Kollégánk, Benke Zsuzsi és férje, Tibi nyolc évig vártak Lackóra. E hosszú, nehéz időszakról, az összeomlásokról, a reménytelenségről és a segítő emberek személyében mindig újra és újra melléjük lépő reményről meséltek nekünk.
Benke Tibor és Zsuzsi nyolc éve házasok. Kisfiuk, Laci, alig pár hónapja látta meg a napvilágot. Zsuzsi csak annyit mond róla: „Nagyon jó baba, Lackó egy kis csoda!” A szülők határtalanul boldogok, s ezt érthető, hiszen nyolc nehéz éven át vártak arra, hogy gyermekük lehessen. Mélypontok, pislákoló remény, azután ismét a kilátástalanság, majd a fény az alagút végén. Hogyan jutottak el az örömteli jelenig? Erről beszélgettünk a Benke házaspárral.
– Lackónak becézitek a kicsit?
Tibor: Lackó, Lacika, Maci Laci, mikor hogy. (nevet)
– Nehéz évek után érkezett el hozzátok a nagy öröm. Mióta vagytok házasok?
Zsuzsi: 2012-ben kötöttünk szentségi házasságot.
– Hívő családból indult az életetek?
Tibor: Kunszentmártonban nőttem fel, ahol kármelita atyák működtek egészen a közelmúltig. Gyermekkoromban Keller Lőrinc Juvenál atya volt ott a házfőnök, s mivel a nagymamám kármelita harmadrendi tag volt, óvodáskoromtól kezdve hozzá jártam hittanra, nála tanultam meg ministrálni. Szent életű szerzetes volt, a mai napig példa előttünk a személye, hálás szívvel emlékezünk rá.
Zsuzsival való megismerkedésünk első időszakában az egyik beszélgetésünk során kiderült, hogy ő Hegyeshalomból származik, az ország másik feléből. Amikor mondtam, hogy hol nőttem fel, földerült az arca: édesanyám nagybácsikája ott dolgozott!
Később derült ki, hogy az említett nagybácsi pap volt, és nem más, mint Juvenál atya. Ezt a „véletlen” egybeesést, azaz a rácsodálkozás csodálatos pillanatát azóta is megkönnyezzük, amikor felidézzük.
2008 nyarán még élt Juvenál atya, ekkor együtt látogattuk meg őt Pesten, a kármelita rendházban. Kérdezte is, hogy már együtt járunk-e. Pedig akkor még csak barátkoztunk Zsuzsival. Érdekes, hogy röviddel ezután fordult szerelemre a barátságunk.
Zsuzsi: Említetted a nehéz éveket. A legelső muníció, ami a csatában elengedhetetlen, a hit. Nos, nekem pont ez hiányzott. Nehéz kamaszkorom miatt sajnos sérült az istenképem.
– Gondolom, már a házasságotok elejétől kezdve vágytatok gyermekre.
Zsuzsi: Nem kezdhettünk el rögtön próbálkozni, mert egyikünknek sem volt munkahelye. Ezt sajnos sokan úgy fogták fel, hogy én a karrierre koncentrálok, holott csak emberhez méltó körülményeket szerettem volna teremteni a születendő gyermekünknek.
Tibor: Fiatalon házasodtunk össze, eleinte fel sem tűnt, hogy lehet valami gond. Csak lassan derült ki, valami nem stimmel, hogy nem jön a gyerek. Egy-két év sikertelen próbálkozás után gondoltuk, hogy valami probléma lehet valamelyikünkkel.
Még 1999-ben rosszindulatú csontdaganatot állapítottak meg nálam. Egy éven át kezeltek Budapesten, kemoterápiát, sugárterápiát kaptam, megműtöttek, de azóta tünetmentes vagyok. Hála Istennek, teljes életet élek. Mindenesetre utánajártunk, hogy nem velem van-e gond a korábban kapott sok erős gyógyszer miatt.
Zsuzsi: Én pedig elmentem nőgyógyászhoz, aki lerázott annyival, hogy a petefészek rendben, de amúgy is, még fiatal vagyok.
