlenségéért angliai emigrációból küzdő Charles de Gaulle másnapi, harcra buzdító szavai csak egy nagyon szűk réteget hoztak lázba. Pétain népszerűségére jellemző, hogy 1940-ben egy nő Toulouse-ban a kocsija elé vetette magát, csak hogy megérinthesse a marsallt.
A Saint-Étienne-be látogató Pétain marsallban a veteránok és a francia lakosság zöme a hős verduni védőt és nem a nácikkal kollaboráló politikust látta
A franciák többsége meg volt győződve róla, hogy személye garancia az újonnan felálló kormány vezetői által hangoztatott „nemzeti forradalom” keresztülvitelére. Az immár az auvergne-i Vichy fürdővárosában ülésező francia parlament ennek jegyében 1940 júliusában – óriási többséggel – teljhatalommal ruházta fel a verduni hőst. Innentől kezdve a törvényhozó és végrehajtó hatalom mellett az igazságszolgáltatás és a közigazgatás irányítása is a „Francia Állam feje”, Pétain kezében összpontosult. A III. Köztársaság gyakorlatilag megszűnt létezni. A Szabadság, Egyenlőség, Testvériség jelszava helyett a Munka, Család, Haza hármasság lett az új rendszer alapja.
Hogy ekkoriban ezt a megoldást nem csak a konzervatív, antiliberális politikusok és értelmiségiek fogadták el, arra jó példát szolgáltat a jobboldali elhajlással nehezen vádolható irodalmár, André Gide egyik naplóbejegyzésének részlete: „(…) elfogadnék egy diktatúrát, mert attól tartok, egyedül ez mentene meg minket a felbomlástól” – írta 1940. július 10-én a neves baloldali értelmiségi.
A kormány a széles körű felhatalmazás birtokában jogkorlátozó intézkedések sorát hozta meg. A cenzúra révén erőteljesen korlátozták a sajtószabadságot és az egyesülési jogot, felfüggesztették a politikai pártok működését, és betiltották a szakszervezeteket, valamint – a szabadkőművesekre utalva – a titkos társaságok működését. A parlament szerepe minimálisra csökkent.
Pétain marsall Otto Abetz német nagykövettel ráz kezet a fegyverszüneti egyezményt francia részről aláíró Charles Huntziger tábornok temetésén
Vichy-Franciaország férfieszményképe a családjáért dolgozó, becsületes föld- és kézműves volt, az ipari dolgozók legfeljebb a kommunista propaganda mételye által megrontott naiv munkás nem túl sok pozitív kicsengéssel bíró címére tarthattak igényt. A „deviáns viselkedés” egyébként sem tartozott a rendszer kedvelt magatartásformái közé: a homoszexuálisok is ritkán számíthattak a kormány támogatására, de az abortuszt fontolgató terhes nők is jobban tették, ha megtartották maguknak kételyeiket.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
