Mindnyájunknak barátkoznunk kellett a tavaly tavasszal bekövetkezett helyzettel, már amennyire ezzel barátkozni lehetett és lehet mindmáig. Vannak, akik már azelőtt meginogtak, hogy a járvány maga alá gyűrte a világot, erről Szőcs Kálmán és felesége, Gizella, valamint fiuk, Dávid is sokat tud mesélni.
Kénytelenek voltunk megtanulni, hogyan élhetünk együtt a koronavírussal, ami nem volt könnyű és nem is igen ment. A pandémia drasztikusan belegázolt a mindennapjainkba, áthúzta számításainkat, terveinket, megváltoztatta szokásainkat, egész életünket. Hónapok óta óriási nyomás alatt élünk, elszakadtunk barátainktól, ismerőseinktől, munkatársainktól, részben még a családtól is, sokan elveszítették munkájukat. Ezt pedig nehéz elviselni.
Vannak, akik már azelőtt meginogtak, hogy a járvány maga alá gyűrte a világot, erről Szőcs Kálmán és felesége, Gizella, valamint fiuk, Dávid is sokat tud mesélni. A református lelkész házaspár 1992-ben hozta létre a Reménység Alapítványt, amely később nonprofit szervezetté alakult. Ez működteti az 1995-ben megalapított Reménység Reszocializációs Központot, amelyben Kálmán és Gizella az Istentől kapott hit és szeretet átadásával próbálja segíteni, motiválni azokat, akiket a függőség letaszított a mélybe, igyekszik visszaterelgetni őket a helyes útra. A járvány sem állította meg a Nagykesziben működő, Szlovákiában egyetlen ilyen jellegű kétnyelvű központ munkáját, legfeljebb némileg módosította.
„Egy darabig nem vettünk észre jelentősebb változást, csak később, amikor elmaradtak a látogatások. Ez a helyzet némi feszültséget okozott, nem volt egyszerű hetekig, hónapokig elzárva lenni úgy, hogy a lakók még a legközelebbi hozzátartozóikat sem láthatják” – mondja Kálmán. Gizellától hallom, olyan is volt, aki megfutamodott. De nem sokan. „Pénteken este kaptuk a hírt, hogy szombaton reggel életbe lépnek a szigorítások, mire egyesek összepakoltak, és elmentek.” „Október végén volt” – pontosít Kálmán. Senki nem tudta, mi lesz, mit várhat. Ami szomorú, hogy azok, akik akkor kiszálltak, nem jöttek vissza, sőt, nem is tudnak a központban semmit arról, hogyan alakult a sorsuk. Pedig nyilván nagy szükségük volt az ittlétre, mert az intézetbe senki nem jön csak úgy, jószántából, hanem azért, mert nem tud szabadulni a függőség hálójából. Szenvedélybetegeket, alkohol- és drogfüggőket igyekeznek itt gyógyítani, mázsás terhet vállalva, mert azok, akik maguk megélték a poklot, akár saját bőrükön, akár egy szeretett családtag révén, tudják, mennyire sziszifuszi a küzdelem. A függőség betegség, de nem egyszerű a gyógyítása, nem lehet gyógyszerrel kezelni, mint más kórt, mert a drog nemcsak a testben végez pusztítást, hanem a lelkekben is. Óriási személyiségzavarokat okoz, amelyeket az érintett segítsége nélkül lehetetlen orvosolni. Szakmailag a függőség csak egészen kis szelete orvosi probléma, sokkal nagyobb a lelki vívódás, a személyiség függőség előtti vagy a függőség következtében kialakult zavarai.
Szorosabb lett a burok
Május második hetében négy új kliens érkezett az intézetbe. „Tizenkét-tizenhárom ember mindig van – mondja Gizella. – Tavaly egy jó ideig valamivel kevesebb tagja volt a csoportnak, de aztán újra rendeződtek a dolgok.” Azt már Kálmán fűzi hozzá, hogy 21 éves volt a legfiatalabb és 55 a legidősebb kliens. „Most több a fiatal, húsz-harminc évesek – szól közbe Dávid. – A legtöbb lakóra a halmozott függőség jellemző, alkohol- és kábítószer-, de a játékfüggőség sem ritka.” „Manapság szinte kivétel nélkül nyúlnak mindenhez, amihez hozzáférnek – kapcsolódik be a beszélgetésbe újra Gizella. – Váltogatják a drogokat, és játszanak is.”
