Le kell rázni a politikai fogoly magyarság lelki béklyóit!

Le kell rázni a politikai fogoly magyarság lelki béklyóit!

Gaudi-Nagy Tamás nemzeti jogvédő a honlapján közölte a beszámolót és ünnepi jókívánságait.

Karácsony előtt örömmel adom most közre a Nemzeti Jogvédő Szolgálat és dr. Morvai Krisztina független európai parlamenti képviselő idei felvidéki jogi monitorozó útjáról készített összefoglalót.

A beszámoló szerzője egy tehetséges felvidéki magyar joghallgató, reménybeli nemzeti jogvédő Kartai Gergő, aki nálam kezdett gyakornoki időszak nyomán kísért el minket az útra és biztatásomra, segítségemmel krónikát készített a háromnapos útról. (Korábbi két felvidéki tudósítás itt és itt olvasható.) Tudósítását néhány szemponttal kiegészítettem, de döntő részben saját gondolatait tükrözi a summázat. Különös értéket az ad a műnek, hogy milyen őszintén, nyíltan és önkritikusan fogalmaz a felvidéki magyarság nem túl rózsás helyzetével kapcsolatban. Világossá teszi, hogy a változás kulcsa egyértelműen a felvidéki magyarság kezében van, elsősorban rajtuk múlik kikényszerítik-e az őshonos európai nemzeti közösségeket egyébként megillető, de tőlük jelentős részben megtagadott egyéni és közösségi jogokat. A szerző és a tudósításban említett biztató kezdeményezések, derék emberek a sanyarú valóságból való kilábalás esélyét kínálják. A mi feladatunk, pedig az, hogy segítsük a bátor, öntudatos felvidéki magyar kezdeményezéseket. Amint tapasztalhattuk: már nincs hová hátrálni. Az úton szerzett jogi tapasztalatok feldolgozása folyamatosan zajlik. Köszönet Gergőnek a kiváló összegzésért, és egyúttal mindenkinek, aki segítette utunk eredményes megvalósítását. Kiemelt köszönet dr. Morvai Krisztina barátomnak és harcostársamnak, hogy alkotó részvétele mellett ösztönözte és lehetővé tette a misszió megvalósítását. Sok erőt és kitartást azoknak, akik tartják a zászlót és nem adják fel!

Azóta már több száz felvidéki önkormányzathoz jutott el a kétnyelvűséget követelő, az utunkon minket végig elkísérő kiváló somorjai civil aktivista Polgár Hajnalka vezetésével készített petíciójuk. Velük vagyunk! A szlovák EU elnökség ideje lassan lejár, és lejárt a gyávaság, a belenyugvás, önfeladás, elnyomás és alávetettségre alapuló rendszerek ideje is.

Nemrég újabb fegyvert adott az önrendelkezésért küzdő testvéreink kezébe az Európai Parlament 2016. december 12-én „Az alapvető jogok helyzete az Európai Unióban 2015-ben” címmel elfogadott határozatának 104. pontja (az előterjesztő Nagy József felvidéki magyar EP-képviselő volt):

kéri az Uniót az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 1985 (2014). számú, az európai nemzeti kisebbségek helyzetéről és jogairól szóló állásfoglalásának végrehajtását, a szubszidiaritás elvét maradéktalanul tiszteletben tartva; hangsúlyozza, hogy a tagállamokban üzemelő vészhelyzeti forródrótoknak és egyéb hivatalos segélyvonalaknak nem csak az ország hivatalos nyelvein, hanem a hívások átirányítása révén a kisebbségi nyelvein és a főbb uniós nyelveken is elérhetőeknek kell lenniük;

Az állásfoglalás az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésén 2014. áprilisban Kalmár Ferenc akkori képviselőtársam jelentésén alapuló, többünk közös munkájával elért határozat végrehajtására hívja fel a tagállamokat. Az a határozat pedig egyértelműen kiáll többek között a területi autonómia és a nyelvi jogok teljes körű érvényesítése mellett. Ez a határozat teljesítette be a szintén általunk kiharcolt 1832/2011. sz. ET-határozat területi autonómiát szorgalmazó törekvéseit. Kőkemény csatában, visszaverve a románok és szerbek támadásait vittük át akkor a most az EU-tagállamok számára végrehajtásra utalt határozatot. Most már csak az a kérdés ki mikor él végre ezekkel az eszközökkel!

