Az Új Ember/Magyar Kurír és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága együttműködésében Küzdelem a lelkekért címmel cikksorozatot indítunk az ateista pártállamnak az egyházakkal kapcsolatos tevékenységéről a hatvanas évek Magyarországán. Az első írást az alábbiakban közöljük.
Sorozatunk első részében bemutatjuk, hogy az 1959-ben kezdődő erőszakos téeszesítési hullámmal a pártállam célja nemcsak a parasztság felszámolása volt, hanem a vidéki gyülekezetek ellehetetlenítése is. De a vallásos közösségek a maguk módján megpróbáltak ellenállni.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését és az új berendezkedés stabilizálását követően – amelynek része volt a kegyetlen megtorlás – a megerősödő pártállam harmadszor is nekifutott a paraszti társadalom felszámolásának. A pártvezetés 1958-ban döntött a gazdák földjeinek kényszerkollektivizálásáról, valamint vallásos világnézetének és értékrendjének lebontásáról. A helyi papokat, lelkészeket már a Rákosi-korszakban is igyekeztek rávenni a téeszek melletti agitációra, amiről rendszeresen jelenteniük kellett az espereseknek, nekik pedig az Állami Egyházügyi Hivatalnak (ÁEH). Az újabb kampányban viszont a korábbi gyakorlattól eltérően legalább már nem várták el a papok „agitátori” fellépését az erőszakhullámban.
1962-ben az ÁEH irányításával országos pártvizsgálatot szerveztek, amelynek az volt a célja, hogy kiderítsék, a papok és a lelkészek hogyan viszonyultak a „mezőgazdaság szocialista átszervezéséhez”, a téeszek „megszilárdításához”. (3. FOTÓ) A felmérés nyomán megállapították, hogy a téeszesítés az egyházakra is nagy hatással volt, „a papok döntő többsége reálisan látja, hogy a mezőgazdaság szocialista átszervezése az egész társadalomra nézve alapvető politikai, gazdasági és kulturális átalakulást jelent. Tudatában vannak, hogy e társadalmi átalakulás általában alapjaiban megrendítette az egyházak politikai, gazdasági és ideológiai helyzetét”.
1958-ban párthatározatban rögzítették, hogy az egyházakkal együttműködésre kell törekedni, de a „vallásos világnézet” elleni harcot folytatni kell, amíg csak el nem tűnik az „emberek tudatából”. Ekkor hozták azt az egyházi építkezésekre vonatkozó rendeletet, amely szerint a helyi tanácsok egyházi ingatlanra csak akkor adhattak ki építési engedélyt, ha azt az ÁEH jóváhagyta, sőt építőanyagot is csak az ő engedélyükkel vásárolhattak. A forradalmat követő átmenti időszakot kihasználva az egyházi építkezések nagy lendületet vettek. Egy megyei tanácsi jelentésben megállapították, hogy az utóbbi években Bács-Kiskun „megye templomainak és plébániáinak közel felét kisebb-nagyobb összeggel” kijavították, felújították, nyolc új templomot építettek, sőt Kaskantyún folyamatban volt a kilencedik. A pénz nagy részét a hívek adták össze, de külföldről is érkeztek segélyek és építőanyagok, miközben a „kalákamunkának” is fontos szerepe volt. Kiemelték, hogy számos további törekvés van „új egyházközségek, új lelkészségek alakítására, beleértve új templomok és plébániák építésének szándékát is”. A levert forradalmat követő templomépítéseket elősegítette a hívő közösségek tenni akarásán túl a pártállam egyházpolitikájának átmeneti elbizonytalanodása is.
A Rákosi-kor terrorja után a hitélet is fellendült, messze túl azokon a „legális” határokon, amiket 1958-ban rögzítettek. Egy 1963-as jelentésben a Bács-Kiskun megyei pártvezetés megállapította: tudomásuk van arról, hogy „vezető egyházi személyek, még a lojálisak is, maximális követelményeket támasztanak papjaikkal szemben az adott keretek lehető legtökéletesebb kihasználását illetően. Szinte minden lehetőséget felhasználnak az egyszerű emberi figyelmességtől a szószékig”. Azt is rögzítették, hogy a papok „illegális” módszereket alkalmaznak, főleg az ifjúsági munka terén. Ezek közé tartozott a csoportos televíziónézés a plébánián, a zeneoktatás, a kirándulások szervezése, a társasjáték vagy a könyvkölcsönzés a plébániákon és ministránscsoportok szervezése. A falusiak körében családi rózsafüzér-imádkozást tartottak, és a hitbuzgalmi egyesületek, „mint a rózsafüzér-társulat, oltáregylet, Mária-lányok” gyakorlatát folytatták. Az ünnepeket, búcsúkat ugyanúgy megtartották, mint húsz-huszonöt évvel korábban. 1963 májusában például Petőfiszálláson a szentkúti búcsúba közel ötezer járművel tizennyolcezer ember zarándokolt el. A papok, lelkészek munkáját segítették a képviselő-testületi tagok, illetve a presbiterek, a volt apácák és szerzetesek, valamint az „utcaapostolok”, akik rendszeresen látogatták a körzetükbe tartozó családokat.
A forradalom és szabadságharc eltiprását követő években a vidéki emberekben felgyülemlett feszültség és tenni akarás, valamint a kényszerkollektivizálással szembeni ellenállás kifejezésére a Kádár-rendszer egyetlen legális ellenfele, az egyház és a hit megélése nyújtott keretet. Mindez a templomépítésekben és a közösségi vallásos élet erősödésében mutatkozott meg.
Szerző: Rigó Róbert történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának tudományos kutatója
Fotók: Fortepan
Az írás nyomtatásban az Új Ember 2023. január 22- számában jelent meg, KüÜzdelem a lelkekért (1. rész) – Pártállami törekvés a parasztság és a vidéki gyülekezetek megtörésére 1956 után címmel.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