Kíváncsi voltam, hogy a központ munkatársainak tapasztalata szerint az elmúlt hónapok járványőrülete súlyosbította-e a kábítószer-függőséget, növelte-e a függők számát? Napról napra halljuk, hogy a járvány idején azok is, akik azelőtt rendezett körülmények között éltek, kilátástalan, bizonytalan helyzetbe kerültek, sok embert kerített hatalmába a depresszió, ami pedig bárkit elindíthat lefelé a lejtőn.
„Tőlünk, akik itt dolgozunk, nagyon sok erőt igényel, hogy tartsuk bennük a lelket, oldjuk a bezártságot, amennyire lehet. Februárban kezdtük érezni, hogy ilyen szempontból súlyosbodott a helyzet. Eddig is akadt egy-két olyan kliens, aki összepakolt, mert nem bírta elviselni a bezártságot, de mostanában jobban érezzük, többet is kell foglalkoznunk velük, hogy túltegyék magukat a honvágyon. Ki-kijártunk velük a Dunához, kisebb csoportokban, s most látjuk, hogy mekkora áldás a felépített tornaterem, az itt lakók sokat mozoghattak egész télen. Dávid fiunk mindenféle játékot, aktivitást kitalál, hogy elfoglaljuk őket” – mondja Gizella.
Dávid megerősíti édesanyja szavait: „Igen, a tornaterem hatalmas áldás, állandóan ki van használva. Tavaly márciusban, amikor súlyosbodott a helyzet, ki kellett dolgoznunk egy tervet mind a reszocializációs központra, mind a félutas házra. Akkor léptek életbe a járványintézkedések, s ahogy emlékszem, két hónapig nem is volt jelentkező. Két hónap után telefonon jelentkeztek az érdeklődők, hogy szeretnék megkezdeni a terápiát, s negatív koronavírusteszttel már tudtunk fogadni új klienseket.”
A Reménység azelőtt nem volt zárt intézet, állandóan nyitva volt a kapu, ki-be mehettek a lakók, a koronajárvány kitörése óta viszont nem jöhettek a hozzátartozók, szorosabb lett a burok. Telefonon ugyan gyakrabban kapcsolatba léphettek a családdal, nemcsak heti egyszer, mint azelőtt, hanem kétszer-háromszor.
Esély csak egy van
Az intézetben tett látogatásaim során sok klienssel találkoztam, elbeszélgettem velük, megismertem életüket, sorsukat. Fiatal, stramm srácok, életerős fiatalemberek nyíltak meg, nem takargatták, hogy a kábítószer és az alkohol, esetleg a játékszenvedély miatt futott zátonyra az életük. Fájó őszinteséggel vallottak a droggal való találkozásukról. Volt, aki kíváncsiságból próbálta ki, mert vonzotta az ismeretlen, aztán a heroinon kívül mindenhez nyúlt, egy másik ügyes, értelmes fiú még a gimnáziumban kezdte, majd félbeszakította egyetemi tanulmányait is miatta. Végül idegösszeomlással a pszichiátrián kötött ki, ott tudatosította, hogy csak négy kiút van számára: a bolondok háza, a börtön, a temető vagy a józanodás. De azt is, hogy esélye csak egy van!
Vagy az a fiú, aki 15 éves korában kezdett inni, keményen, bár epilepsziás volt. Egy másiknak, aki ügyes focista volt, mindkét szülője ivott, az apja agresszív volt, sokat ült börtönben, ő meg úgy gondolta, ha a szülők isznak, akkor ő füvezhet. Eljátszotta minden pénzét, rendre a munkáit is elveszítette, lefogyott, a drog teljesen tönkretette. Már úgy került pszichiátriára, hogy hallucinált…
Nem kerültek újra padlóra?