Ezzel a beszámolóval és jó hírrel is kívánok áldott, kegyelemteljes Karácsonyt minden kedves honfitársamnak gúnyhatáron innen és túl abban a tudatban, hogy a magyarságnak küldetése van, a Szeretet, az Igazság és Szabadság kiteljesítése, és ezért kell közösen megtennünk minden tőlünk telhetőt! Egyúttal egészségben, örömökben és sikerekben gazdag, fájdalmakat enyhítő, gyógyulást hozó, a meghurcoltaknak szabadságot adó, boldog új esztendőt is kívánok!

 Budapest, 2016. december 23.

dr. Gaudi-Nagy Tamás, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat (www.njsz.hu) ügyvezetője

www.gaudinagytamas.hu

A beszámoló:

A Nemzeti Jogvédő Szolgálat küldöttsége idén november 16-20. között tavaszi erdélyi missziót követően Felvidékre is ellátogatott, hogy felmérje a felvidéki magyarlakta települések illetve a felvidéki magyarság jogi helyzetét, önrendelkezési jogának érvényesülését. Nagy megtiszteltetésemre engem is meghívtak a körútra, amely során élményekben gazdag három napot tölthettem a stábbal, és szerezhettem értékes tapasztalatokat olyan míves emberektől, mint például dr. Morvai Krisztina EP-képviselőasszony és dr. Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat ügyvezetője. Sokat merítettem ugyanakkor az útra velünk tartó dr. Menyhárt Gabriella erdélyi magyar jogvédőtől, aki számos, magyar közösség érdekeit szolgáló pert nyert meg. Almási Lajos videokamerájával pedig gondosan kísérte végig utunkat.

A stáb első állomása Dunaszerdahelyre vezetett, amely Pozsonytól 45 km-re délkeletre, Csallóköz szívében fekszik. A 2011-es népszámlálás alapján a város 22.477 lakosából 16.752 magyar és 4373 szlovák volt. Megjegyezendő, hogy a 2001-es népszámlálási adatok alapján a magyar lakosság száma még 18.756 volt, tehát 10 év alatt jelentősen csökkent a magyarság lélekszáma.

Ezek a számok azért is fontosak, mivel a nemzeti kisebbségi nyelvek használatáról szóló törvény (1) és (2) bekezdése alapján azon településen, ahol a „kisebbség” száma eléri a 15%-ot, ott a hivatali érintkezés során joguk van a kisebbségi nyelvet használni, valamint joga van a helyi államigazgatási szervvel, a területi önkormányzati szervvel és a területi önkormányzati szerv által alapított jogi személlyel (a továbbiakban “közigazgatási szerv”) folytatott szóbeli és írásbeli érintkezés során, ideszámítva az írásbeli háttéranyagokat és bizonyítékokat, a kisebbség nyelvén kommunikálni, és a közigazgatási szerv a kisebbség nyelvén írt beadványra az államnyelv mellett kisebbségi nyelven is ad választ a közokiratok kiállításának kivételével.

Az állomások után Dunaszerdahelyen a kitelepítettek emlékművénél volt alkalmunk a meghurcoltakról megemlékezni, illetve az emlékművet megkoszorúzni. A koszorúzás után pedig együtt énekeltük el nemzeti himnuszunkat és a Szózatot.

