Az egész világon léteznek ezek a gazdag övezeteket elszigetelő falak. Alapvetően „zárt lakópark”, ahol a területre csak a tulajok mehetnek be, s fallal van biztosítva ennek a betartása.
Normál esetben sok jelentőségük nincs ezeknek a falaknak. Hiszen szimpla magánterület-elhatárolások.
Igazi jelentőségük ott van, ahol egyrészt hatalmas az eltérés életszintvonalban a falon belüliek és kívüliek között, másrészt a külső szint nyomor vagy ahhoz közeli.
A legszegényebb latin-amerikai országokban mindez bevett gyakorlat, nemcsak a felső réteg, de az alsó-középosztály is nagyrészt elfalazott területeken él. Az ok: a biztonság természetesen.
Kelet-európai szemmel elképzelhetetlen eltérések vannak a lakosságban. Míg Magyarországon a felső 10 % szintje az alsó 10 % szintjének kb. a 8-szorosa, addig ez pl. Peruban 30-szoros, s Peru nem rekorder ebben, vannak rosszabb helyek is. De már ez a 30-szoros eltérés is akkora, hogy joggal lehet félni. (Azért hozom fel Perut, mert ott éltem.)
S itt nem azt kell elképzelni, hogy a falak mögött óriási luxusvillák vannak, milliomosokkal. Az alsó-középosztály is ott van. Sokszor pl. 10-emeletes házak 2-3-szobás lakásokkal, nagyjából olyan vagyoni helyzetű emberekkel, mint amilyen egy átlagos magyar. De ez ott gazdagnak számít a nyomorgókhoz képest.
Amikor én kisgyerekként ott éltem Peruban is így volt, ma is így van. Előbb egy 8-emeletes házban laktunk valahol a központban, itt fegyveres portaszolgálat volt, majd elköltöztünk Lima déli részére egy „sorházba”. Nyilván egyik se volt a leggazdagabb környék: a korabeli szokás szerint a magyar kiküldötteknek a magyar állam fizette a lakást, azaz a megoldás nem magas fizetés volt, hanem fizetés és lakás, szóval a magyar állam nyilván sose bérelt drága helyeken. De helyi mértékkel mindegyik „jómódú” hely volt.
Arrafelé tulajdonképpen minden jómódúnak számít, ahol van infrastruktúra, szemétszállítás, s rendőrség. Az átlag nyomorgó helyeken semmi ilyen nincs, jellemzően csak áram van, de nincs se vízvezeték, se csatorna, az utcák nincsenek rendesen kialakítva, s a rendőrség be se mer menni.
A perui nyomornegyedekben a közbiztonság egyébként nem mindig hiányzik. A legrosszabb helyeken persze narkóbandák garázdálkodnak, s életveszélyes arra menni. De egyes helyeken sajátos megoldások születtek.
Az egyik megoldás, hogy valamilyen helyi bűnözőcsoport átveszi az irányítást a környék felett, olyan szinten, hogy tőle kell „megvenni” a beköltözési jogot, majd díjat. „lakbért” kell fizetni neki. (Egyébként persze mindez közterület, s eleve tilos beköltözni, hiszen papíron az ott épített kunyhók nem is léteznek, ezek mind illegális beköltözők.) Aztán a bűnbanda védi a környéket, az idegeneket igazoltatja, a szabálysértőket bünteti, így tulajdonképpen élhető körülményeket teremt a lakosoknak: persze az egész életvitel így is borzasztó, de az ott lakók legalább nem kell hogy féljenek életükért és kevés vagyonukért.
Így tehát sokszor kifejezetten rendesen felszerelt lakásokat is látni ilyen helyeken, tv-készülékek vannak mindenhol, konyhai tűzhelyek, sokszor motorkerékpárok, s a lakosok biztonságban tudhatják vagyonukat, simán elmehetnek otthonról dolgozni, hiszen a területet uraló bűnbanda miatt senki nem mer lopni, márpedig az ilyen bűnbandák „büntetőjoga” jóval keményebb, mint az államé, azaz pl. csonkítás jár lopásért, visszaesőknél lelövés. A kábítószerterjesztésért, sőt használatért meg eleve azonnali kivégzés jár, a kábítószerterjesztés csak az adott banda monopóliuma, dehát a nyomorban élő helyi lakosság nem potenciális ügyfél.
A bűnbandák egyébként még szociális fukciókat is ellátnak időnként. Kívülről nézve teljesen szürreálisnak hat, de itt van ilyen: bűnbandák által üzemeltetett ingyenkonyha, ahol a jövedelem nélkül maradt helyi lakosok kaphatnak ingyen napi egy adag olcsó meleg ételt.
Lima hatalmasra nőtt. 1975-ben még 2,5 millió lakosa volt, ma 9,5 millió. A növekmény oka a belső migráció. A vidékről az elszegényedett emberek beáramlanak Limába, mert ott legalább szerezhető valami munka. Természetesen ezek jellemzően fél-analfabéta emberek, semmilyen szakképesítéssel, sokan nem is beszélnek spanyolul – Peruban a lakosság kb. 15 %-a máig nem tud spanyolul, csak kecsuául – így a lerosszabb munkákat kapják, melyekből képtelen normálisan lakni. Az egyetlen megoldás építeni illegális lakásokat közterületen, jellemzően építkezési hulladékból.
Így alakultak ki a nyomornegyedek Limában. Már olyanok egyes területek, hogy egymástól fél méterre vannak a hulladékkunyhók, hatalmas területet betakarva. Sokszor hegyoldalban, egymás hegyén-hátán. Amikor növekszik a család, egyszerűen felhúznak még egy szintet a kunyhóra.
Peru lakosságának kb. 20-22 %-a ilyen körülményekben él, Limában az arány 30-35 %.
A 80-as években megszületett az ötlet: az illegális lakónegyedek és a legális részek közé falat kell emelni, megnehezítendő az átjárást.
A falak céja persze sose a teljes elszeparálás, csak a mozgás korlátozása, hiszen a nyomornegyedek lakói is a „normál” részeken dolgoznak, így oda el kell tudni jutniuk. Tehát a fal a két végén nyitott.
Természetesen a fal ugyanúgy illegális, ahogy a nyomornegyed is, hiszen az is közterületen van.
Tavaly december hosszú küzdelem után a perui alkotmánybíróság kimondta, minden olyan védelmi fal, mely nem magánterületen van, illegális, s meg kell kezdene a lerombolását. Az indoklás: közterületen nem lehet emberek mozgását gátló akadályokat emelni a biztonságra hivatkozva. A folyamat jelenleg is zajlik.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
