Dolgoztam az akkori diákrádióban, a Visszhangban. A következő eset ehhez kapcsolódik. 1981-ben a tanszékünk ajtajára kiírták, miszerint magyar húsvétkor hiányozni szigorúan tilos, mire én nemcsak a feliratra írtam rá, hogy máskor tehát egyenesen ajánlatos (azt hiszem, kevés ideig maradt ott), de be is mondtam az eseményt a rádióban.
Mindig szerettem s most is szeretek kerékpározni. A barátaimmal így mentünk el világot látni: Tordáról a Zsil völgyén át a Vaskapuig s vissza, Dévától Abrudbánya felé az Aranyos völgyén haza, máskor a Transzfogaroson át s az Olt völgyén vissza. A Duna-deltába s a Fekete-tengerre is biciklivel jutottam el először, és ide, Sepsiszentgyörgyre is, mert első nagy túránk a Székelyföld bejárása volt még 1977-ben. Miért emlegetek ilyesmit? Mert a Balkánt is be akartuk járni karikázva, ehhez azonban kellett volna engedély is. Nem lehet, mondták, csak ha kihagyjuk Jugoszláviát, mert az már Nyugatnak számít. Hiába mondtam volt a szekus tisztnek, hogy a jugo délit jelent, rám mordult, hogy ne politizáljak. Mi tagadás, irigykedtem kissé a mikóújfalusiakra, mert nekik akkoriban sikerült Törökországig eljutniuk.
Örülök, hogy a szekuhoz szintén eljutott kedvenc Illyés-idézetem, mely szerint növeli, ki elfödi a bajt. Rosszulesik többek közt Kerekes Levente barátom nyaggattatása miattam, s hogy Aradi József (akkor a Korunknál) meg Halász Péter (akkor a Honismeretnél) elismerő szavainak híre az ország legjobban s legtöbbet verő szívéhez is eljutott. Író, verselő diákként a megyei lap, az Igazság bedolgozó munkatársa is voltam, pontosabban a Szőcs Géza által vezetett Fellegvár rovaté, s ez ugyancsak nem kerülte el a szeku figyelmét. Szőcs Gézával nagyon „borús” időkben volt felhőtlen a kapcsolatom, s a nagy változás után már ritkán láttuk egymást, már nem kerestem, már nem kértem tőle se közlést, se mást. Annak idején egyik diáktársunk (Juhász Bandi, aki regényt írt rólunk, bentlakásbeliekről) ajánlotta, hogy írjak az Igazság Fellegvár rovatának, s vigyem el személyesen írásaimat a szerkesztő Szőcs Gézának. Megtettem, nem egyszer, de legalább tízszer. Géza minden esetben hasonlóképp beszélt és cselekedett. „Megint olyasmiről írtál, amiről nem szabad, megint olyan írást hoztál, amelyik nem közölhető, de jó.” És Géza minden alkalommal közölte rövidprózámat, többször nagyon megvágott állapotában, annyira némelykor, hogy azt már véteknek tartotta. Mindig engedélyt kért tőlem, hogy a cenzúrázott írást közölhesse. Rendkívül nyíltan nyilatkozott, tisztességesen járt el. Minden „közölhetetlen”, kényes témát érintő írásomat megjelentette a lap irodalmi oldalán, a Fellegvárban.
Kerékpárral az Aranyos völgyében
Nem ez történt velem a Falvak Dolgozó Népe esetében. Magyarszováton voltunk terepmunkán. Péntek Jánosnak (aki kiváló tanár, tudós s párttitkár is volt) köszönhetően fakultatív tárgyként tanultuk a néprajzot. Írtam az ottani történeti szájhagyományról, és kérték az írást a Falvak Népébe. Meg is jelent, de alig hasonlított ahhoz, amit írtam. Átírták, illetve kihagytak belőle egy csomó mindent, és be-beírtak egy-egy mondatot. Például ilyesmit: „Remény van arra, hogy javuljon a helyzet, mint ahogyan azt Nicolae Ceausescu elvtárs a IX. Kongresszuson előirányozta.” Azonnal levelet írtam nekik, hogy közöljenek helyreigazítást. Erre az volt a válasz, örvendjek, hogy egyáltalán megjelent, mert olyan szomorú helyzetképet festettem a faluról, hogy még így, átírva is kockázatosnak látták a közlést.