Utolsó helyszín a városháza volt, ahol szintén nem az várt minket, amire esetleg számítottunk volna, azonban megjegyezendő, hogy egy önkormányzati tisztviselőnő igényes és szívélyes betekintést adott nekünk, és megtekinthettünk szinte mindent, és városról szóló mutatós kötetekkel lepett meg minket, köszönet érte neki. Szerettünk volna egy-két szót váltani a polgármester úrral, azonban betegségére és elfoglaltságára hivatkozva vele nem, azonban az alpolgármester úrral sikerült a folyosón összefutnunk, aki csupán egy kétperces kézfogásra ért rá. Ahogy sétáltunk az épületben, megdöbbenve olvastuk a jelenlegi képviselői ciklus képviselőinek névsorát a falon, és arra lettünk figyelmesek, hogy a több mint 90%-ban magyar képviselők közül alig páran voltak, akik nem hagyták megbecsteleníteni nevük, és felvállalva nemzetiségük és identitásuk, magyar névvel szerepeltek volna a táblán. Sajnos ezt azért is volt szomorú látni, mivel még ha annak idején, amikor erőteljesen szlovákosították a neveket, és ezzel őket megbecstelenítve és csorbítva identitásuk nem is tudtak volna fellépni ellene, ma már egy tollhúzással – és némi sétával – bárki bármikor visszaváltoztathatja eredeti nevére a személyi gazolványát. Ahogy az állomáson, úgy itt is szomorúan véltük felfedezni, hogy az önkormányzati hirdetőtáblák, kifüggesztett iratok többsége sajnos csak szlovák nyelven volt elérhető, de sajnos nem az volt a legmegdöbbentőbb, hanem az, amikor felértünk az épület legfelsőbb szintjére, ahol az üléstermet is megcsodálhattuk. Csodáltuk is, hiszen egy aranykezű magyar ácsnak Makovecz Imre tervei alapján megvalósított, gyönyörű munkája fogadott minket, ám ez a csodálat csak addig tartott, amíg el nem mesélték annak történetét, hogy vajon egy 80%-os magyarlakta városban, ahol a képviselő-testület több mint 90%-ban magyar, miért csak nemrégiben lehetett indítványozni azt, hogy az ülésteremben a szlovák és az uniós zászló mellett a magyar is helyet kaphasson. A válasz egyszerű, de annál inkább megdöbbentő. Egy 6 éves magyar ajkú kisiskolás ihlette a testület tagjait, aki egy látogatócsoport tagjaként vette a „bátorságot”, és meg merte kérdezni a képviselőktől, hogy a magyar zászlónk vajon mért nem díszeleghet ott a többi zászló mellett?! Természetesen ezzel még mindig előrébb járnak, mint sok más, magyar többségű városok, faluk önkormányzatai. Ebből kifolyólag tehát nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a dunaszerdahelyi önkormányzat zászlóügyben hozott döntése példaértékű és követendő minden magyar többségű önkormányzatra nézve, ahol erre a feltételek és a lehetőségek is adottak!

A dunaszerdahelyi esti fórumunkon dr. Morvai Krisztina, dr. Gaudi- Nagy Tamás és dr. Szekeres Klaudia kiváló felvidéki ügyvéd adták elő tapasztalataikat, esetleges megoldási lehetőségeiket a vendégeknek. Dr. Gaudi- Nagy Tamás úgy fogalmazott, hogy szerinte a felvidéki magyarság politikai fogoly s nem szabad, ezért le kell rázni a lelki béklyóinkat, és az önrendelkezés útjára kell lépni, amelyet ráadásul a nemzetközi jog normái is támogatnak. Dr. Morvai Krisztina szerint tömegesen, határozottan és tudatosan kell, hogy fellépjünk a jogok kikényszerítése érdekében, és akkor ismét saját kezébe veheti sorsát a felvidéki magyarság. Mindketten ismertettek olyan európai példákat, ahol öntudatos őshonos közösségek sikerrel vívták ki közösségi jogaikat. Dr. Szekeres Klaudia pedig a magyar közösség érdekében folytatott jogi küzdelmekről beszélt, így például a népszavazáson régi nevének visszaszerzése mellett döntött Pered település ügyéről, a nemrég a népszavazás eddig bojkottált eredményének kikényszerítését célzó próbaperről. A hosszan tartó fórumon számos kérdés és értékes hozzászólás hangzott el a résztvevőktől, akik közül többen világossá tették, hogy úgy érzik a felvidéki magyar politikai „elit” magukra hagyta őket. A fórum végén jogi öntudat erősítését célzó művek, a Jogvédők a nemzet szolgálatában c. kötet és a Jelentés a 2006. őszi rendőrterrorral és megtorlásokkal összefüggésben végzett jogvédő tevékenységről című, NJSZ által kiadott könyvek több példánya jutott el az érdeklődökhöz. A nemzeti jogvédők bemutatták azon küzdelmeiket, amelyek a csonka hazában a kormányellenes tüntetők ellen folytatott állami erőszakcselekmények miatt folytattak. Kiderült: szemkilövéstől, bebörtönzéstől és más 2006-2010 között a csonka hazában átélt meghurcolásoktól a Felvidék magyarsága nem kell tartson. Malina Hedvig – akinek édesapja is felszólalt a fórumon – sajnálatos ügyén kívül az elmúlt években nem volt számottevő koncepciós magyarellenes eljárás. A fórum végén a vendégekkel sikerült baráti légkörben egy órát beszélgetéssel, élmények és tapasztalatok cseréjével töltenünk.

