A Tudományos Akadémia kvalitásait boncolgató múltkori cikkben már elismerő szavakkal adóztam annak a ténynek, hogy ’szélsőjobboldali’ kormányunk milyen nagyszerű kádermunkát végzett a Tudományos Akadémián, amikor hagyta tovább élni a társadalomtudományi szekciókban azt a ragyogóan összekovácsolódott bolsevista/vérliberális ideológiájú kutató közösséget, akik nélkül minden bizonnyal lehetetlen lesz létrehozni a Nemzetek Európáját.
És mindezt Rákosi Mátyás elvtársunk születésének 125. évfordulójára. Felajánlásból. Ha mindezt megérhette volna nemzetünk kócos frizurájú egykori vezére, akkor valószínűleg párás szemekkel nyújtott volna át elismeréseket Palkovics és Kásler elvtársaknak november 7-e alkalmából.
De hagyjuk az érzelgősködést, és térjünk vissza a valóságba, hiszen ez a nagyszerű neobolsevik kutató közösség a múltkori Lukács György-megemlékezés botrányai után ismét felkeltette figyelmünket értékes munkásságával. A lényeget jelentő felállás természetesen azóta sem változott, az Akadémia szétdarabolása után sem nyúltak a káderekhez, a szemlélethez, és semmiféle tartalomhoz. És lássunk csodát, ugyanaz az ősbolsi illattal kevert neomarxista bűz terjeng jelenleg is a társadalomtudományok levegőjében, mint 60, 30, vagy akár 10 évvel ezelőtt. Természetesen a teljes tudományos objektivitás jegyében, megtisztítva mindenféle kacagányos magyarkodástól.
Történt pedig, hogy ’szélsőjobboldali’ kormányunk még régebben elhatározta, hogy az Aranybulla kiadásának 800. évfordulójára nagyszabású, színvonalas történeti kiállítással fog megemlékezni. Szó szót követett, és 2017-ben megszületett a konkrét kormánydöntés, hogy a 2022-es, Árpád-házról szóló kiállítás Székesfehérváron valósuljon meg. Ez lesz minden idők legnagyobb Árpád-kori tárlata, amelyhez nyolc ország gyűjteményeiből, köztük a szentpétervári Ermitázsból, az oxfordi könyvtárból és a Vatikánból is érkeznek tárgyak. Ezzel a kiállítással nyitja meg kapuit a Szent István Király Múzeum számára 5,3 milliárd forintból felújított és részben átalakított székesfehérvári egykori ciszterci rendházépület.
Nos, a problémák ott kezdtek jelentkezni, amikor ebbe a bizonyos megvalósításba a szakmailag felelős Magyar Nemzeti Múzeum kezdte bevonni a fentebb már sokszor emlegetett jeles akadémiai (és egyetemi) kutató elvtársakat és haverságukat, az ő összes objektivitásukkal együtt. A kialakulóban levő kiállítás koncepciójában, forgatókönyvében és tanulmánykötetében kezdett rendkívül erősen túlburjánzani az itt élt korabeli néptöredékek (szlávok, Karolingok) szerepe, valamint a muszlimok, zsidók és a kései nomádok bevándorlása. Marginális szerepet kaptak viszont a magyarság küzdelmei, honalapítása, tatárjárás utáni hon-újraalapítása, valamint a kereszténnyé válásának állomásai. A tatárjárás korából csak kincsek bemutatását tervezték, az országdúlás, a hősiesség és az összefogás motívumainak bemutatása szóba sem került.
Lám-lám, micsoda meglepetés, hogy bolsevista tudós fejeink nem egy kacagányos stílusú, heroizáló, vallásos teadélutánt terveztek ebből a kiállításból, hanem egy nagyon hangulatos kis történelmi multikulti körvonalai voltak kialakulóban! Ezen a ponton az orbáni önkényuralom vészcsengői is kezdtek megszólalni, és Káslerék igyekeztek elejét venni a kibontakozó botránynak. A szervezési jogokat elvették a Nemzeti Múzeumtól, és átadták a Magyarságkutató Intézetnek, főkurátorrá annak régészeti igazgatóját, Makoldi Miklóst nevezték ki.
A ’Királyok és szentek – Az Árpádok kora’ című kiállítás jellege innentől kezdett megváltozni, melynek mibenlétét Makoldi első nyilatkozata jól megvilágítja:
Azt hiszem ehhez nem kell kommentár, de a dolog ezzel korántsem került nyugvópontra. Függetlenobjektívék természetesen módfelett megsértődtek a dolgok ilyetén alakulásán. Rendkívül bosszantotta őket, hogy az utolsó pillanatban lebuktak, pedig már milyen jól beszivárogtak erre az eseményre. (Hogy L. Simon László, a Nemzeti Múzeum harcos fideszes főigazgatója hová bambult, miközben ezek itt objektív-tudománykodtak, az egy érdekes kérdés lenne.) Sorban visszavonták tehát nevüket, hozzájárulásukat, tanulmányaikat a megváltozott kiállítástól, durcásan elvonultak, és a szokásos neoliberális médiafelületeken keresztül zajos bosszúhadjáratba fogtak a tudomány szent nevében. (Lásd itt, itt, itt vagy itt.)