Tibivel is feszültté vált a viszonyunk. Ő töretlenül hitt abban, hogy a meddőség oka csak annyi, hogy türelmetlen vagyok. Zarándoklatokra, lelkigyakorlatokra jártunk ebben az időben, de én egyre üresebbnek éreztem magam, nem tudtam imádkozni ahhoz az istenhez, aki szándékosan meddővé tesz valakit. 2014 karácsonyára pedig eljutottam oda, hogy azt mondtam Tibinek, keressen mást, aki képes gyereket szülni neki.
– Férjként hogyan élted meg ezt az időszakot?
Tibor: Ismerem Zsuzsit, heves vérmérsékletű, hajlamos felcsattanni, erősebben fogalmazni, mint ahogy valójában gondolná, de ehhez már hozzászoktam. Az említett kijelentése igazából csak a tehetetlenség érzéséből fakadt, illetve abból, hogy nem akarta, hogy miatta ne legyen gyerekem. Akkorra ugyanis világossá vált, hogy nála lehet a gond, és ez még jobban megviselte. Benne úgy csapódott le mindez, hogy túléltem a rákot, kiválóak az eredményeim, de miatta nem lehet gyerekem.
Éreztem, hogy bajban van, ezért nem vettem komolyan a fenyegető szavakat. Szeretjük egymást, bennem a különválás gondolata fel sem vetődött.
Zsuzsi: Több hozzátartozóm is a mesterséges megtermékenyítésre akart rábeszélni minket, de gyógyszerész barátaim figyelmeztettek az eljárás veszélyeire. 2015 őszére már olyan rossz lelkiállapotba kerültem, hogy pszichológus segítségét kértem, akit az Oázis Iroda segítségével találtam.
Pszichológusom, Kugler Gyöngyi megállapította, hogy nem tudom elfogadni a női mivoltomat, és a szexualitást sem élem meg helyesen. Két évig jártam hozzá terápiára, azóta kísér. Segítségével a házasságunkat is rendbe tudtuk hozni, és új munkahelyet kerestem.
Sajnos közben újabb tragédia ért bennünket: Tibi édesapja hirtelen elhunyt. Azt mondtam, nem várhatunk tovább, beadtuk az örökbefogadási kérelmet is. A Keresztény Családi Centrumban kapott terápia azonban jól haladt, 2018 őszén meg is fogant a babánk, de valahogy nagyon furcsán éreztem magam, mintha egy idegen test lett volna bennem. A januári kontrollon kiderült, az embrió egyszerűen felszívódott. Ez volt a második nagy összeomlásom, Gyöngyi segítsége nélkül nem is tudtam volna túlélni.
Tibor: Az elmúlt nyolc esztendőben az volt a legnehezebb, hogy sokáig nem derült ki, mi a probléma, a sötétben tapogatóztunk, még a vetélés után is. A Keresztény Családi Centrumban eközben elértük azt az egy évet, ameddig egy párral foglalkozni tudnak.
– Zsuzsi, ebben a lelkiálapotban és ilyen súlyos körülmények közepette hogyan találtál újra hitre?
Zsuzsi: Hogy mi adta vissza a hitemet? Elsősorban főszerkesztőnk és a kollégáim, akiktől sok segítséget kaptam a nehéz napokban. István mindig olyan helyekre küldött tudósítani, ahol lelkileg is épültem, például elkísérhettem a Béke királynője zarándokvonatot Međugorjéba, meghallgathattam Jusszef Abszi melkita pátriárka tanúságtételét Szíria újjáépüléséről, és riportot írhattam az abortuszt és a vetélést szenvedők lelki gondozását végző házaspárról, Kovács Ferencről és Treer Máriáról.