Diákkoromban az Előre napilapnak is írtam, például a bentlakási helyzetről. Ennek az írásnak is kihagyták nagy részét, de nem írták át. Csoda volt, hogy megjelent; utólag tudtam meg, talán Cseke Gábornak köszönhetem, hogy közölték.
Lévén, hogy háziasszony meg munkás szülő gyermekeként voltam jó tanulmányi előmenetelű és magaviseletű egyetemista, be akartak venni a kommunista párt tagjainak sorába, ami egyébként annak is egyik feltétele volt akkoriban, hogy aztán esetleg doktorálhassak. Mi történt?
A 80-as évek elején, közepe táján eleget tettem volt kedves tanárom és évfolyamfelelősünk, Vöő István felkérésének, és bekapcsolódtam a tájszógyűjtésbe, de amikor hívatott s közölte, hogy be kell lépnem a pártba, nem hallgattam rá. Tulajdonképpen nyíltan meg is mondtam, hogy nem teszem meg, mire ő felvilágosított, hogy ezt nem így mondják, hanem úgy, hogy még gondolkodom a dolgon. Végül úgy döntöttem, hogy ez sosem fog megtörténni, és ehhez a döntéshez mindmáig sikerült tartanom magam.
Sokat vitatkoztam volt például néhai Gáll János tanárommal, aki szocializmust tanított nekünk. Egy alkalommal, amikor éppen azt ecsetelte, milyen az igazi RKP-tag, mennyire élenjáró mindenben, példakép, meg nem alkuvó stb., arra is rákérdezett, hogy ki párttag közülünk. Eleinte csend volt, majd amikor többen azok közül, akik tudtak róla, hogy ki az illetékes, elkezdték nézni az illetőt, szemezni vele – nos, akkor az illető végre szép lassan felállt és elsírta volt magát…
1982-ben próbáltam egyféle szövetségbe összefogni a kolozsvári magyar diákokat. Sajnos, nem koronázta siker kezdeményezésem, hogy legyen összefogás, legyen egyesülete, szervezete a Kolozsvárt tanuló magyar diákoknak. Nem gondoltam volna, hogy tudnak kísérletemről. Tudtak róla, figyeltek, de talán ekkor még az ezredes furcsa védelme alatt álltam. Ballagásunkat szintén én szerveztem volt meg úgy, hogy tiltakozásnak, lázadásnak látsszék. Sikerült. Szakítottunk azzal a bevett módszerrel, hogy a tanárokat esetleg tréfásan, énekelve búcsúztassuk. Azt hangsúlyoztam, hogy minket az országba bezárva tartottak az egyetemen, nem engedték, hogy külföldön is képezhessük magunkat, anyagi körülményeink és a szellemiek is többnyire nyomasztóak voltak. Igaz, hogy a követelményeket illetően magasan volt a léc, de annyi feladatot, olvasandót róttak ki ránk, hogy ahhoz legalább 48 órából kellett volna állnia a napnak, hogy ezeket mind teljesíteni tudjuk. A búcsúztatás során a groteszk és az abszurd uralta a választott szövegeket, teret engedve azért a humor különféle változatainak is. E szereplésért több tanárunk a szakdolgozat védésekor, államvizsga alkalmával büntetett is bennünket, illetve főleg engem, a főkolompost.
