Ladányi István: Az átfoglalásokról Lakatos Krisztina2025. 11. 16., v – 22:28
Tárca a Szalonban.
Azt vette észre magán, éppenséggel nincs ellenére, hogy egy nappal elhalasztották a járata indulását. A drónberepüléseknek, ami miatt légtérzárat rendeltek el az egész országban, jóval nagyobb volt ugyan a tétje, mint az ő magánéleti problémáinak, de hát az egyre inkább kiterjedő háború mégiscsak meghaladja a kompetenciáit, neki épp elég, ha csak a saját dolgai miatt aggódik. Más kérdés, ironizált magában a szálloda liftjében, hogy mintha a saját dolgaival sem boldogulna jobban, mint a körülötte düledező világgal.
Újrahúzták az ágyat
A hotelben problémátlanul maradhatott a szobájában még egy éjszakára – vagy többre is, ha szükség lenne rá. Ha lett is volna foglalás a helyére az ország körülményeihez képest előkelő és drága szállodában, a következő vendég nagy valószínűséggel ugyancsak repülővel érkező lett volna, aki értelemszerűen szintén kénytelen volt átfoglalni az utazását, vagy végképp lemondani a térség bizonytalanságai miatt. Lám, milyen nagyszerűen megoldják magukat a problémák! Az illető, aki most nem utazott ide, marad ott, ahol van, vagy elutazik valahová máshová, ő meg marad itt holnapig vagy ameddig tart ez a cirkusz, és közben ott is helytáll valaki, ahol neki kellene holnap (vagy netán már ma este) lennie. De ezek is csak ugyanolyan felesleges gondolatok, mint amilyenekkel olyan jól el tudja magát szórakoztatni, csak ne kelljen azzal foglalkoznia, ami a körmére égett.
Már kitakarították a szobát, újrahúzták az ágyat, mintha most érkezett volna meg ugyanoda, ahová öt nappal korábban már megérkezett, mintha csak beváltaná a korábban szerzett jokert, és újrajátszhatná a játékban az elrontott fordulót. Csak épp Zsófi nélkül, aki még a légtérzár előtt elutazott, és egyedül hagyta a közös gondjukkal, hogy akkor most hogyan tovább.
Hogyan lehetett volna ezt a helyzetet elkerülni, mikor vehetett volna más irányt a történet? Vagy így lenne megírva, és mindenki csak eljátssza a szerepét? Ezekről a kérdésekről is szívesebben töprengett volna a háború, mint a saját élete kapcsán. Annak a fordulatain legalább van mit gondolkodni, míg az ő fordulataik, édes istenem, mondta magában Zsófi szavaival, annyira banálisak, hogy ha forgatókönyvben olvasná, már húzná is ki, vagy kukázná az egészet. Ez a konferenciaút például, amit Zsófi oly ügyesen kitalált ide, ahol a kollégák annyira boldogan fogadták őket, hiszen már nemigen jött valamirevaló filmes vagy kutató a háború szomszédságába került országba konferenciázni, csak a harmadik vonal meg a pedálozó fiatalok, akiknek még nagyon kell magukat mutogatni, és kellenek az életrajzukba a jól hangzó nemzetközi események. Úgy jöttek nekik Zsófival, mint egy falat kenyér, megtették őket plenáris előadónak, díszvendégként kezelték őket, és a háromcsillagos hotel meg a kollégiumi szállás helyett a minden igényüket kielégítő Hotel Palace-ben kaptak helyet, a wellness ugyan pillanatnyilag épp nem működött (elég hosszúra nyúlt pillanat lehet, állapították meg, miután kíváncsiságból mégis lelifteztek a W-vel jelölt szintre, ahol nem lehetett eldönteni, hogy most épül-e vagy épp bontják az élménykomplexumot), de hát wellness nélkül is teljes volt a kikapcsolódásuk.
Szerelemben, háborúban
Itt ül ötvenöt évesen egy szállodai szobában, a civilizációja peremén, és talán az lenne a legokosabb döntése, ha itt is maradna, valaki biztos tudna segíteni ezek közül a kedves kollégák közül, mesterkurzusokat tarthatna, a nemzetközi tapasztalataival beszállhatna a történetfejlesztésekbe, hiszen mégiscsak név a szakmájában, eldolgozgatna itt, élményeket gyűjtene, kell-e jobb hely mostanában egy forgatókönyvírónak, mint ez a konfliktusoktól terhes térség, ahol fürtökben lógnak a sztorik szerelemről és háborúról, amelyekben, mint tudjuk, minden megengedett. Ezekből a történetekből sosem elég, a nézők gyorsan felejtenek.
Nincs olyan este, hogy ne menne egy film vagy egy sorozat az életközépi krízisekről, ilyesféle szakmai utakról, titkos légyottokról, műfajtól függően könnyel, vérrel vagy ügyvédekkel, happy enddel vagy szomorú befejezéssel. Az övékből vajon mit lehet kihozni? Egyáltalán – kinek a történetét írja?
Még a Judittal közös történetükről van szó, vagy itt már Zsófira íródik rá a mese? Ki fog kiíródni a sorozatból? Ki fog és hogyan dönteni?