A következő utunk Komáromra vezetett, ahol Fehér István, a Selye János Gimnázium földrajztanára vezetett minket. Első ízben a magyar gimnáziumot tekintettük meg kívülről, ami szintúgy csalódás volt, hiszen a szlovák és az uniós zászló mellett megint csak nem díszeleghetett a magyar, mondván hogy ne haragítsuk magunkra szlovák „testvéreinket”. Itt úgy érzem meg kell jegyeznem valamit, ami az én szívemnek is már nagyon régóta fáj. Én hat éven keresztül voltam a gimnázium diákja, itt is érettségiztem, és azzal kellett szembesülnöm, – annak ellenére, hogy a gimnáziumban többnyire jól képzett, kedves, barátságos tanárok tanítanak – hogy Fehér István tanár úr volt az egyetlen, aki sosem volt rest az óráiba egy kis magyar kultúrát, magyaridentitás-erősítőt zsúfolni még akkor sem, ha a diákoknak legfeljebb heti két órájuk volt vele. Ez sajnos a többi tanárról nem volt és nem is mondható el mind a mai napig, ami azért is nagyon fontos, mert sajnos nálunk Felvidéken az a tendencia már évek óta, hogy a magyar nemzetiségű lakosok úgy döntenek – mondván így könnyebb lesz gyermeküknek elhelyezkedni az országban – szlovák iskolákba adják be gyermeküket, és hagyják őket elszlovákosodni, s ezáltal rohamosan csökken a magyarság lélekszáma.

Komáromban 2001-es népszámlálás alapján a 37.366 lakosból 22.452 (60%) vallotta magát magyarnak, 12.960 (35%) pedig szlováknak. A 2011-es népszámlálást tekintve a 34.349 lakosból már csak 18.506 (53,9%) volt magyar és 11.509 (33,5%) szlovák.

A gimnázium után a kitelepítettek emlékművét koszorúztuk meg, s majd a komáromi Járási Bíróság felé sétáltunk el, hol megdöbbenve tudtuk meg az információs ablaknál, hogy azért nincsenek kétnyelvűen az információs feliratok, értesítések kihelyezve, mert még eddig senki nem kérvényezte. Ezt megtapasztalva dr. Morvai Krisztina petíciót adott be a feliratok kétnyelvűsítése érdekében a bíróság elnökéhez. Egy ítélethozatalra is volt szerencsénk beülni a stábbal, ahol épp a felek nem jelentek meg, így az ítélet kihirdetése után el tudtunk beszélgetni a bíróval, aki ha nehézkesen is, de megértett minket, és tudott velünk magyarul társalogni. A bíró úrral beszéltünk a polgári peres változásokról, amelyek alapján a perbeli bizonyítékok a magyar nyelvre fordításának költségét idén július 1-től a felekre terhelik, amely nemzetközi egyezményeket megsértésével jár. Továbbá megtudtuk bírósági eljárások egyes menetrendjét, hogy például ha csak egy valaki is az eljárás során nem érti a magyar nyelvet, de például a felek és a bíró is tud magyarul, akkor tolmácsot kell hívatni, ám nem annak az egy szlováknak, aki része az eljárásnak, hanem a többi magyarnak, mivel az eljárást akkor is szlovákul fogják lefolytatni.