„Ez a tudomány einstandolása” – kommentálja a történteket az MTA tagjaiból létrejött Stádium 28 nevű civil kör, valamint Thoroczkay Gábor, az ELTE Középkori Történeti Tanszék docense. Rendkívüli vehemenciával sérelmezik azt is, hogy miképpen kerülhetett a projektbe a Magyarságkutató, mint „Kásler házi intézete”, aminek célja mindenkor „a hun-magyar prekoncepciók igazolása.” Nos igen, ezt a prekoncepciót már Anonymus és a többi krónikás, valamint nagyon sokan mások is erőltették, de szakmailag bolsevikék sajnos nem tartják őket eléggé kompetensnek, hogy ezt el tudnák fogadni. Kásler Miklósék ’szélsőjobboldali’ válaszüzenete sem késett sokat. Például itt található, amiből már jól kiolvasható, hogy komoly házibuli-hangulat kerekedett a dologból, és sikerült messzire hallatszó politikai vitába keveredni olyan ’szakemberekkel’, akiknek már rég a helyükön sem szabadna lenniük.
Úgy érzem, hogy itt, a Kurucon nem kell különösebben cizellálnom azt a gondolatot, hogy az Árpád-kor nem elsősorban a bevándorló muszlimokról és zsidókról szólt. Sőt az Aranybulla szövegének 24-es pontja szerint ezen népcsoportok kicsit ’büntiben’ is voltak akkoriban.
Ha pedig ez így van, akkor őket a középpontba helyezni, az egy antiszemita csúfolódás. Követeljük tehát a marxista-leninista akadémisták gyűlöletbeszéd miatti haladéktalan eltávolítását!
Gondolom, mindenki ismeri a szovjet traktorgyárról szóló bugyuta kis viccet, ahol akárhogy is próbálják összerakni a végterméket, mindig harckocsi lesz belőle. Ennek analógiájára kijelenthető, hogy az őstörténeti elméletek, amit újkommunista akadémistáink összeraknak, mindig valahol finnugorizmusba, történelmi multikultiba, szégyellnivaló kalandozásokba és a vereségek ajnározásába torkollnak. Mi mindig mindenki elől elmenekültünk, mindent másoktól tanultunk, ha pedig netán győztünk, akkor mindenkit legyilkoltunk. Ha éltek is nagy magyarok eme kis hazában, azok más nemzetiségűek voltak. Aki pedig mást állít, az egy tudománytalan neonáci.
Vizsgáljuk is meg rögtön egy ilyen kiváló történettudós profilját, és nézzük meg, hogy miként is festenek ezek a korszerűen progresszív nézetek, amelyek oly sokat tesznek hozzá az európai kultúrához. Bálint Csanád Széchenyi-díjas magyar régész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja nyilatkozott a Válaszonline nevű korántsem elfogult, és teljesen független lapnak. Ebben az interjúban eme kitüntetésekkel bőségesen kitapétázott éltes tudós férfiú is harcos megdöbbenését fejezi ki amiatt, hogy a ’dilettantizmus tobzódása’ elsöpörte az ő nagyívű, mélyen tudományos erőfeszítéseiket a haza felvirágoztatására. Ezután néhány szóban felvázolja, hogy a hunokkal való esetleges rokonságunk csupán egy szentimentális álmodozás. Eközben természetesen néhány ezer tényen nagyvonalúan átsiklik, néhány konkrétat pedig lábbal tipor. Arra a kérdésre pedig, hogy: „Van Önnek politikai alapú baja a Magyarságkutatóval?” azt válaszolta hogy: „– Nem. Ebben semmi politika sincs.” És itt nem omlott rá a plafon, amit én egyedül a magyar építőipar ugrásszerű javulásának tudok be.
Megemlíti azt, hogy a Káslerék ellen tiltakozó tudósok között vannak baloldaliak, de konzervatívok is, tehát az ő ’színes társasági’ megnyilvánulásuk, az egyben a tudományos világ megnyilvánulása is. Ezen elgondolkodtam, hogy ugyan miféle konzervatív tudós lehet az, aki egy ilyesfajta multikulti tobzódásnak látja az Árpád-kort. Aztán eszembe jutott, hogy egy másik akadémikus történész azáltal nyilvánította egy (egyébként totál bolsevik) társát jobboldalinak, mivel az illető Pannonhalmán végzett. Egy másikat pedig azért, mert a piaristáknál. Gondolom, nem kell kihangsúlyoznom, hogy mekkora ferdítés ez, hiszen akkor maga Sztálin is jobboldali volt. Vagy itt van ez a Hodász András nevű, zavaros fejű, exhibicionista plébános, aki papíron ugyan kőkonzervatív, de a valóságban színes, szivárványos libsi tanokat terjeszt, amivel jókora zavart is okoz az ifjúságban. Átnéztem néhány tiltakozó akadémikus Wikipédia-oldalát, és valóban nem kevesen jártak közülük vallásos középiskolákba. Érdemes lenne megvizsgálni ezeknek a magyarországi vallásos gimnáziumoknak a tevékenységét, mert ez már gyanús. Hogy lehet, hogy az ott végzettek ilyen nagy számban álltak át a másik oldalra?
De térjünk vissza Bálint Csanádhoz, mert mondott azért ő még érdekeseket ezen kívül is. Azt elismeri ugyan, hogy az archeogenetika egy új dinamikus tudomány, de óva int a jelentőségének eltúlzásától.
Egy Kölked-feketekapui avar temetőben talált emberpár esetét hozza fel példának. Eszerint az ő mellékleteik germán kultúrát mutatnak, az embertani típusuk egyértelműen mongoloid, genetikailag pedig belső-ázsiai eredetűek. „Mármost mi számít: a kultúrájuk, amiben éltek és amit a közösségüknek mutattak, vagy a követhetetlenül sok történelmi fordulaton átívelő, sokezer éves DNS-ük?” – teszi fel a drámai kérdést. És rögtön jön a megnyugtató megoldás is: „A gén nem egyenlő a néppel, ahogy a tárgy és a koponyatípus sem. Önmagában egyikből sem lehet történelmet írni.”
Hát, kedves Bálint Csanád, ezeken a dolgokon eltöprengve én úgy döntöttem, hogy ebből nem hiszek el egy szót sem. Véleményem szerint ez a szokásos „bárkiből és bármiből, akármi lehet” típusú multikulti neoliberális érzékenyítés. Hogy a génjeinknek ne lenne meghatározó szerepük az antropológiai tulajdonságaink kialakulásában?? Hát akkor mi a fenének van erre ráhatása? Az árapálynak? Kedves Csanád, Ön szerint össze lehetne állítani azonos genetikából egy viking és egy busman külsejű embert is? És ugyanezt gondolom a kultúráról is. Az is rendkívül szorosan kapcsolódik egy genetikailag meghatározott emberhez. Hiszen a létrehozó ember tulajdonságai szabják meg a kultúra minőségét. Lehet ugyan átvenni vagy másolni is kultúrát, de az előbb-utóbb felül fog íródni a saját tulajdonságaim által determináltakkal. „Nem adhatok mást, csak mi lényegem” – ugyebár.
A Kölked-feketekapui férfi és nő esetére pedig az a megfejtésem, hogy vagy a genetikai minta szennyeződött, vagy a fejükre esett rá egy kidőlő fa. A germán göncöket pedig vagy találták, vagy zsákmányolták, vagy elcserélték. Ugyanis a mongolok nem szoktak Mercedest gyártani, és jódlizni sem szoktak a hegyekben. A Bálint Csanád-féle gondolkodás egyenes ági leszármazottja az az életveszélyes hazugság, amikor a Zöldek kijelentik, hogy nem is létezik német kultúra.
Természetesen nem hiszem azt, hogy Bálint Csanád akadémikus mindent pontosan úgy gondol, ahogyan elmond, ugyanis nem egy ostoba emberről van szó, hanem egy politikailag alkalmazkodóról. Ő, ha 50 éve beszélt volna az őstörténetünkről, akkor nem az utolérhetetlenül vegyes származásunkat domborította volna ki, hanem Taksony és Géza nagyfejedelmek munkásmozgalmi múltját. A tudományos objektivitás az ilyen káderek részéről mindig rendkívül árnyaltan és rugalmasan képes megjelenni. A fiatalabb akadémisták pedig hamarosan rá fognak lelni az LMBTQ-kisebbségek honfoglalás kori nyomaira a Kárpát-medencében. Ilyesfajta áttörésekre kell számítanunk, ha továbbra is hagyjuk az efféle tudományosság virágzását. És hogy az avarkori buzeránsok sírleletei kiválóan fognak illeszkedni a Karoling időszaki transzneműekéhez, afelől egy szemernyi kétségem sincs.
Nyilván Magyarságkutató Intézetre sem lenne semmi szükség, ha a Széchenyi-díjasok bolsevik körének nem lenne az Akadémián és az egyetemeken ilyen kirobbanthatatlan pozíciója. Ha valaki ezeket a tudományosan objektív, derék marxistákat felállítaná a helyükről, és elhajtaná őket havat lapátolni, akkor nem alakulhatnának ki akkora zavarok a budapesti tömegközlekedésben. Arról nem is beszélve, hogy a helyüket esetleg normális, nemzeti érzelmű tudósokkal lehetne feltölteni. Persze tudom, hogy ezért azonnal összehívnák az ENSZ Biztonsági Tanácsát, de szerintem még ezt a dzsemborit is megérné történettudományunk felszabadítása.
Ami ebből számunkra fontos lehet, az annak a felismerése, hogy fizikai valónk mellett az egyik legfontosabb önazonossági jellemzőnk: a múltunk. Ami nélkül nem lehetünk önmagunk. Semmilyen körülmények között nem engedhetjük ellopni, meghamisítani vagy meggyalázni.
Mert akkor saját magunkkal engedtük ezt megtenni…
Szende Péter – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
