A világ természeti népeinek egy jellegzetes szimbóluma a Húsvét-szigeten található mintegy 900 kőszobor, a moai. A sziget őslakói, a rapa nuik által emelt hat-hétszáz éves alkotások régóta izgatják a régészek és kultúrantropológusok fantáziáját.
A Csendes-óceán délkeleti részén található Húsvét-szigeten a XVIII. század elején, 1722-ben jelentek meg az első európaiak, akik egy végnapjait élő, ám korábban láthatóan prosperáló, fejlett kultúrára bukkantak.
A gyakorlatilag a semmi közepén található sziget őslakói valamikor az első ezredforduló környékén jelentek meg, azonban a terület szűkös erőforrásai elégtelennek bizonyultak a rohamosan fejlődő kultúrának, így mire az első, holland tengerészek felbukkantak, a korábbi több tízezres népesség alig egy-két ezer főre apadt. A rapa nuik pusztulása állatorvosi lova lehetne az ökológiai katasztrófák okozta civilizációs hanyatlásnak. Az állandó belháborúkat vívó polinéz szigetlakókhoz képest évszázadokig békében élő rapa nuik számára a legfontosabb erőforrás a fa volt.
Az erdők túlzott kitermelésével, majd pusztulásával, a megfelelő faanyag hiányában visszaszorult a tengeri halászat, élelmiszer – és áruhiány lépett fel, amely éhínséghez és törzsi háborúkhoz vezetett. Régészeti leletek segítségével jól nyomon követhető e hanyatlás kronológiája, az utolsó, be nem fejezett moaiktól (kb. a XVII. sz. közepe) az első obszidián fegyverek felbukkanásáig (XVIII. sz. eleje).
Kétszáz év alatt a rapa nuik gyakorlatilag eltűntek a szigetről, jó részük dél-amerikai gyarmatokra került rabszolgaként, többen pedig a telepesekkel felbukkant új betegségeknek estek áldozatul. Az 1800-as évekre alig pár tucatnyian maradtak, a sziget mai lakói tőlük származtatják magukat.
A mintegy 900 darab moai közül alig néhány úszta meg a törzsi háborúkat, a rivális törzsek felborították vagy összetörték azokat. Szinte az összes ma álló szobor régészek fáradtságos munkáját dicséri. Kevesen tudják, hogy a karakteres kőfejek valójában egész alakos szobrok, az aránytalanul nagy fejek a polinéz kultúrákra jellemző törzsfő-családfő tiszteletet hivatottak szimbolizálni.
A moaikat könnyen megmunkálható, puha és könnyű lávakőből faragták. A 8-10 méter magas szobrok akár 80-100 tonnát is nyomhattak, az apró szigeten található egyetlen, erre a célra szolgáló kőfejtőből kilométeres távolságokra kellett mozgatni őket. Azt, hogy ez egész pontosan hogyan történt, ma sem tudjuk biztosan.
Bár vannak, akik az egyiptomi és amerikai piramisokhoz hasonlóan, idegen lények segítségét feltételezik, lássuk be, ez a legvalószerűtlenebb forgatókönyv. Ugyancsak túlzásnak tűnik a szigetlakók legendáiból fennmaradt módszer, miszerint a szobrok a megfelelő parancsszavak után egyszerűen a helyükre levitáltak. Nem egy antropológus próbálta kísérletes úton igazolni saját elképzelését a szobrok mozgatásával kapcsolatban, néhányuk kisebb-nagyobb sikerrel is járt.
Voltak, akik a szobrok szállítását fa görgők és platformok segítségével, mások szánokkal és „útzsírozó” kenőcsökkel képzelték el. Rapa nui elbeszélésekből ismert, hogy a moaik, ha nem is repültek, de mindenképp függőleges pozícióban szállítva kerültek a helyükre. A sétáló szobrok legendáját kísérletes módon többeknek, más-más módszerrel, de sikerült igazolni (lásd például a lenti videóban). Ez a módszer nagyon komoly együttműködést és összhangot kíván, hibázásra nem volt lehetőség, ha az átlagban 15-20 tonnás szobor feldőlt, ott kellett hagyni, kezdhették az új szobor faragását.
Mintha nem lennének önmagukban is éppen eléggé csodálatosak ezek a kőszobrok, néhányukhoz pukaók, azaz hatalmas, többtonnás kőkalapok is tartoztak. A pukaók valószínűleg a polinéz kultúrában sokfelé tisztelt hosszú, fejtetőn összefont haj szimbólumai, mely a törzsfőnökök és köztiszteletben álló személyek kiváltsága volt. Arról, hogyan sikerült ezeket a többtonnás kőtömböket felszenvedni a szobrok tetejére, számos elmélet látott napvilágot. Az egészet tovább bonyolítja, hogy kellő emberi erőforrással gyakorlatilag bármelyik kivitelezhető.
A Penn State Egyetem archeológusai által nemrégiben publikált tanulmány végre egyértelműen megválaszolja a kérdést. A kutatók régészeti leleteket és 3D-s modellanalízist egyaránt segítségül hívva arra jutottak, hogy miután a szigetlakók a szobrokhoz görgették a hatalmas sajthengerre emlékeztető kőkalapokat, egy emelvényt építettek a szobrok fejéhez. Ezekről a platformokról helyezték a szobrok fejére a pukaót, méghozzá egy olyan módszerrel, amelyet a hajómentők ma is gyakran alkalmaznak, ezzel az eljárással sikerült például a pár éve elsüllyedt Costa Concordiát is kiemelni a tengerből.
Lenyűgöző, hogy egy ilyen bonyolult eljárást, melyet korunkban mérnökök tucatjai hosszú hónapokon át tervezgetnek, egy természeti nép már 5-600 évvel ezelőtt rutinszerűen alkalmazott.
Pomichal Krisztián
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
