Piszkosnak találja a politikát, ami “latrinamélységű és pöcegödör szagú”, de többek között az is kiderül az alábbi interjúból, hogy Baranyi Tibor Imre, Vona Gábor főtanácsadója ennek ellenére miért lett egy politikus tanácsadója. – az AlfaHír interjúja.
– Ön a tradicionális szellemiséget képviselők egyik jelentős hazai szerzője, fordítója és kiadója. Számos műve nyilvánosan elérhető, van honlapja és FB oldala, mégis valami különös, mondhatni idegesítő titokzatosság övezi. Ezért is kérdezzük: mi volt az oka, hogy az utóbbi években ettől eltérő területen, a gyakorlati politikában is szerepet vállalt mint Vona Gábor főtanácsadója?
– Az ok először is az, hogy Vona Gábor felkért, s ismerve nem-politikai orientációját, igent mondtam erre. Másodszor az, amit „tradicionális szellemiségnek” nevez, egy egyetemes szemlélet, amelyben a valóság minden vetülete szervesen összefügg egymással. Nincs tehát „eltérő terület”. Ugyanazt csinálom, mint eddig: törekszem a hagyomány világának alapelveit felmutatni, mint a súlyos válságba került modern világ számára a teljes elsötétedés és megsemmisülés előtt adódó utolsó lehetőséget. Gyakorlati „politika-csinálással” nem foglalkozom. Ez egyébként a helyes alapelvek ismerete és igen szilárdan birtokló alkalmazása nélkül egy sötét verem, amelybe előbb-utóbb mindenki beleesik, aki politizálásba fog. Úgy is mondhatnám, hogy a gyakorlati politika helyes ideálpolitika nélkül kilátástalan tévút. A „helyest” pedig nem én vagy bizonyos személyek köre alkotja meg, netalán „találja ki”, hanem az örökérvényű tradicionális alapelvek határozzák meg. Ekkor egy a modern iskolázottságtól jóformán minden vonatkozásban eltérő tudásból következő alkalmazásról, illetve annak lehetőségéről van szó. Amíg nem a helyes alapelvek határozzák meg ismét a társadalom mentalitását, puszta „politizálással” semmilyen, hangsúlyozom semmilyentényleges értéket képviselő eredményt nem lehet elérni. Ellenben e nélkül minden esély megvan ennek az ellenkezőjére: a zavar és a válság további fokozására. A feladat jelenleg tehát mindenekelőtt „szakerdotális”, és nem politikai: ez nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a társadalom mentalitását a profán és gyakorlati materialista irányulásból vissza kell fordítani a szakrális felé való irányuláshoz, ami szellemi, sőt spirituális feladat. Ehhez a politika nyújthat segítséget s így törvényessé válhat, vagy fittyet hány erre, s akkor óhatatlanul más eredetű szuggesztiókat szolgálva, saját magát teszi törvénytelenné, az abban részt vevőket pedig konokul elemészti.
– Milyen célokat tűzött maga elé, amikor belefogott ebbe a vállalkozásba, és megvalósult-e valami ebből?
– A célok mindenkor hierarchiába rendeződnek, s a leghatalmasabb nagyságrendű céloktól, a legelemibb és legkonkrétabb célokig terjednek. A társadalom-politika síkján, ezen belül a magyar közéletben az eddigi lejtmenet megállítása valójában nem tűrne halasztást. Azonban a hanyatlás és a válság oka elsősorban tudati természetű: szervesült téves alapelvek téves alkalmazásai szülik úgy a társadalom, mint az egyéni élet legelemibb problémáit is, még az állandóan szajkózott gazdasági problémákat is. Ezek a téves alapelvek mára amolyan meg nem kérdőjelezhető abszolút „pozitívumokká” és tabukká csontosodtak. Azok, akik ezeket a saját érdekükben kiagyalták, hosszú szívós munkával – főként a közoktatás és a média megszerzésével – beültették az emberek lelkületébe, s most a nekik megfelelő módon gondolkozó embereket használják a maguk fedésére és védelmére. Az az abszurd helyzet állt tehát elő, hogy a mai, modern ember a saját legelemibb érdekeivel ellentétes nézetek ápolója, sőt adott esetben élharcosa, s képtelen felismerni azt, ami ezen saját legelemibb érdekeinek megfelelő volna. Ilyen körülmények között pozitív célok gyors megvalósulását várni naivitás lenne. Ha viszont az ember úgyszólván rendet tesz a hagyományos alapelvek megismerése és alkalmazása jegyében a saját szemléletében, aminek saját magán kívül nincs más komoly akadálya, annak rögtön tapasztalja a benső és a személyes életében jelentkező pozitív eredményeit, amelyeket adott esetben a valóság tágabb területeire, így a politikum világára is kiterjeszthet.