A bíróság után a vasútállomást tekinthettük meg, amely utunk talán legmegrázóbb része volt. A gimnazista éveim alatt folyton szembesülnöm kellett azzal, hogy ha szerettem volna hazautazni, viszont – főleg a kezdetekben, mivel én 90%-ban magyar ajkú, 800 lakosú községben élek – amikor még nem tudtam konyhanyelven sem a szlovákot, nagy erőfeszítésekbe tellett elmagyarázni a jegyárusnak, hogy mit és hogyan szeretnék, ugyanis nem volt hajlandó – és mind a mai napig nem is az – kiszolgálni, ha magyarul beszéltem. És ez természetesen nemcsak velem szemben, hanem bárkivel, aki épp magyarként arra jár, és nem tudja, vagy csak töri az „államnyelvet”. Ezt a magatartást nem hiszem, hogy bármely törvény, jogszabály, határozat vagy éppen egy nemzetközi egyezmény megengedné. Tovább haladva szerettünk volna az állomás büféjében vásárolni – ahol egyébként minden csak szlovák nyelven volt feltüntetve -, és mikor megláttuk, hogy a hölgy – aki egyébként a tulajdonos volt és az előző polgármesteri választásokon jelöltként is indult – kitessékelt minket mondván, hogy most épp egy szlovák polgárral beszél, és őt szolgálja ki, minket pedig nem hajlandó kiszolgálni. Ezek után dr. Morvai Krisztina és dr. Gaudi-Nagy Tamás – a stábunk két tagjának korábbi kísérleteit követően – Érsekújvárra kívántak jegyet vásárolni a jegypénztárban magyarul, amelyre a pénztáros a pénztár rolójának lehúzásával reagált, megtagadta a kiszolgálást. Mindezek után elindultunk az állomás igazgatójának irodájába, ahol szerettünk volna panaszt tenni, és elbeszélgetni az igazgatóval erről a jelenségről. Illedelmesen bekopogva kértük, hogy adjanak nekünk egy panaszkönyvet, amelyben leírhatjuk az impulzusaink, és szerettünk volna az igazgatóval is elbeszélgetni. A személyzet úgyszintén nem tudott magyarul, panaszkönyvet nem voltak hajlandóak adni, és még csak a folyosóra sem engedtek be minket. Egy tízperces szócsatát és elszánt fellépéseket követően két rendőrautót és egy gyorsreagálású egységet küldtek ki az állomásra. A nagy zűrzavarban, miután a képviselőhölgy megmutatta igazolványát, hogy valóban EP-képviselő hajlandóak voltak panaszkönyvet kihozni, és az igazgató is megtisztelt minket jelenlétével, bár a magyart ő sem beszélte, ezért aztán vissza is ment az irodájába. A panaszkönyvbe a képviselőhölgy a fogyasztói diszkrimináció megállapítását, annak megszüntetését, az eset kivizsgálását, valamint a felelősök megbüntetését kérte. Utólag kiderült, a „problémája” a jegyárusnak, az elárusító hölgynek, a személyzetnek és a rendőrségnek is az volt, hogy ők már 100 éve itt élnek, Szlovákiában, ahol az államnyelv a szlovák, és ha Szlovákiában vagy, akkor szlovákul kell tudnod beszélni, – „Na Slovensko po slovensky” – aki pedig nem tud, az költözzön a Duna másik oldalára. Természetesen megkértek minket arra is, hogy mi itt ne magyarkodjunk, vegyük tudomásul, hogy nem otthon vagyunk. Természetesen már mondani sem kell, hogy a táblák, biztonsági jelzések, információs feliratok, értesítések csupán szlovák nyelven („államnyelven”) voltak kihelyezve. Mindezt persze nem hagytuk szó nélkül, és egyértelmű határozottsággal tudomásukra hoztuk, ez itt magyarok lakta terület, így nem fogadható el ez a nyelvi diszkrimináció.

