Lanovkára sorakozunk, hiszen ahhoz a tátraavatari kaszthoz tartozunk, amely oltottsága jutalmául elitmagaslatokba ruccanhat ki. A developer ügyeletes Szent Pétere csekkolja védettségi igazolványunkat, s mert rendben a grínpassz, pippanhat a gópassz – törhetünk felfelé. Magas hegyvidéki mennyország ez, ahol a retúr az úr, de most még nem gondolunk menettérti mivoltunkra.
Bepattanunk az elibénk libbenő pléh- és üvegkasznikba, és máris suhanunk a Kő-pataki-tó felé. A Poprádi-medence felett tiszta a lég. Bár géppel szállunk fölébe, helyenként a magasból sem fair kép e táj, hanem inkább építkezési terület. Néhol már-már holdingbéli táj.
Felfelé pillantva látom, tejfehér felhő nyeli el az előttünk sorjázó kabinokat. Hirtelen ködbe veszünk mi is. Percekig tarthat; a múltunk, a jelenünk és a jövőnk is ködös. Majd áthuppan a kabin az egyik tartóoszlop alatt, és visszazökkenünk elmaszkírozott életünkbe, hogy a tengerszemnél – messze a csúcstól – már újra tátraalji rutinnal rendeljük a feláras juhtúrós galuskát és a posztszocialista kólát, miközben a kávéfőzőből kis gőzpamacsok lanovkáznak a fölhők közé. Mászkálok és látom, hogy sokan a Kő-pataki-tónál töltött idejük egészét a kávézóban vagy az étteremben múlatják, egyesek háttal a tájnak. Persze, megtehetik. És azt is, hogy maszk nélkül üldögéljenek bent, hiszen fogyasztanak. Meg egyébként is, itt minden 12 évesnél idősebb oltott, nemrég tesztelt, vagy bizonyítani tudja, hogy 180 napnál nem régebben volt covidos. Kivéve azokat, akik ilyen igazolások híján jöttek fel gyalog, valamelyik túraútvonalon. Mert ösvények mindig vannak.
Én is megtalálom a magamét. A csoportom elszéled, s miközben hallom egy idősebb szlovák nő panaszát, hogy ez a Kő-pataki-tó mekkora átverés, mert a katalógusban nem is így néz ki (a képen sokkal több benne a víz), elvonulok a tömegtől egy babzsákra. A felhőket nézem Petőfivel: „Oh nékem olyan jó barátim / E tarka égi vándorok. / Ugy ismernek már, hogy talán még / Azt is tudják, mit gondolok.” (A felhők, 1847)
Elszenderedek. Álmomban a Kő-pataki-tónál állva a Lomnici-csúcsra tartó utolsó kabint látom, amint éppen elnyeli a köd. Tömve van a múltunkkal, a jelenünkkel és a jövőnkkel, az egzisztenciánkkal és a pénzünkkel. A csúcsról már nem jön vissza semmi, csak a szűnni nem akaró ködlavina zúdul alá. A tengerszem és Tátralomnic közt sincs közlekedés. Tátraavatar szintjei beálltak, nincs köztük átjárás, és mindenkinek azon a helyen és úgy kell boldogulnia, ahol és ahogyan az álomképem érte. Egyedül a lenti „igazolatlanok” büféznek és vásárolgatnak tovább, mintha az álmomban mi sem történt volna.
Később botor módon regisztrálok a vakcinalottóra, valahogy úgy, ahogyan a nő a katalógus alapján felment a tengerszemhez. Eszembe jut az álmom. Azon töprengek, hogy ha a drótkötélpálya kihagyásával oltatlanul, igazolás nélkül fel lehet gyalogolni a Kő-pataki-tó létesítményeihez, vajon a sorsoláson is részt vehetnek-e olyanok, akik oltás nélkül vásároltak maguknak védettséget. Mert ilyet is rebesgetnek. Mert ösvények mindig vannak.
Elgondolom, ahogyan kabin helyett a szelvényeinkkel teli szerencsekerék száll alá a csúcsról, hozzácsomagolva pár koffer papírpénz a nyerteseknek, de csak azért, hogy a csúcson ennek a sokszorosa maradhasson meg titokzatos valakiknek, akikről ezen a holdingbéli tájon, az általuk adagolt brindzás galuska mellett csak ködös elképzeléseink lehetnek.
A vakcinalottóra várakozunk, és még nem gondolunk vesztes mivoltunkra.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