– Mi az Ön tulajdonképpeni feladata a Jobbikban? Mit értsünk a tanácsadás sokak által nehezen megragadható, negatív felhangokkal terhelt fogalma alatt?
– A Jobbik létrejötte előtt már tizenöt évvel, s mondhatom egész felnőtt és tevékeny életemben a hagyományos létszemlélet felmutatását, fenntartását, továbbadását tűztem ki célul és végeztem. Ennek jegyében alapítottam 1996-ban a Kvintesszencia Kiadót, írtam és írok könyveket és tanulmányokat, valamint rendszeresen tartok előadásokat. Faladatom ennek fenntartása és folytatása. En bloc a Jobbik politikai értelemben tőlem erősen és szűnni nem akaró módon balra áll, de mivel egy helyesen orientálódó, intelligens ember vezeti, miatta hajlandó vagyok – más részről kötelességemnek érzem – tanácsadóként a nevemet adni e vállalkozáshoz és őt jó szándékú, nemzetmentő tevékenységében legjobb tudásom szerint támogatni.
– Nem vetették még az Ön szemére a Jobbik hagyományos vagy tisztán jobboldali szempontból nehezen vállalható lépéseit? Egyáltalán az Ön iránymutatásait követi a párt és a párt elnöke állásfoglalásaiban, illetve mindennapi döntéseiben?
– Merültek már fel ilyesfajta kritikák is. Ismerem a minden valós hatás nélküli „ádáz prófétaságba vonult túlfeszült lényeglátók” szempontjait, ők viszont nem szokták ismerni az én ezeket meghaladó szempontjaimat. Egyébként ennek akkor lenne bármilyen jogosultsága, ha az említett lépések tőlem erednének. Ez azonban a legmesszebbmenőkig nincs így. Ami a konkrét „követést” illeti, világosan kell látni, hogy minden párt, így a jobbik is különféle elképzelések, ambíciók, erővonalak, csoportosulások és egyebek összessége. A Jobbik sem homogén vagy monolitikus tömb, noha az, amit én képviselek nagyfokú egyesítő erővel rendelkezik még a formailag szélsőségesen különböző elemek kapcsán is. Ennek ellenére a hagyományellenesség és a baloldaliság, ezen belül például a plebejus-populista érzelmi nacionalizmus jegyében állók és az ezt meghaladni képtelenek, észlelik azt, hogy amit ők „akarnak” és amit én képviselek finoman szólva nehezen egyeztethető össze. Ezen elemek miatt a párt elnöke ilyetén funkciójában sokszor szinte képtelen formába önteni azokat az irányvonalakat, amiket hangsúlyozom nem személy szerint én találtam vagy találok ki, hanem amelyek a tradicionális alapelvek és a hagyományos (konzervatív, jobboldali, vallási) értékek általam való effektív képviseletének lehet tekinteni. A mindennapi döntések és lépések vonatkozásában pedig vagy mert ellenségesek, vagy mert túl távolinak és tévesen absztraktnak tartanak, meg sem kérdeznek, úgyhogy az ilyen síkon „nehezen vállalható” lépéseket senki ne kérje rajtam számon. Mivel a Jobbik a jelen állás szerint (2015) nem tradicionális alkotás és nem jobboldali párt, ez utóbbi emiatt természetes.
– A Jobbik szemmel láthatóan egyre nagyobb gondot fordít a taktikusságra, egyre „profibb” módon tálalja magát a nagyközönségnek. A „cukikampány” vagy az egyre többeknek tetsző arculatváltás mögött egy tömegpszichológiai profizmus húzódik meg. Vannak jelek arra, hogy ez a „profizmus” az Ön által sokat hangsúlyozott szellemi vagy létszemléleti vonatkozásokban is érvényesülne?