A vasútállomást elhagyva a városháza felé vettük az irányt, ahol szerencsénk volt találkozni a város polgármesterével, illetve alpolgármesterével is. Hosszas beszélgetés után azt a következtetést vontam le, hogy az emberek talán még tudnák is, hogy mit kéne tenni, mit kéne tenni ahhoz, hogy változás történjen, hogy a magyarságnak ne kelljen alacsonyabb fajként élnie saját szülőföldjén jogfosztottan. Azonban a tevés az, ami mindig elmarad, a szavak embere, s nem a tettekéi lettünk. És ez igaz mindannyiunkra. A komáromi képviselőtestületben két képviselő csupán szlovák, az összes többi magyar nemzetiségű. Amikor arra került volna a sor, hogy a magyar zászlót kihelyezhessék a városházán, akkor a két szlovák képviselő úgy nyilatkozott, hogy nem szeretne ebbe a kérdésbe beleavatkozni, hiszen nem rájuk tartozik ez a döntés, azonban mindannyiunk megdöbbenésére még így sem sikerült megszavaztatni, hogy kihelyezzék. Természetesen csak rajtunk múlott. Remélhetően kiküszöbölik rövidesen ezt a csorbát.

Knirs Imre alpogármester úr elmondta, hogy a város önkormányzata részéről voltak elképzelések, megmozdulások a vasútállomás kétnyelvűsítése iránt, azonban elutasították őket azzal az indoklással, hogy a szlovákiai közlekedési minisztérium egy félig katonai szervezet, ahol a rangidős tiszt engedélye illetve utasítása hiányában ilyen és hasonló intézkedések nem hozhatók meg. Ezek szerint még akkor sem, ha az éppen jogszabályi rendelkezéseket vagy nemzetközi egyezményeket sértenek.

Az esti fórumunk szintén nagy érdeklődést keltett a helyi magyar ajkú lakosságban. Szép számban megjelent vendégeink között ott volt Komárom alpolgármestere is, aki kifejtette, szerinte a felvidéki magyarság legnagyobb ellensége a közöny. Beavatott minket ambiciózus elképzeléseikbe az egyetem bővítéséről és a városfejlesztés olyan irányú alakításáról, amely a helyi magyarság gyarapodását szolgálná. A somorjai civil aktivista Polgár Hajnalka – akik végig velünk volt az úton, és aki sokat mesélt nekünk magyar érdekű civil mozgalmi törekvéseikről – is felszólalt, ismertette a felvidéki magyar érintettségű önkormányzatokhoz intézendő tömeges petíciókról az asszimiláció megakadályozására és a kétnyelvűség kikényszerítését szolgáló petíciós akcióról.

Utunk harmadik állomása felé haladva megálltunk Léván, és a Juhász Gyula magyar anyanyelvű Alapiskolát látogattuk meg. A csupaszív és töretlen lelkesedésű Andruskó Csilla igazgató asszonnyal és az általa vezetett tantestület néhány tagjával volt szerencsénk találkozni és elbeszélgetni, akik őszinte szívvel osztották meg velük mindennapi elszánt küzdelmeiket, gondjaikat és terveiket, de egyúttal egyértelművé tettél számukra: soha nem adják fel. Az iskolát is megtekintettük és kedves vendéglátásban részesítettek minket. A lévai magyar gimnázium, a Czeglédi Péter Református Gimnázium vezetője, Kassai Gyula lelkész úr beavatott minket Felvidék legkisebb magyar gimnáziumának fennmaradásért folytatott építő küzdelmeiről. Sajnos nem túl kecsegtető a helyzet a fogyó magyarságú Léván és környékén. A magyar iskolák lényegesen hátrányosabb körülmények között próbálnak fennmaradni és létezni, épphogy funkcionális tevékenységüket el tudják végezni, míg a szlovák alapiskolák nem tudják hová költsék még el a pénzt. Ennek eredményeként technikailag, fejlettségileg a szlovák iskolákkal szemben alulmaradt magyar alapiskolák nem tudják felvenni a versenyt, nem tudnak megfelelően érvényesülni. Tulajdonképpen hónapról hónapra élnek, létezésük bizonytalan. A gyermekek száma folyamatosan csökken, s közben egyre több magyar gyermeket szlovák iskolákba iratnak be az „érvényesülés” és az egyre gyarapodó számú cigány nebulók miatt.

