Nagyböjt 4. vasárnapja, Lætare-vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 9,1–41)
A mai hosszú evangéliumi szakasz nagyon gazdag képekben, szimbólumokban − a János evangéliumra jellemző „jelekben” −, történésekben; így a megközelítése, értelmezése is több nézőpontból lehetséges. Az egész történetben feltárul előttünk a hit útja, a megtérés lehetősége, Isten gyógyító érintése.
A vak ember gyógyulása szertartásszerű gesztusok által történik − sárral bekent szem, megmosdás −, míg más esetekben Jézus „egyszerűen” gyógyít, van, hogy mindenféle látványos gesztus és szinte szavak nélkül. Ebből számomra úgy tűnik, hogy
A vak ember kezdetben csak a látását nyeri vissza, majd a történések folyamán egyre mélyebben kezdi megérteni, hogy ki az, aki meggyógyította őt: előbb „az ember”, majd „próféta” és végül megérti, hogy Jézus az Úr, aki előtt le kell borulnia.
A nagyböjt arra hív bennünket, hogy nekünk is megnyíljon a szemünk, és tisztán lássuk az üdvösség útját. A mai evangéliumban ennek a gyógyulásnak, ennek a tisztánlátásnak három „feltétele”, lépése tárul elénk: Az első a Jézussal való találkozás. Tudatosítanom kell, hogy csak Jézustól kaphatom meg ezt a látást. Akarnom kell, vágynom kell a vele való találkozásra. A második Jézus érintése. Engem, téged is meg akar érinteni Jézus ott és úgy, ahogyan a leginkább szükségünk van rá; a szentségek által (szentgyónás és szentáldozás), a találkozásokban, mindennapjaink érintéseiben. A harmadik a hit az ember részéről. Ez a hit több mint elfogadás, sokkal inkább egy mozdulat, amely cselekedni akar Isten szándéka szerint.
Tegyük fel magunknak a kérdést:
A találkozás, vagy Jézus érintése, vagy talán a tevékeny hit? A nagyböjti idő olyan lehetőség, amely mindhármat felkínálja számunkra megannyi úton-módon. Kérjünk Istentől bátorságot, vágyat és kitartást, hogy megengedjük és lehetővé tegyük Jézusnak, hogy jöjjön, szembesítsen és lépésről lépésre szabaddá tegyen! A hit nem csupán egy pillanatnyi döntés, hanem folyamat, út, melyen el kell indulnom, ki kell lépnem önmagamból, kockáztatnom kell, hogy, találkozva a határhelyzetekkel, megértsem, ki vagyok én, mi lakik bennem; és hogy megértsem, kicsoda Isten, aki teremtett, aki igent mondott a létemre és aki vágyik a velem való közösségre, akit Úrnak szólíthatok és aki előtt le kell borulnom.
Szerző: Kisiván Csaba
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