– Jelenleg a professzionalizmus főleg abban jelenik meg, amit a politikai lejátszás-technika elsajátításának lehet nevezni. Az emberek döntő többségének fogalma sincs, hogy a különböző pártok valójában milyen erőket képviselnek, s ami még szomorúbb, hogy az nem is érdekli őket. Többnyire néhány végletesen felszínes dolog, mondhatni a „látvány” alapján döntenek a szavazófülkékben, ami már önmagában sokat elárul a „rendszer” milyenségéről, de amit az ezzel foglalkozó szakemberek pontosan tudnak, és mérnöki pontossággal adagolják az ennek megfelelő show-elemeket. Ha már a tévedésnek ezt a rendszerét vagyunk kénytelen élni, annak reményét nem adhatjuk fel, hogy a valódi érték és a becsületes értékteremtő, építő közéleti munka is hozhat népszerűségben és szavazatban is megnyilvánuló eredményt, amit persze ugyanolyan professzionalizmussal kell tudni „kommunikálni”, mint azt a nagy semmit, amit a háttérhatalmi direktíváknak kényszeresen és lakájszerűen megfelelő eddigi pártok birtokoltak. Túl azonban a látványtechnikai vonatkozásokon, vagyis lényegi szinten egyrészről eltérő módon, másrészt összképszerűen vizsgálva nem kellően vagy minimálisan érvényesülnek pozitív szellemi hatások. Az egyik legnagyobb eredmény talán az úgynevezett „szélsőjobbos” (valójában masszívan baloldali) és soviniszta primitivizmusból és vulgarizmusból való fokozatos kigyógyulás. Továbbá például annak a rákfenének az azonosítása, amit Vona Gábor szemléletesen „érzelmi nacionalizmusként” írt le. Miközben tehát kétségtelenül vannak pozitív eredmények, a pártot és az úgynevezett „nemzeti oldalt” továbbra is nagyfokú ideológiai zavarosság és letisztázhatatlansággal határos tisztázatlanság jellemzi. Ennek mentén némelyek kicsinyes pozíció- és hatalomféltésből sarjadó „tehetetlenségi ellenállása” olykor a legvadabb gyűlölködésbe csap át. Nem is azt találom a legfurcsábbnak, hogy nem jelennek meg azonnal meghatározó erővel a jól artikulált tradicionális alapelvek és aktualizált gyakorlati alkalmazásaik, ami tekintve a világ jelenleg mélysötét állapotát sajnos úgyszólván természetes, hanem a legfurcsább az, amikor azok jóformán senkit nem érdekelnek. Kissé olyan ez, mint amikor a vízben fuldoklók nem hajlandóak érdeklődést tanúsítani az úszógumi- és csónakkészítők iránt, abban az illúzióban ringatva magukat, hogy ők tudnak úszni. Ennek egyik oka sejthetőleg az, hogy a Jobbik bizonyos részére is a legfelszínesebb és leglaposabb, pletyka szintű tájékozódás, valamint az ellenséges balliberális sajtó propagandatermékei általi nagymérvű manipuláltság és meghatározottság jellemző, e téren a valószínűsíthető beépített titkosszolgálat és/vagy létszemléleti ügynökök befolyásáról nem is beszélve.
– Milyen kapcsolatot ápol Vona Gáborral tanácsadóként, és milyet magánemberként?
– Ha a tanácsadást egy a potencialitás, posszibilitás, virtualitás és aktualitás intenzitás-sorozat mentén gondoljuk el, akkor az esetünkben a konkrét és napi vonatkozások tekintetében a potencialitás állapotában van, a nagy perspektívákat és átfogó nemzetstratégiai koncepciókat tekintve talán a posszibillitás és a virtualitás határán. A tanácsadásban tehát még rengeteg tartalék rejlik. Magánemberként Vona Gábor egy alapvetően jó szándékú, kiváló, sőt kiugró értelmi képességekkel rendelkező ember, aki nyitott a szakralitás, sőt a valódi spiritualitás irányába, ami az újabb időket vizsgálva vezető politikus személyében talán évszázadonként egy ha megjelenik, de 1945 óta bizonyosan nem volt más rajta kívül Magyarországon. Ezt minden érzelmi és alkati vonatkozástól függetlenül úgyszólván szellemi kötelességem figyelembe venni és megfelelő árnyaltsággal értékelni. Ez messzemenőkig nem jelent kritikátlanságot, sőt gyaníthatóan én vagyok Vona Gábor egyik legszigorúbb elvi kritikusa, egyszersmind persze – szándékaim szerint – a legkonstruktívabb is. A Jobbik többi vonatkozásában egyelőre nem vélek felfedezni sok perspektívát. Az előbbi azonban éltet bennem bizonyos reményt.