A találkozón megjelent helyi gazda szintén mostoha körülményekről nyilatkozott. A mezőgazdaságot tudatosan leépítik, a földeket pedig külföldi cégek, vállalkozók kezére játsszák. Egyszerűen nem tudnak a nagyvállalkozók, a nagy multik mellett versenyben maradni. Elnyomják őket, és ezáltal nem tudják megőrizni önfenntartási tevékenységeiket, amelyeket apáiktól, dédapáiktól tanultak, örököltek, s amelyek által generációkról generációkra tartották el családjukat, tartották fent közösségük.

Számomra a legmeghatározóbb és legfelemelőbb helyszín az eddigiek közül a felvidéki monitorozás utolsó állomása: a Medvesalja, Barkóság vidékén, a gömöri térsében található Baranta-völgy volt. Ezen az utolsó állomásunkon úgy éreztem, fellélegezhetek. Teljesen más mentalitással, környezettel lettünk elvarázsolva. Úgy éreztem – a komáromi és a dunaszerdahelyi állomásainkkal ellentétben – hogy az itt élő csodás emberek a szavak helyett a tettek mezejére léptek. Medvesalján megismerkedhettünk Mede Ferenc vállalkozóval, üzletemberrel, aki társaival együtt megpróbál ő maga lenni a változás, s ezzel másoknak energiát, lelkesedést, kitartást, bátorságot, és ami nagyon fontos, egy irányt ad, egy utat, amelyen elindulhatnak. Ambiciózus régiófejlesztésbe kezdett helyi vállalkozók, helyi kézművesek, termelők és szolgáltatók bevonásával, aminek az a célja, hogy európai források bevonásával vonzó turisztikai célponttá tegye a régiót, amely munkahelyeket teremt, megélhetést biztosíthat és öntudat erősíthet, mindez pedig a helyben maradást és a magyarság megmaradását segítheti. Az esti fórumunkon a helyi lakosok mellett megemlítendő Sonkolyné Mede Csilla, Egyházasbást község polgármestere is, akik szavaiból és mondataiból érzékelni lehetett azt az elkeseredettséget, bánatot és gondok, nehézségek tömkelegét, melyekkel eddig senkihez nem tudtak bizalommal fordulni. Elkeseredettséget érzékelhettünk, hiszen a völgy földrajzi elhelyezkedéséből is adódóan tulajdonképpen egy, a külvilágtól elzárt, elvágott más világ az, ahol ők élnek. Ahonnan a segítségkérés sajnos oly kevés helyre hallatszik el, s ebből okkal érezve azt, hogy egyedül maradtak, és senkire nem számíthatnak. Azonban megjegyezendő és egyben példaértékű, hogy eme keserűség és elkeseredettség mellett is egy élő és virágzó boldog közösséggé tudták egymást kovácsolni, amelyből a vállalkozóktól kezdve a helyi polgármestereken át egészen a községi lakosokig mindenki kivette az osztályrészét. A fórumon megosztotta velünk gondolatait a nemrég elhunyt kiváló, a szlovák állam által meghurcolt magyar asszony, Tamás Aladárné lánya is.

Végül, de nem utolsóként dr. Menyhárt Gabriella erdélyi ügyvédnő eredményes jogi küzdelmeiről tartott beszámolót, amely példaértékű és követendő! Követendő, hiszen nem lehet feladni! Nem lehet nem tenni! Menni kell és csinálni, s – ha néha-néha el is fáradunk – egymásnak erőt adni és egymást bátorítani kell az elért sikereinkkel! Hisz mi mindannyian egy vérből valók vagyunk!