Turisztikai találkozón 1983-ban
Érdekes, hogy kihelyezésem körülményeiről s akkori viaskodásaimról nem szól a dosszié. Pedig ahogy megtudtuk, minket a Regátba akartak kihelyezni. Leválasztották ugyanis a francia mellékszakosokat, s a mi nevünk is a francia főszakkal kihelyezendők közé került. Arra hivatkozva, hogy hátrányos megkülönböztetés történik, akkori két tanárunk (Antal Árpád és Gyimesi Éva) biztatását magunk mellett tudva tiltakoztunk. Tövissi Ottó bajtársammal és évfolyamtársammal vonattal Bukarestbe mentünk, és telefonon megkerestük a segítőkész Bodor Pált a tévétől, illetve személyesen Horváth Andort is lapja szerkesztőségében, A Hétnél. Szószólóként én elég hevesen tiltakoztam a kihelyezésünk ellen. Ottó mérsékelni próbálta dühömet, kifakadásaimat a rendszer ellen. Persze nem ez volt az erőszakos románosítás legeredményesebb módozata, de egy volt a sok közül. Beszélhettem Fúró meg Gere „elvtárssal” is, és hamar értésünkre adták, hogy az ügyről Elena Ceaușescu elvtársnő is tud. Fúró le is tette a kagylót, jelezve, hogy akkor tehát minden a legnagyobb rendben van. Gere azzal biztatott minket, hogy esetleg a Nemzetiségi Dolgozók Tanácsa kérheti az újratárgyalást a Központi Bizottságnál.
Hát reménykedtünk, közben pedig készülődtünk vissza Kolozsvárra. Szinte az utolsó pillanatban jött a hír, hogy megoldás született, minket is a többi magyar szakossal együtt fognak kihelyezni valahová Erdélybe, de nem a magyar szakos végzettségünket véve alapul. Hát én nagyon dühös voltam, hangosan méltatlankodtam, de Horváth Andor csitított, nyugtatgatott. Azt mondta, hogy valószínűleg nem fogják betartani ígéretüket, ezért ahogy megérkezem Kolozsvárra, menjek a postára és küldjek köszönő dísztáviratot Elenának. Megrökönyödésemet magyarázat követte. Ha nem tartják ígéretüket, majd szót kérsz, hogy te meg is köszönted a közbenjárást, s akkor nem mernek eredeti szándékuk szerint eljárni.
Megtörtént a távirat feladása, kb. egy percig minden alkalmazott eltűnt, de aztán csak intézkedtek, miután alaposan leigazoltattak. Nem úgy történt, ahogy ígérték, de néhányunk taníthatott aztán magyart, viszont akiknek általánosa kisebb volt, azokat mellékszakkal helyezték ki. Mi még megúsztuk a kényszergetés rosszabbik felét; a következő években már nem lehetett tárgyalni, a magyar szakosok többnyire a kiflibe kerültek, idegen nyelvet tanítani. Bár a tanulmányi eredményeim alapján Erdélyben maradhattam, Székelykeresztúron románt kellett tanítanom. Tordai vagyok, mondták, tudok románul, erre van szükség. Románt tanítottam, s mellette franciát. Sokáig nem volt alkalmam magyart tanítani. Az egyetem elvégzése után nem taníthattam azt, amit szerettem volna. Nem folytathattam a szakmámat, nem végezhettem azt, amit igazán szerettem. Iskolán kívül kellett megkeresnem azt a lehetőséget, hogy a szakmámnál maradjak.
Rendkívüli kihívást jelentett számomra Székelykeresztúron az árvaházi gyermekek nyelvi állapotának javítása. Talán az akkor magamra parancsolt lendület él bennem ma is. Akkor érzékeltem, hogy milyen sok szavunk jelenthet ajándékot, szeretetet, megbecsülést. Úgy éreztem, a versenyek szervezésével szakmailag is sikerül továbbképeznem magam. (Románt és főleg franciát kellett tanítanom Udvarhely környékén.) Az előtörténet 1983-ban kezdődött. A Székelyudvarhely melletti Bikafalván szerveztem az első nyelvi vetélkedőt (iskolai szinten) Szécsi Antal igazgató pártfogásával, de a terv eleve is az volt, hogy ezt valamiféle nagyobb nyelvművelő mozgalommá alakítsuk. Ez aztán 1984-ben a hivatalos (párt- meg rendőri) szervek gáncsoskodása ellenére szinte sikerült is.
Zsigmond Győző
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