– Hogyan bírja Vona Gábor ezt a vélhetőleg nem-publikus kritikát? Vagy publikus?
– Természetesen nem publikus. Addig megyek el, ameddig bírja. És azt gondolom, hogy ez nem kevés, noha kétségtelenül jócskán tudnám fokozni. Ám van egy ma már teljesen kiveszőfélben lévő tulajdonsága, nevezetesen, hogy önreflexióra és ebből következően önkritikára is képes. Amennyiben a szuverenitás ebből sarjad ki, áldásos az eredmény.
– Milyen a viszonya a Jobbik vezetőségével? Igaz, hogy sok a súrlódás?
– Ez is személyenként változó, de alapvetően elégtelen. Aki személyesen és közelebbről ismer, tudja, hogy milyen vagyok, és jórészt értékeli azt, amit képviselek. Aki folyosói pletykákból, mendemondákból és/vagy az ellenséges sajtótermékek stupid hazugságai alapján tájékozódik, vagy hagyományellenes és baloldali eszmék ügyvivője, azzal vagy semmilyen a viszonyom, vagy mint az lenni szokott, az illető ismeretlenül is utál. De láttunk már jó néhány politikai képződményt és figurát eltűnni csak az utóbbi húsz évben a hazai politikai élet színpadáról, úgyhogy talán erre vonatkozóan is érdemes megfontolni, hogy aki túlzottan elégedett önmagával, annak általában gyenge az emlékezőképessége. Az pedig, akit bármi, köztük a sajtó, netalán a rágalom és a pletyka vagy éppenséggel saját érzelmi életének rendezetlensége manipulálni és mozgatni képes, vezetésre tökéletesen alkalmatlan.
– Tekintve említett helyzetét, nem gondolkodott még a politikától és a tanácsadói szereptől való visszavonuláson?
– Az én utam külső kényszer híján, és azok a tradicionális alapelvek, amiket képviselek, változatlanok. Ehhez csatlakozhat a politika, s akkor fokozottabban aktualizálódhat a jelenlétem, valószínűbb azonban, hogy ez nem fog bekövetkezni. Ez tehát nem a személyemen múlik. A jelenkor egyre elhatalmasodó ismérve, hogy csak a rossz lehetőségek közül való választás határoz meg mindent.
– Nem találja túlzottan piszkosnak a politikát?
– De. Latrinamélységű és pöcegödör szagú. Továbbá olyan, mint amit leokádtak.
– Akkor miért egy politikus tanácsadója?
– Azért, mert a halál még a latrinamélységű és pöcegödör szagú politikánál, valamint a szellemi értelemben zombi politikusok és közéleti prostituáltak vaklálásánál is hatalmasabb kihívás. A halállal pedig heroikusan szembe kell nézni és képletesen szólva fel kell venni azt a kesztyűt, amit az ember elé dob – mármint annak „kell” ezt tennie, aki képes az emberi lét legalapvetőbb problémái kapcsán eszmélni. A recens politikai posványban való küzdelem ennek csak egy lehetséges előkészítő terepe. Másrészt nem egy zombiszerű átlagpolitikusnak vagyok a tanácsadója…
– Hogyan és miként tekint saját magára? Fel tud hozni olyan szempontokat, amik mentén helyesebben ítélnék meg az Ön személyét és tevékenységét?
– Önszántamból – egy szakrális játék komolyságán és vidámságán túl – semmilyen szereppel és jelzővel nem vagyok hajlandó azonosulni. Minden szerep felad valamit a teljes szabadságból, ami az emberhez egyedül méltó, ontológiai állapot. Ha mégis feltétlenül mondanom kell valamit, közéleti vonatkozásban a világ és ezen belül elsősorban a magyar nemzet spirituális talapzatának helyreállítását tekintem olyan feladatnak, amin fáradoznom érdemes. Aki hajlandó és képes eddigi munkásságomat elfogulatlanul és tisztán megismerési szándékokkal tanulmányozni, azt, hogy ezért eddig mit tettem, megítélheti. Ez mindenekelőtt bráhmanai-szakerdotális feladat, kiegészülve bizonyos ksatriya-lovagi vonatkozásokkal, amelyekkel mintegy körbe veszem saját világi megnyilvánulásomat.
A Betyársereg interjúját Baranyi Tibor Imrével IDE KATTINTVA olvashatja!
(Alfahír)
Forrás:betyarsereg.hu
Tovább a cikkre »