Gyönyörű élmény volt számomra Ferenc pápa erdélyi látogatása is. De a hit lángját begyújtó szikra mégis egy teljesen profán környezetből érkezett. Az HBO Csernobil sorozatából, amit szintén a munkatársaim javaslatára néztem meg. A jelenet, amelyben a szovjet pártfunkcionárius, Borisz Scserbina egy kis hernyót tart a kezében, és azt mondja: gyönyörű, számomra istenélmény volt. Annak bizonyítéka, hogy nincs olyan halál, ami fölött ne tudna győzni az élet. Isten az élet Istene, Csernobil után is.
Egy lelkigyakorlaton azt mondták, annyi szentet ostromoltunk már gyermekáldásért, kérjünk meg egy bűnöst, hogy ő se essen ki a kegyelem kosarából. Mivel akkor láttam a Csernobilt, kézenfekvőnek mutatkozott, hogy a katasztrófa egyik felelőséért, Anatolij Gyatlov helyettes főmérnökért imádkozzam, és a közbenjárását kérjem. Utánanéztem az életrajzának: a középső gyermeke kilencévesen hunyt el leukémiában. Gyermekét elvesztő apaként tudta, hogyan segítsen rajtunk.
– Hová fordultatok, amikor a Keresztény Családi Centrumban már nem tudtak foglalkozni veletek?
Tibor: A tavalyi év tavasza a reménytelenség jegyében telt. Istennek hála, a szép élmények hatására Zsuzsi nyárra összeszedte magát, és megtalálta Bakos Marcellt, aki a NaPro technológiával foglalkozik.
Zsuzsi: Ő azt valószínűsítette, hogy a meddőség és a vetélés hátterében egy összetett probléma állhat, aminek kivizsgálását nem támogatja az állam. Genetikai vizsgálatokra küldött, ahol kiderült, egy olyan örökletes véralvadászavarom van, ami trombózisra hajlamosít. Egy mikrotrombózis, amit én meg sem érzek, egy néhány milliméteres embriónak már végzetes. Tehát a megfogant babák már azelőtt elhaltak a méhemben, hogy megtudtam volna, várandós vagyok. Kezelni nagyon egyszerű, mindössze vérhígítót és vitaminokat kellett szednem.
De nem kellett sokat várnom, már a következő ciklusban elmaradt a menstruációm. 2020. január 2-án derült ki, hogy újra babát várok.
– Eljött tehát a várandósság ideje.
Tibor: Amikor kiderült, hogy Lacika úton van, Zsuzsi veszélyeztett kismama lett, otthon maradt. Aztán a járvány sietett a segítségünkre: márciustól otthonról dolgoztam, tehát együtt lehettünk éjjel-nappal. Persze jöttek az izgalmak is, hogy megmarad-e, jól van-e a baba.
Zsuzsi: Nehéz várandósság volt, vérzésekkel, görcsökkel, az első trimeszterben szinte végig feküdtem. Nagyon hálás vagyok a barátnőmnek, Juditnak, aki a technikának köszönhetően végig velem volt a nehéz napokon, és tartotta bennem a lelket. Hányszor és hányszor mondta el naponta, hogy Lackó él és élni akar… Fogalmazhatok úgy is, Judit Lackó második anyukája lett.
– A hitetek szempontjából mit jelent számotokra az elmúlt nyolc év?
Tibor: Hit nélkül biztos, hogy nem tudtuk volna végigcsinálni ezt a nyolc évet, a várandósság idejét is ideszámítva. Nem biztos, hogy együtt tudtunk volna maradni. Sokszor ki is mondtuk egymásnak, hogy a szentségi házasság olyan erőt, biztos alapot adott, ami lehetővé tette, hogy végig tudjuk járni ezt az utat, még akkor is, ha sokszor reménytelennek tűnt a helyzet.
Zsuzsi: Már a névválasztást is üzenetnek, hitvallásnak szántuk, utalva Boldog Batthyány-Strattmann Lászlóra.
Bizonyossá vált a számomra, hogy a meddőséget nem lehet legyőzni csupán imával és türelemmel, kell az orvos segítsége is. De hogy az orvos valódi sikereket érjen el, ahhoz elengedhetetlen az imádság.
Fotó: Merényi Zita
Körössy László/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. december 20–27-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