Judittal van-e még egyáltalán közös történetük? A gyerekeik kirepültek. Most már épp lehetne élniük, utazhatnának, ahogy évtizedeken át nem igazán tudtak, rendbe hozhatnák a körülményeiket, a lakást, ami végre a megfelelő méretű lett kettőjüknek, vagy kicserélhetnék ők is vidéki házra, előkészíthetnék a vészesen közeledő nyugdíjaséveket. Vagy vehetnének valamit egy kis olasz faluban, ahol minden bizonnyal ott vannak a ház alatt a római alapok, a pincében befalazva a házi istenek, a központban egy román kori basilica minor, a szomszédban egy villa rustica, és ahol lazán ráhúznak még egy szintet az ókori alapokra épült középkori épületekre, a reneszánsz emeletre vagy az afölött lévő klasszicista szint fölé, persze tetőterasszal, ahonnan keskeny csíkban látszik a tenger.
Behelyettesítő beszéd
De most hiába is menekül ezekbe a gondolatokba, bármennyire is szépnek látszik, amit elképzel, és némi leleményességgel még talán meg is tudnák valósítani, már jó ideje nem is beszélgetnek ilyesmiről. A praktikus napi dolgokon túl szinte semmiről, és ha valamiről mégis, az leginkább valami behelyettesítő beszéd. Ahogy a barátaik többségénél is látták, tulajdonképpen mintha számítottak is volna már rá, szinte várták, hogy bekövetkezzen, és ezen is túllegyenek.
Mintha ott lett volna ebben az általános bizonytalanság is, mintha mindenki megzizzent volna körülöttük. Hirtelen mindenki gyors megoldást akart találni az összes olyan problémájára, amelyeket évekig vagy egy életen át tűrt vagy elhalasztott. Biztonságos állásokban üldögélő barátjuk fogott kockázatos vállalkozásba, a dúsgazdag ügyvéd már a második regényét írta, és persze házvásárlásokba, lakásfelújításokba kezdtek, addig elmaradt nagy utazásokra indultak, és mindeddig hűséges vén szamarak kerestek, sőt találtak szeretőt. Pezsgett az éjszakai élet, olyasmikről suttogtak megbízható forrásból hallott történeteket, amiről addig csak filmekben hallottak.
Észre sem vette, melyik ponton gabalyodott bele annyira az addig épphogy észrevett, „biztonságosan fiatalka” kolléganőbe, hogy már nem volt visszaút, és akkor már azon is eltűnődött, hogy a felesége miért nem firtatja, hogy mi van ezekkel a hirtelen előállt értekezletekkel, kreatív megbeszélésekkel, szakértői konzultációkkal. Az egymás telefonjába nézegetésnek és az elolvasott e-maileknek az ujjlenyomatos eszközökkel már leáldozott, és náluk nem volt szaftos pletykákra alkalmat adó fordulat sem, körülményesen kidolgozott epizódokkal és nagy lelepleződésekkel.
Kiírva a történetből
Elindult még egyszer körbejárni a várost, a helyeket, amelyeket megnéztek az elmúlt napokban, ennek a Keletre szorult, de minden reményével a Nyugatba kapaszkodó balkáni országnak a valós és kitalált hősi múltját idéző emlékhelyeit. Még ott voltak a koszorúk a hősök emlékművénél. Olyan, mintha itt mindig koszorúznának, állapították meg Zsófival, mivel már első nap szembesültek az előkészületekkel, a fegyveres rendőrökkel és csendőrökkel, katonákkal, zavarba ejtőn sokféle egyenruhással, oda sem mertek nézni, másnap aztán látták a gyülekezést is a lezárt kordonok mögött, míg a rektorátus díszépülete felé haladtak. Először voltak ebben az országban, nem tudták, hogy máskor is ilyen-e a nemzeti ünnep pompája, most mindenesetre úgy érezték, mintha nem is a múltról szólna ez a koszorúzás, hanem az eljövendő évek hőseiről, ezekről a fiatalokról, akik itt állnak felsorakozva a valahogy mindegyikükön nagynak látszó egyenruhákban, meg azokról is, akik beültek az előadásaikra, és akik aztán feltették a naiv vagy fontoskodó, de mindenképpen igyekvő kérdéseiket, és köréjük gyűltek a szünetekben, mintha ez a néhány közösen töltött nap megválthatná, kiszabadíthatná innen őket. De hát nemcsak a fiatalok viselkedtek így, hanem ők maguk is mintha ezt a játékot játszották volna. Mintha csak eddig tartana a történetük, itt következhetne a happy end, vagy legalább egy jövőbeni boldogság lehetőségével kecsegtető nyitott befejezés.
Mondjuk az Aprószentek temploma alatt lévő katakombák a múmiává aszott testekkel már kevésbé illettek az ideális forgatókönyvükbe, Zsófi nem is volt hajlandó alászállni, akkor még azt hitte, egyszerű női érzékenységről van szó, nem fogta fel, hogy ez is jel az életük filmjében, aminek a jelentése később fog kibomlani.
Ettől a ponttól viszont nem látta a folytatást, vak volt a jövőre, nem értette ezt a haladékot, mintha vége lett volna a filmnek anélkül, hogy befejeződött volna, egy helyben állt az idő, nem kellett még egyszer alászállnia a katakombákba, mert annak az ideje meg a hősök ideje meg a koszorúk ideje is most volt, meg ezeknek a meghatóan bizakodó és igyekvő fiataloknak az ideje is, minden egy időben, csak mintha ő nem lett volna sehol, mintha épp őt írták volna ki a történetből.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