Folytathatnám, s ahogy újraidézem magamban az arcukat, tekintetüket, megtelik szomorúsággal a szívem. De egyben reménnyel, hogy a Reménység Házban megtalálták a reményt. „Van, aki jól van. Volt itt egy cukrász, aki karácsonykor is hozta a süteményt. Eljön néha egy-egy hétre, hogy lelkileg feltöltődjön, ha nincs annyi megrendelése, olyankor nálunk is besegít. Most hiányolja, hogy nem jöhet, de jól van, a vállalkozása is működik. Kálmán tartja vele a kapcsolatot, dolgozik, nem esett vissza” – mondja Gizella.
Egy másik fiúról viszont Kálmánéknak sincs semmi hírük. Ő volt az, aki épp ottjártunkkor csomagolt, és elment, hiába próbáltuk lebeszélni. Aztán visszatért, de megint elment. Meglepetésemre jelentkezett nálam, s boldogan újságolta, hogy az apukájánál lakik Komáromban, és dolgozni kezdett. Az érsekújvári kórházban ápoló, s arról áradozott, mennyire neki való ez munka, örül, hogy segíthet másoknak. Egy ideje viszont elhallgatott, s a telefonja folyton azt búgja, hogy nem elérhető…
Családban érzik magukat
A szomorú hír ellenére Gizella hangjából optimizmus érződik: „Tulajdonképpen két ember ment el ősszel, akik végigcsinálták a terápiát, a többiek maradtak, s motiválják, segítik az újakat, rendkívül összekovácsolt kis csapattá fejlődtek. Jól működtetik a csoportdinamikát.”
Látogatásaim során magam is tapasztaltam, mennyire családias a légkör Nagykesziben, s úgy éreztem, talán épp ez adja a gyógyulni vágyóknak azt a védettséget, amire vágynak. Pedig, mint Kálmán megjegyzi, különböző a csoport összetétele. „Az, hogy többen is kitartottak, változtak, jó hatással van a többiekre. Jó a légkör már hosszabb ideje. Persze azért megoldanivaló újra és újra akad, de fontos, hogy megoldható.”
A koronavírus-járvány új helyzet elé állította a terápiára szorulókat és a Reménység Ház munkatársait is. Kálmánéknak nemcsak a kliensekre kellett még jobban figyelni, hanem a folyton változó szabályokra, vigyázni kell az ott lévők és a saját maguk egészségére is, hiszen naponta ki-be jártak az intézetből. Ha csak egy ember is megfertőződne, az nagyon bonyolítaná a helyzetet.
Megértették, elfogadták a lakók, a munkatársak?
„Végül megértette mindenki, hogy mindent félre kell tenni, a legminimálisabbra vagy teljesen le kell csökkenteni a fertőzés veszélyét. Nehéz volt a munkatársakban is tartani a lelket, hogy tartsanak ki, hogy tovább tudjunk menni. A lakóknak meg hangsúlyoztam, hogy élet-halálról van szó, nekünk is nagy teher lenne, ha valaki megfertőződne, ha közülük bárkit elveszítenénk. Karácsonykor meghagytuk nekik a lehetőséget, hogy nagyon szigorú feltételek mellett hazamehet, aki nem bírja, és érdekes módon mégis mindenki úgy döntött, hogy nem megy” – számol be Gizella.
A szociális otthonok lakóit mindjárt az elején beoltották, két kivétellel – az egyik beteg volt, a másik fiatal –, a Reménység Ház munkatársai is megkapták az oltást. A lakókkal viszont várniuk kellett… Addig is, amíg úgy-ahogy normalizálódik a járványhelyzet, nagy szükség van minden olyan ötletre, ami a reszocközpont munkáját fellendíti, életben tartja. Ennek Dávid a mestere. Az egyik közösségi oldalon létrehozott egy Reménység online-oldalt, és új tagokat is felvettek, hogy legalább így tudják tartani a kapcsolatot. Sőt, vannak olyan oldalaik, ahol mások is bekapcsolódhatnak, lehet posztolni, persze, meghívóra. Az ötlet nagyon jónak bizonyult, olyan kliensekkel léptek újra kapcsolatba, akikről évek óta nem tudták, hogyan alakult a sorsuk.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