Úgy gondolom nagyon fontos, hogy mindig legyen egy személy – lásd Komáromban Fehér István, Somorján pedig Polgár Hajnalka, Medvesalján, Barkóságban Mede Ferenc – aki megpróbál egy közösséget formálni, s azt összetartani, igazgatni útjukat, megmutatni a helyes utat. A külhoni magyarságnak rá kell jönnie arra, hogy egységben az erő. Össze kell tartani nemcsak az adott régióban, hanem a többi elcsatolt területen élő magyarsággal, hogy egymástól, egymás hibáiból tanuljanak, egymást közösen segítsék. Személy szerint a Baranta-völgyben egy biztató irányt, egy példaértékű kis közösséget véltem felfedezni, akiknek vannak elképzeléseik, akik kezükbe vették saját sorsuk. A nap végére úgy éreztem, mi nem is adni mentünk oda, hanem kapni. Kapni sok erőt, lelki felüdülést, és hitet. Hitet, hogy amit csinálunk, annak értelme és célja is van.

Összegzésként tulajdonképpen hét negatívumot tudnék megjelölni, amely rossz hatással van ránk, és amelyen mindenképp változtatni kellene, illetve hét pozitívumot, ami előmozdíthatná, előidézhetné a változást. Azt a változást, ami által újra visszanyerhetnénk megbecsülésünk, büszkeségünk, identitásunk és hitünk egy szebb jövőben.

A negatívumok közé tudnám sorolni a lustaságot, a kishitűséget és a félelmet, amely mint olyan megakadályoz abban, hogy önmagunk legyünk. Hiszen mi is a félelem? A félelem egy olyan hamis tény, amit mi valósnak hiszünk. Továbbá a tétlenség, a nemtörődömség, a megosztottság és a közöny. Ugyanis a szeretet ellentéte nem a gyűlölet. A szeretet ellentéte a közöny, amelynek elszaporodásával közösségek tucatjai merülnek feledésbe, és nem marad csupán a magány és a boldogtalanság.

A monitorozásunk három napja során felmerült pozitívumok közé tudnám sorolni a hitet, hiszen a béklyóktól csak úgy lehet megszabadulni, ha többé nem hiszünk bennük. Az összefogást, amely nélkül sosem lesz egység. A bátorságot, aminek segítségével megtesszük az első lépéseink. Az önzetlenség és az önfeláldozás, amellyel másokat is arra inspirálhatunk, hogy a szavak helyett a tettek beszéljenek elvárások nélkül. És végül az emberségesség és a szeretet, amely nem csak boldogságunk kulcsa, de általa kihozzuk egymásból a legjobbat.

Konklúzióként szeretném megköszönni, hogy szülőföldemre is ellátogatott a Nemzeti Jogvédő Szolgálat, különösen dr. Morvai Krisztinának és dr. Gaudi- Nagy Tamásnak, akik nélkül ez az élményekben és tapasztalatokban gazdag utazás nem valósulhatott volna meg. Köszönöm azt a rengeteg tanácsot, erőt, biztatást és hitet, amellyel bearanyozták a felvidéki magyarság mindennapjait. Köszönöm, hogy ebben a nagyszerű és tanulságos utazásban engem is meghívtak és részt vehettem. Köszönöm, hogy ilyen csodás barátokra tehettem szert, köztük a stáb többi tagjára is utalva természetesen. Úgy érzem ez az utazás nem volt hiábavaló, sőt, kifejezetten hasznos volt és folytatni kell, mert csak így lehet. Nem lehet nem tenni!

„Aki lemond szabadságáról, az ember voltáról, emberi jogairól, mi több: kötelességéről mond le.” /Jean-Jacques Rousseau/

Tisztelettel és baráti üdvözlettel:

Kartai Gergő

Felvidék, Tany, 2016.12.06.

A Kuruc.info nem ért egyet teljes egészében minden átvett tartalommal, legyen az hiánypótló is. A baloldali téveszméknek táptalajt kínáló Rousseau-t az iménti idézet konkrét helyzetben fennálló helytállóságától függetlenülnem tartjuk hiteles gondolkodónak, amelynek okait néhai harcostársunk, Lipusz Zsolt is kifejtette korábban.


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »